Think Global, Build Social!
Szociális elkötelezettség a kortárs építészetben

Az építészek mindig is hangoztatták, hogy építményeikkel képesek pozitívan formálni egy-egy társadalmi csoportot, ideális városterveikkel pedig akár egy szociálisan jobb jövőbe is átvezethetik embertársaikat. Ígéretük beváltásának konkrét bizonyítékával többnyire azonban kénytelenek adósok maradni, a társadalmi folyamatokra ugyanis túl sok olyan tényező van befolyással, amely független az építészettől. Látszólag sokkal könnyebben bizonyítható az ellentétes érvelés, mely szerint az építészet inkább negatív szociális folyamatoknak lehet az elindítója. Jó példa erre, hogy újra meg újra az ipari méretű lakótelepeket teszik felelőssé a bűnözésért és elmagányosodásért, noha a torz fejlődésnek rendszerint politikai, nem pedig építészeti döntések az okai.

Milyen és mekkora társadalmi felelősséget tulajdonítsunk tehát az építészetnek? A fejlett ipari országok napjainkban egyre gyakrabban vetik fel fogyasztásuk erkölcsi aspektusának kérdését. Így nemcsak az élelmiszerek termelési feltételeit firtatják („milyen halat / milyen húst szabad még ennünk?”), de a ruházat származására és előállítására is mind sűrűbben kérdeznek rá. Egyre nyilvánvalóbbá válik és mindinkább beépül a köztudatba, hogy a fejlett országok jóléte és növekedése az életkörülmények olyan egyenlőtlenségén alapszik, amely a termékeket előállító társadalmakat sújtja. A kiteljesedő globalizáció, a totális világhálósodás kontextusában az építészet szociális felelősségét firtató kérdése is megjelenik a közbeszédben – például, amikor a katari futballstadionok építésén dolgozó vendégmunkások kizsákmányolása a téma.

Mekkora súlya van az építészetnek napjaink globális társadalmának fejlődésében?

Az építészet a tervezési és kivitelezési folyamatoktól kezdve a kész épületeken át egészen a városfejlesztésig hosszú távú és mély hatást gyakorol az emberekre. Legyen szó óvodákról vagy lakásokról, klinikákról vagy templomokról, de akár sportlétesítményekről, gyártelepekről vagy közterekről: az építmények és köztes tereik maguk is formálják az ott élőket, még akkor is, ha az emberek be sem teszik a lábukat az illető épületbe, és azok csak életük mindennapi környezeteként vannak befolyással rájuk. Az építészetre ennél fogva számos társadalmi vonatkozásban nagy felelősség hárul. A 20. század folyamán maguk az építészek is fölvetették már e felelősség kérdését. A második CIAM-kongresszus (Congrès International d’Architecture Moderne), amelyet 1929-ben tartottak Frankfurtban, már A lakás létminimum! jelszó jegyében ült össze, vagyis azt a kérdést tűzte napirendre, hogy miként tud az építészet új és költségkímélő megoldásokat kidolgozni a korabeli lakásínségre. Martin Wagner berlini városfejlesztési tanácsos pedig az 1932-es Napot, levegőt és házat mindenkinek kiállítás iniciátoraként arra kérte fel kora legjelesebb építészeit, hogy dolgozzák ki az úgynevezett „növekvő ház” koncepcióját, és 1:1 léptékben mutassák be javaslataikat. Wagner és pályatársai így akarták a társadalom kisjövedelmű rétegeit olyan jó szerkezetű, egyszersmind olcsó lakásokhoz juttatni, amelyek eleve úgy készülnek, hogy lakóik jövedelmük növekedésével később fejleszthessék és bővíthessék őket. A modern építészet hőskorának egyik alapvető célkitűzése – az egyes emberek megsegítése mellett – egy egészében véve jobb és békésebb társadalom megteremtése volt: „Architecture ou Révolution”, fogalmazta meg Le Corbusier 1922-ben a polemikussá sarkított kérdést, a válasz pedig természetesen csakis az „Architecture” lehetett! A kor építészeiben nagyon erősen élt a felelősség tudata. Nem véletlen, hogy a Bauhaus második igazgatója, Hannes Meyer 1929-ben így definiálta újra az építészek szerepét: „Tervezőként ennek a népközösségnek a szolgálói vagyunk. Tevékenységünk a népért végzett szolgálat.”

A II. világháború után viszont már korántsem jellemzi ilyen széleskörűen a szakmát ez a társadalmilag elkötelezett hozzáállás. Az 1960-as években csak egyes építészek, így Ralph Erskine, Aldo van Eyck vagy Giancarlo De Carlo igyekeztek elméleti, gyakorlati és pedagógiai munkájukban szakmájuk felelősségének kérdését ébren tartani. E változást reakcióként is értelmezhetjük a nemzetközi modernt és prominens képviselőit mindinkább jellemző megmerevedett szemléletre. A posztmoderntől, mintegy 1980-tól kezdve az építészet fokozatosan a formai és elméleti viták, vagyis a konkrét társadalmi vonatkozást mellőző önreflexió felé fordult, és a „sztárépítész” fogalma sem véletlenül alakult ki éppen ekkor.

Anyagok és folyamatok

A korai modern építészetben azzal a szándékkal fejlesztették ki az ipari technikákat és az előregyártás koncepcióját, hogy javítsanak a kisjövedelmű rétegek bizonytalan lakáshelyzetén. Azt remélték, hogy a jövőben a megfizethető lakás is ugyanúgy mindenki számára elérhető lesz, mint az autó. A szocialista lakásépítésben ez az elv a panelházak később világszerte elterjedt rendszerébe torkollt. A 20. század során az ipari építés azonban egyre jobban eltávolodott kiindulási pontjától, a szociális elképzeléstől, és külön gazdasági hatalommá nőtte ki magát, amely terjedésével kiszorítja a helyi gyökerű technológiákat és hagyományokat. A 2008-as globális gazdasági válság jól szemléltette, hogy milyen végzetes hatásai vannak a lakáspiaccal űzött gazdasági spekulációknak.

A 21. század elején a kommerciális és globálisan hálósodott építőipari piac határozza meg az olyan megapoliszok új arcát, mint São Paulo, Lagosz, Bombay vagy a dinamikusan növekvő kínai városok sokasága. E rohamos ütemű urbanizálódással párhuzamosan az úgynevezett „informális települések”, vagyis a slumok, favelák és townshipek is egyre gyorsabban terjeszkednek. Ennek következtében pedig egyre csökken az építészet mint tervező szakma jelentősége és társadalmi megbecsültsége, amely munkájában a helyi, kulturális és szociális kontextust is igyekszik figyelembe venni. Napjainkra az építészek átlagosan már csak a globális népesség elenyészően csekély hányadának terveznek és dolgoznak.

A közös alap keresése

A nemzetközi építészeti seregszemlék, mint a velencei Biennale di Architettura, mindmáig fontos fórumai a kortárs építészetet éltető és hajtó eszméknek. Ám ha visszatekintünk a legutóbbi velencei biennálékra, nyilvánvalóvá válik, hogy az építészet ma már nem képes olyan releváns szereplőként pozícionálni magát, amely konkrét javaslatokkal tudna reagálni a globális társadalom sürgető problémáira. Annál szembeötlőbb a kevés kivétel: például Toyo Ito munkássága, aki a 2011-es cunami-katasztrófa után saját hivatása alapjait kérdőjelezte meg, amikor az Architecture. Possible here? Home-for-All mottó jegyében rendezte be a japán pavilont; vagy az Urban-Think Tank Gran Horizonte című installációja egy önkényesen elfoglalt caracasi toronyház, a Torre David fölött. Ezek a megnyilvánulások mind az építészet össztársadalmi felelősségére világítottak rá.

Small Scale = Big Change?

A New York-i Museum of Modern Art 2010-es kiállítása, a Small Scale, Big Change: New Architectures of Social Engagement olyan kortárs építészeket vonultatott fel, akik egy újfajta, szociálisan elkötelezett építészet képviselőinek tekinthetők. A kurátorok tizenegy projektet mutattak be a világ minden tájáról, amelyek a kiállítás idején vagy már megvalósultak, vagy legalábbis már épülőfélben voltak. Platformnak szánták a tárlatot, hogy az addig javarészt egymástól függetlenül dolgozó építészeket párbeszédre ösztönözzék, egyúttal nagyobb közfigyelmet vívjanak ki nekik. A Small Scale, Big Change olyan építészek elképzeléseit mutatja be, akik hasonló etikai értékek és célok mentén orientálódnak, de sem konkrét politikai irányzathoz, sem építészeti iskolához nem köthetők. Ugyanez mondható el a többi szép számú példáról, amelyekről azóta újabb kiállítások és kiadványok tudósítottak. Ennek az építészetnek – a korai moderntől eltérően – nem az a célja, hogy egy egész ország vagy város társadalmának életkörülményeit javítsa, hanem hogy térben jól definiált helyzetekben érjen el konkrét változást építészeti eszközökkel és tervezéssel – mégpedig a politikai keretfeltételektől függetlenül. Az új kezdeményezések történelmi előfutáraikhoz képest így inkább pragmatikus, semmint programépítészetként működnek.

És bár nincs olyan közös politikai háttér, amelyhez napjaink szociálisan elkötelezett építészetének különböző példáit kapcsolhatnánk, két olyan terület azért fölismerhető, amelyek között vannak átfedések. Az egyik a helyi és szociális kontextus kérdéseire összpontosító figyelem – a másik pedig a globális kérdésfelvetések iránti egyidejű érzékenység. A lokális kontextus vizsgálatának egyik lényegi példája az adott helyen alkalmas anyagok és konstrukciós módszerek feltárása. Olyan fontos fejleményekre gondolhatunk itt, mint például az agyagból építés hagyományának újraértékelése. E több ezer éves eljárás a 20. században sokat veszített megbecsültségéből, jóllehet épp a fejletlen országokban számos környezeti és gazdasági előnyt kínálna. Hassan Fahty egyiptomi építész már a 20. század közepén világosan látta ezt. A kortárs építészek, így Anna Heringer, Emilio Caravatti és Francis Kéré projektjei nemcsak az agyagtechnológiát élesztik újjá és kötik össze participatív folyamatokkal, de az általuk tervezett épületek igényességével ahhoz is hozzájárulnak, hogy a helyi lakosság szemében újra megnőjön az ősi anyag használatának becse. És ha a tekintélyes Aga Khan Foundation díjjal tüntet ki egy-egy ilyen regionális kötődésű projektet, ez az elismerés globális figyelmet vívhat ki a többnyire kicsiny vállalkozásoknak. A helyi közösségek, ahol ezek az épületek születnek, példamutató szerepüket is jobban látják, ennek révén pedig mélyebben tudnak azonosulni az épületekkel („ownership”). Az ilyen projektek sikere abból látszik leginkább, hogy nyomukban ugyanazon a településen vagy a környéken újabb épületek épülhetnek ugyanazoknak az építészeknek a közreműködésével. Így tehát nemcsak egyszeri segítségnyújtásról van szó ezekben az esetekben, hanem tartós elkötelezettségről, amely a helyi kézművesek és lakosság bevonásával sokrétű fejlődést indíthat el. Az úgynevezett „design and build stúdiók”, amilyenekből az ipari országok egyetemein jó néhány jött létre az utóbbi években, s ahol tanárok és diákok együtt dolgoznak praktikus megoldásokon, ugyancsak több szinten teremtik meg az átalakulás alapjait: számos ilyen projekt konkrét folytatáshoz és ennek köszönhetően működőképes helyi hálózatok kialakulásához vagy – mint az alabamai Rural Studio esetében – állandó intézmények létrejöttéhez vezetett.

Az egymástól függetlenül működő építészek korábban meglehetősen kis csoportjából az elmúlt években számos kiadványnak és kiállításnak köszönhetően laza közösség jött létre, amely most már elég rendszeresen találkozik konferenciákon, és az oktatás révén szélesebb körben is tovább tudja adni meggyőződéseit. E szakemberek egy humánus épülettervezési kultúra kiáltványában, az úgynevezett Laufen Manifestóban fogalmazták meg közös programjukat, amely definiálja a közös célokat és alapelveket, de nyíltan hitet tesz a megközelítések sokfélesége mellett. Csak remélhetjük, hogy az építészek következő nemzedéke felkarolja a már meglévő és ígéretes, egy új társadalmi felelősségvállalás irányába mutató kezdeményezéseket. Az építészetnek mint tértervező és térformáló szakmának az egész népesség számára kell új megoldásokat kifejlesztenie a globális urbanizálódási folyamatok szülte drámai kihívások láttán. Ennek során szigorúan követnie kell a feladataiban foglalt magas etikai normát, mert csak így bizonyíthatja be, hogy valóban fontos szerepet tölt be a jövő társadalmának formálásában.