INSTALLÁCIÓ Bit.Fall

Az installáció 2016. július 31-ig volt megtekinthető a Ludwig Múzeum előtti téren.

Julius Popp Lipcsében élő képzőművész installációiban természettudományos és technológiai folyamatokat igyekszik megfejteni és érzékileg átélhetővé tenni. Tudomány és művészet mezsgyéjén mozgó munkája, a bit.fall (2005) a tömegvonzásnak engedelmeskedő vizet teszi információhordozóvá. A lehulló vízcseppek függönnyé állnak össze, amelyen egy-egy pillanatra szavak jelennek meg, mielőtt az útjukat folytató vízcseppekkel együtt elmosódnának. A vetített szavak magyar internetes hírportálokról származnak. A szoftver úgy lett programozva, hogy olyan szavakat válasszon ki, amelyek a keresés pilllanatában különös gyakorisággal fordulnak elő a statisztikai értékelés szerint. A munka ily módon a társadalom állapotát tükrözi.

A megnyitó június 16-án 18 órakor a Ludwig Múzeum előtti téren zajlott. A rendezvényen Grecsó Krisztián író is felolvasta kisprózáját:

Grecsó Krisztián: Bit.Fall

Julius Popp a pillanatot ígéri önöknek, az elmúlás gyöngyöző csepplátványát, a párbeszéd lehetőségét, amikor megszólíthatják önmagukat, mert látják a saját fecsegésük vízfüggönyét. A víz pillanat-szótára, az elmúlás maga zúdul le a Duna-parton. A Bit.Fall zúgása, a folyékony betűtömeg, a múló beszéd másképpen hangzik egy kicsi országban, és másképpen visszhangzik egy olyan magányos városban, mint Budapest.

Már eleve az ötlet reciproka önmagának. Alkotóember ugyanis berzenkedik az ilyesmitől, a művésznek utálatos dolog a pillanat, az elmúlás, mert magányos és önző, önfejű és egyedi. Az „azonnal”-t csak a galériák, a kiadók és a befogadók érzékelik, az alkotó soha. Pedig a Bit.Fall a pillanat művészete, vívás, villan a penge, vájármunka, dől a fal, tegnapi zongorajáték, birkózás, szumó. A pillanat érzékelése a végtelenben. Az egyik lélek biciklijét oda tetszettek támasztani a másik lélek biciklijéhez, és az egyik így alul van. Csönd, aztán kakaskodás, bilincs, póráz, séta a magyar hajnalban, részegen, szorosan egymásnak dőlve megyünk valamelyik Duna- híd felé.

Kiírhatom vízből ezt a mondatot és lefolyik. Nem szeretkezés ez, annál intenzívebb lelki élmény, válóper. Soha annyira nincs együtt két lélek, mint amikor publikum előtt gyűlölhetik egymást.

Aztán persze a szavakból tó lesz, kádvíz, Duna. A Bit.Fall gyönyörű, de nem a technika, az ütem, a vízcsepp levegőben maradásának ritmusa a lényeg. Julius Popp munkája leginkább rés. Lék. Szárazkapu. Az elmúlással benyitunk a végtelenbe, emberek, ide lehet jutni, nem feltétlenül a jövőből, onnan is, de fontosabb, hogy a mából. Ez az installáció egy páholy, súgólyuk, olyan, mint a kikapcsolt tévé: saját magam látom benne. És nem lehet megúszni, mert nem szem, száj és orr, meg a hatodik, nem az érzékek dalárdája ez, inkább membrán, radar, detektor. Azt látom, mi van a vízfüggöny mögött.

Résnek lenni nehéz. Nehéz lehet.

A személyes jelenből az általános jelenbe nem lehet átpillogni, csak úgy. A léttel nem lehet hullahopp karikázni, és nem csak azért, mert nincsen, mert a lét nem ringyó, és nem adja magát. Csak egyéni lebegés van, a közösség léte vízcseppekbe préselt benyomásokban fekszik valahol a Duna alján, belefolyt a többi szóval, ha nincs Popp, aki valóságot csepegetett belőle.

Aztán mi, befogadók a ráérzés pillanatában megtagadjuk a víz-szóképet. Júdásokká leszünk, ellökjük az alkotást. Több ez, mint „aha”-élmény. Azt merjük állítani, hogy addig is tudtuk, mi van. Tudtuk, hogy ez lenne a kortárs lét, mert benne élünk, eddig is bejött a pórusainkon a pillanat valósága. A vízfal meg hagyja, úgy tesz, mintha a befogadó valóban dialogizálhatna, mintha a kiszagolt élményhez köze lenne. Engedi szagot fogni. Ezt lehet itt. A kort érezni, látással, ahogy megjelenik, már el is illan. Nem onnan jön a büdös, ahonnan a huzat.

Nietzsche nevét szerintem nem isten rajzolta föl ujjbegyével a víztükör a párájára, hanem Popp.

Ahogy megszületünk, megkezdődik az emésztés. A víz szavai azzá lesznek, amit elvileg meg akartak szelídíteni. Az idomár vadul hozzá az fogságban lévő léthez.

A szó képe: mint tükörben tükröződő tükör. A magunk alkotta öröklét visszafertőz minket, a megbomlasztott elmúlás megbomlasztja a bomlasztóját. És mégsem fordul ki a világ a sarkából, mindig is ilyen volt, a szó mindig szétfolyt, mi meg öregedő testtel ülünk a rakparton, nem várunk senkit, csak tűrjük, hogy csordogál a Duna. Nem rossz ez, az elmúlást várni nem rossz, jobb, mint a reményt. A mondatot lepároltuk, befőztük, mint a cefrét.

De ne tessenek elkeseredni, lesz még rosszabb. Vagy jobb. És addig is. A művészellátó előbb-utóbb kinyit.

Képek a megnyitóról:

 

vissza