Max Czollek
„Nem akarjuk, hogy megöljenek minket”
A koronavírus sok szolidaritást eredményezett. Max Czollek író nehezményezi, hogy a társadalom nem ugyanígy reagál, ha szélsőjobboldali erőszakról van szó.
Temető Berlin Kreuzberg nevű városrészében, mellette egy kávéház. Max Czollek egy lucfenyő alatt ül, két sír között. „Szeretem ezt a helyet, valahogy olyan békés – mondja. – Az SS-katonák szerencsére a másik temetőben nyugszanak, az út túlsó oldalán.” A 33 éves költő azért jött, hogy a Jelenfeldolgozás című új könyvéről beszélgessünk, egy politikai esszéről, amelyben leírja, hogyan fenyegeti a múlt a jelent. De mielőtt rátérnénk a dologra, amely a szomorú következtetések mellett nem kevés reményt keltő dolgot is tartalmaz, egy mókus mászik le a fáról. „Őt ismerem. Nagyon bátor, mindig egészen közel jön hozzám” – mondja Czollek, és figyeli az állatot. Kis idő múlva felém fordul, és elkomolyodik. „Kezdjük?”
ZEIT Campus ONLINE: A koronavírus-válság alatt reneszánsza lett a „szolidaritás” szónak. „Együtt a vírus ellen” – hangzik el sokszor. Új könyvedben kritikus szemmel tekintesz erre a fejleményre. Miért?
Max Czollek: A koronavírus-válság elsősorban azt tette nyilvánvalóvá, hogy a szolidaritás és összefogás csak bizonyos emberekre vonatkozik. Hiába mondogatják az ellenkezőjét, nem vonatkozik mindenkire.
Kikre nem vonatkozik?
Páldául az EU határain kívül élő emberekre, a vágóhidakon dolgozó nőkre vagy a spárgaszedő vendégmunkásokra. Be kell látnunk, hogy a védelmi intézkedések sok embert talán megmentettek, másokat azonban védtelenül hagytak. Eközben a koronavírus-válság megmutatja, mi minden lehetséges, ha a domináns kultúra fenyegetve érzi magát: kijárási korlátozások egy egész országban, pénzügyi segélycsomag a gazdaság számára, személyes példamutatás. Kiderül, mennyi pénzt lehet előteremteni és milyen tartalékokat lehet mozgósítani – ha akarjuk.
De hát ez jó dolog, nem?
Az NSU (neonáci terrorcsoport), Hanau (egy szélsőjobboldali ámokfutó gyilkosságai), Halle (kettős gyilkosság egy zsinagógánál) vagy az önkéntes tűzoltók köreiben, a rendőrség, a kémelhárítás és a hadsereg tagjai között megbúvó jobboldali szerveződések leleplezése – ezek messze nem váltottak ki akkora figyelmet és szolidaritásra való felhívást, mint ez a vírus. És ebből arra kell következtetni: a jobboldali erőszak elleni harchoz nem az eszközök hiányoznak, hanem az akarat. Ezek a veszélyek – vélhetjük – „csak” a migránsokat érintették és érintik, míg a vírus a nagymamát és a nagypapát is fenyegeti. Egy másik példa az AIDS-válság, amely súlyosságában és következményeiben összevethető a koronavírus-válsággal, és amelyet a Spiegel a nyolcvanas években „meleg-vésznek” nevezett. Ott se az volt a jelszó, hogy „együtt” a vírus ellen, hanem a többiek voltak a betegek, és „minket” meg kellett tőlük védeni. A korlátozott szolidaritás társadalmában élünk, ahol nem mindenki részesül védelemben, csak bizonyos emberek.
Te Kelet-Németországban születtél, és zsidó gyökereid vannak. Mikor kezdted azt érezni, hogy nem vagy része ennek a társadalomnak?
Számomra a kulcsélmény a 2006-os labdarúgó világbajnokság volt, egy új és pozitív német közösségi tudat felemelkedése 1945 után: végre megint büszke lehetett az ember az országára, kitűzhette a német zászlót, és hangosan énekelhette a német himnuszt! Ekkor az én ismeretségi körömben is érezhetővé vált a a nemzeti büszkeségre való igény, amelyet én nem tudtam és nem is akartam a magaménak vallani. És én ezt idegenné válásként éltem át.
Mivel járt ez számodra?
Úgy gondolom, ilyenkor két lehetőség van. Vagy azt mondja az ember: akkor én nem tartozom Németországhoz, és nincs hozzá semmi közöm. Vagy pedig azt mondja: mégiscsak el kell tudnunk képzelni egy olyan társadalmat, amelyben azoknak is helye van, akiknek nem ered meg a könnyük az örömtől, ha a himnuszt kezdik énekelni. Épp ezt szeretném elérni a könyvemmel. Próbálom megkérdőjelezni és ellenőrizni azokat a feltételezéseket, amelyekkel a társadalmat elgondoljuk: megfelelnek ezek a jelenkornak? Nem lehet, hogy egy olyan radikálisan sokszínű társadalomban, mint a német, a haza, az irányadó kultúra vagy az integráció régi gondolati modelljei elavultak, azokat el kell felejteni, vagy újakkal kell helyettesíteni?
Az emberek olyasmire vágynak, amihez igazodni kehet, ami az alapja lehet egy közösségi érzésnek. Az irányadó kultúra valami ilyesmi. Te problematikusnak tartod. Miért?
Az irányadó kultúra eszméje annak a hagyományos német nacionalizmusnak a veszélyes aktualizálása, amely kulturális fölénytudatból és etnikai homogenitás-fantáziákból áll.
Ezen mit értesz?
A német nacionalisták számára már a 19. század elején világos volt: aki a német kultúrához tartozik, az Németországhoz tartozik. És ez a gondolat motiválja az irányadó kultúrára irányuló követelést is. Egy ilyen perspektíva lehetetlenné teszi, hogy a kulturális sokszínűséget megfelelőképpen értékeljük vagy akár csak tudomásul vegyük. Ezzel szemben én azt állítom, hogy az afro-német költőnő, May Ayim ugyanúgy a kultúránkhoz tartozik, mint Schiller, a baklava ugyanúgy, mint a currywurst. Az irányadó kultúra és az integráció követelményével az a baj, hogy a sokszínűséget a plurális demokrácia problémájának tartja – nem pedig az alapjának.
A társadalmat összetartó tényezők keresése közben az elmúlt években újra és újra előkerült a haza fogalma, nemrég saját minisztériumot is kapott.
A haza fogalmának visszatérése a jobboldali pártok, különösen az AfD (Alternative für Deutschland – Alternatíva Németországnak) ideológiai munkálkodásának az eredménye. A Zöldek, az SPD és a Baloldal egyszerűen átvette a fogalmat, és nem foglalkozott a történetével, mondván: ha jó szándékkal használjuk, nem tehetünk vele rosszat. Ez olyan jellegű politikai naivitás, amely nemcsak ostobaság, hanem roppant veszélyes is.
Mi a baj ezzel a fogalommal?
A haza fogalma a 19. század óta a harmónia és a tisztaság etnikai jellegű elképzeléséhez kapcsolódik, és az integráció mai modelljében is visszatükröződik. Eszerint a jó haza olyan, hogy abban az emberek alkalmazkodnak és csendben vannak. A társadalom működésének felelőssége bizonyos értelemben a másik emberre van áthárítva. De a német jelen nem teljesen véletlenül olyan, amelyben az etnikai és jobboldali gondolkodás épp előretör. És akkor erre azt válaszolják a haza-védelmezők: „De abban a hazában, amire én gondolok, mindenkinek helye van. Hagyd ezt a politikai történelemórát. Tanultunk a múltunkból, és Németország jobb ország lett.”
De?
Erre én azt mondom: jó, de akkor nem tartozik a jobboldali merénylő is ehhez a hazához, vagy azok az emberek, akik az AfD-re szavaznak? A vitapartnerem azt felelné: igen, de ez nem az a haza, amire én gondolok. Mintha valami gyerekdalban lennénk, csobogó patakkal, vízimalommal. A maximális naivitással előadott haza-fogalom egyszerűen elfedi jelenünk egy bizonyos részét: az égő menekültszállásokat, a zsinagógák elleni támadásokat és az állami szervezetekben megbúvó náci struktúrákat. Ez a fogalom nem alkalmas a társadalom kritikai vizsgálatára.
Mi a haza-fogalom alternatívája?
Amikor ezt kérdezik tőlem, mindig egy vicc jut eszembe, amelyet még az iskolában hallottam. A tanár megkérdezi: Ki akar ehhez hozzászólni? Az első sorban ülő antifasizmus felemeli a kezét. Azt mondja a tanár: Senki? Akkor kérdezzük meg a hazát. Mit akarok ezzel mondani? 1945 után az NSZK és az NDK létezését is az a tény igazolta, hogy megalapításuk szembefordulás volt a nemzetiszocializmussal. Továbbra is ennek kellene lennie az alapnak.
De elég-e az antifasizmus egy társadalom önazonosságához?
Igen, nem látom be, hogy ez miért ne lenne lehetséges. Egy dologban mindannyian megegyezhetünk: nem akarjuk, hogy megöljenek minket. Ha olyan emberekkel beszélgetünk, akiket jobboldali erőszak fenyeget, akkor gyorsan rájöhetünk: akkor érzem hazámnak az országot, ha megvéd engem. És ezt jelenti az antifasizmus.
Mint individuumok mit tehetünk azért, hogy ez a társadalom mindenkit megvédjen?
A kérdés, amely engem és a baráti körömet az NSU önleleplezése, a parlamenti választások és az AfD ott elért eredménye, Hanau és Halle, a thüringiai AfD-nek a tartományi kormány megalakításában játszott szerepe és a Lübcke-gyilkosság óta foglalkoztat, a következőképpen hangzik: hogyan lehet elérni, hogy ne úgy álljunk a kígyó előtt, mint egy nyúl, hanem mi magunk is egy kicsit kígyók legyünk? Mert minden kritikám és aggodalmam ellenére szeretném hangsúlyozni, még nincs elveszve a dolog. Sok minden mozgásban van ebben a társadalomban, és elég ember van odakint, akik igazságosabb társadalmat akarnak, és azért harcolnak. Nemcsak azok, akiket kirekesztés fenyeget. Egyszerűen nem igaz, hogy mindenki csak magáért harcol.
Mi következik ebből? A változás csak szövetségesekkel sikerülhet?
Igen. Az önszerveződés mellett keresni kell az együttműködést azokkal, akik tendenciálisan profitálnak ugyan a rendszerből, de szintén egy igazságosabb társadalmat akarnak. Újra át kellene gondolnunk azt az ötletet, hogy csak feketék szólhatnak a feketék és csak zsidók a zsidók érdekében. Már csak azért is, mert egy olyan országban, mint Németország, valószínűleg teljesen általános, hogy a legtöbb ember hátrányos megkülönböztetést szenved el és kivételezett helyzetben van egyszerre. Ezt fontos felismerni, mert akkor megérthetjük, hol vannak még – a bizonyos szinten meglevő diszkrimináció ellenére – erőforrások a közös cselekvéshez.
Kell egy „ellen-mi” azzal a korábban emlegetett, német „mi”-vel szemben, amely kirekeszt?
Már van. A zsidó, a feminista, a posztmigráns hangok a civil társadalomban, a művészetben vagy a kultúrában – már itt vannak! És ha így elnézem a jobboldalról jövő, akut fenyegetést, akkor azt hiszem, ezek a hangok és a mögöttük levő emberek jelentik a legjobb esélyt, amellyel jelenleg rendelkezünk. Mert az az állam, amely ragaszkodik az olyan eszmékhez, mint irányadó kultúra és haza, nem tudja megvédelmezni a demokráciát ettől a veszélytől. Ehelyett egy olyan társadalomért kell harcolnunk, amelyben mindenki félelem nélkül különböző lehet. Mert ez a különbözőség nem a központi problémája egy erős demokráciának, hanem az alapja.