EURÓPA-TOPLISTA: Az európai kultúra nyomában

Terézia Mora

Terézia Mora, © Peter von Felbert

Terézia Mora, © Peter von Felbert

Egy megkapóan normális ország

Két évvel ezelőtt a Goethe Intézet elindított egy akciót Németország-toplista címmel. Az akció nem állt másból, mint egy kérdőívből, amelynek segítségével azt akarták kideríteni, milyen Németország-kép alakult ki a Goethe Intézet működési területén. Az eredmény meglepően pozitív, mind a válaszolók számát, mind a válaszok tartalmát tekintve. Aztán újabb kérdőívet találtak ki, az úgynevezett Európa-toplistát, amelyben Európának és néhány szomszéd államának lakosait szólították meg, az ő Európa-képükre voltak kíváncsiak.

A Németország-toplistával ellentétben itt abból kell kiindulnunk, hogy nem „a másikról” beszélünk (és nem is a másik „rólunk”). Ha Európáról beszélünk, magunkról beszélünk.

Ki európai? Európai az, aki
1. elegendően hosszú időt töltött az európai kultúrkörben ahhoz, hogy annak mindennapi kultúráját (és esetleg magaskultúráját) magáévá tudta tenni,

2. vallja azokat az értékeket, amelyeket ma „európaiként” határozunk meg. Érdemes figyelembe venni, hogy ezek az értékek azonosak azokkal, amelyeket más kultúrkörök szintén a maguk számára elismernek és amelyekre törekszenek. Lényegében az alábbi értékekről van szó: szabadság, egyenlőség, testvériség (demokrácia, egység, sokféleség, igazságosság stb.). Ha valaki azt mondja: szabadság, egyenlőség, testvériség, igen, kivéve a nőket, a rabszolgákat, a beköltözött idegeneket és más vallásúakat, az lehet még antik értelemben vett demokrata (mentő kérdés: lehetséges-e ma még, hogy valaki... stb.), de nem lehet mai európai. Pontosabban: 1. esetleg igen, 2. nem.

Legerősebben akkor érzem a magam (az 1-es és a 2-es pont értelmében vett) európaiságát, ha elhagyom Európát. Vagyis eddig körülbelül háromszor éreztem. Egyszer Amerikában, egyszer Afrikában, egyszer Ázsiában. Láttam, hogy ott más. Érdekes volt, örültem, hogy láthatom, de még jobban örültem, hogy ők láthatnak engem, hogy láthatnak bennem egy darab Európát, hogy joggal állíthatom: igen, ott, ahonnét jövök, mindenki olyan, mint én. Nagyjából-egészéből. Igen, ez egy identitás. Igen, örülök, hogy éppen ez az én identitásom. Miközben persze, mivel nem vagyok vak, látom, hogy egy másik éppilyen jó lenne. De hát nekem ez van. Bármit csinálok, európaiként teszem. Ha írok, például. Függetlenül attól, mikor és hol játszódik a mű, mai lesz és (közép-)európai. Másképp nem is lehet. Az ember nem lehet más, mint korának gyermeke, és a kultúrát, amelyben életideje javát tölti, magában és magán viseli, bárhová megy.

Erre szolgálna tehát a Goethe új toplistája: felmutatni azt, amit az előbb úgy fejeztem ki: „nagyjából-egészéből”; a benne rejlő nüanszokat; azt, ami a részletekben rejlik. Már amennyire e játékos keretek között lehetséges. A kérdőívek és a kvízek olyanok, akár a ringlispíl: garantáltan remek szórakozás, jó hecc mindegyik; személy szerint kevéssé hiszem, hogy mélyértelmű, vagy akár csak meglepő felismerésekre lehetne jutni általuk. De ezeknek az akcióknak nyilván nem is ez a céljuk. Épp ellenkezőleg: ha bennünket, európaiakat saját magunkról kérdeznek, abban reménykedünk, hogy megerősítést kapunk. És, ahogyan a Németország-toplista esetében, ezúttal is meglepően pozitív eredmények születtek. Pozitívak abban az értelemben, hogy a megkérdezettek tudtak válaszolni. Valami eszükbe jutott Európáról, mégpedig sok hasonló dolog. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a szavazatok 9%-ával már egy adott kategória első helyét el lehetett érni, 2%-kal pedig a másodikat. A 11-es helyen pedig ez áll: „Más válaszok: 59%”. Ha országokra lebontva nézzük az eredményeket, a top-tízes toplistákon kevés eltérés van. Egy-egy rikító kivétel. A magyarok számára Puskás Ferenc egy ikon, és a parlamentjük épülete jelentős európai épület; a többiek számára magától értetődően kevésbé. A cseheknek a prágai vár, a portugáloknak a Belém-torony stb. „Mi” és „mi”. Evidensnek tartom, hogy az utóbbi években a Brandenburgi Kapu többek számára vált szimbólummá; de hogy miért kiált olyan sok ember Eiffel-tornyot, amikor a legjelentősebb európai építmény irány érdeklődnek náluk, azt nem egészen értem. Igaz, már a formája is ikonikus, mindenki felismeri a körvonalait, és ha egy amerikai filmben felbukkan a motívum, hogy valaki Európába készül, azonnal az Eiffel-torony képe jelenik meg... Lehet, hogy ez a rejtély megfejtése. Vagy a kérdésfeltevésből következik? Abból a feltételezésből, hogy „Európát” egy építmény képes reprezentálni? Én egyébként azt vártam, hogy a Szent Péter-bazilika lesz az. Szerény véleményem szerint ott van a kutya elásva. Gondoljuk csak meg: amikor a bazilikát felépítették (miből is?...), Rómának 50 ezer lakosa volt. Ugyanez lezajlott valamivel előbb, illetve vele párhuzamosan Kölnben. Ilyen NAGY dolgot a nép azelőtt soha nem látott. Jórészt kunyhókban élt, tíz gyereke született, abből kettő maradt életben. És akkor ez. Aztán meg Michelangelo.

Akkoriban megválaszolhatatlan lett volna a kérdés, hogy ki a legjelentősebb európai művész (az összes művészeti ágban), ma konszenzus uralkodik: Leonardo, Picasso, Goethe, Mozart, Bach stb. (A magyarok a tizedik helyen Munkácsy Mihályt említik. Munkácsy?! És Bartók, ti pupákok?! Igaz, a Jézus Pilátus előtt tényleg jó kép. És igaz, hogy nem lehet összehasonlítani a Kékszakállú herceg várával. Nem egyszerű.) Ami a találmányokat illeti, a kép még egységesebb. Ha Európára gondolok (gondolunk), ez ugrik be: könyvnyomtatás, penicillin, autó, elektromosság, rádió stb. Valamint a golyóstoll, amelyet Bíró József talált fel. Ezt minden szerénység mellett nyugodtan elmondhatjuk magunkról. (Az olaszok erre derűsen bólogatnak, és azt mondják: akkumulátor.)

Van tehát néhány viszonylag egyértelmű dolog, ezek az úgynevezett „tények”: X-et Európában találták fel, Y Európában élt és alkotott, a Z épület európai földön áll. Más témáknál viszont megmutatkozik, mennyire döntő az, hogy egy bizonyos kérdést hogyan teszünk fel. Megkérdezik például, ki a „legjelentősebb” (élő vagy holt) politikus. Feltételezem, tudatosan nem „a legtartósabb hatású” (holt) politikusra kérdeztek rá. Mint ahogy nem kérdezték a „legtartósabb hatású történelmi eseményt” sem. Így persze senki nem fogja azt mondani: „keresztes hadjáratok” vagy „Holocaust”. Másfelől ugyanezen okból „a hidegháború vége” is kimaradt; a rendbontó portugál válaszadók miatt pedig „Amerika felfedezése” a „találmányok” kategóriájába került.

Nem, nem akarom elrontani a hangulatot. (Csak úgy mondom stb.) Úgy alakították ki a tesztet, hogy szükségképpen pozitív legyen az összkép. Mi: nem háború és más túlkapások. Mi: kultúra. Gutenberg. Leonardo. Bach. Eiffel. Nyilvánvalóan ez az, amire pillanatnyilag szükségünk van. Valamire, ami összeköt. Egy közös Igenre. Megértem ezt, és egyet is értek vele, minden számomra elgondolható perspektívából. Igen, számomra is ezt jelenti Európa: „kontinens”, „haza”, „kulturális közösség”. És én is igenlően viszonyulok az aktuális békeprojekthez. Úgy hívják: Európai Unió. Úgy érzem, ezt gyakran elfelejtik. Az EU nemcsak, sőt, nem is elsősorban „gazdasági ügy”. Léte a forró és a hidegháborúk tapasztalatai után ígéret arra, hogy másképpen is lehet. Mégpedig közösség formájában. (Lásd fent: 2-es pont.)

Vajon mire gondolt a megkérdezettek 43%-a (a magyar válaszadók 52%-a), amikor azt mondták, ők „telivér európaiak”? Az EU-ra, vagy a kulturális közösségre? Ez nem derül ki. De figyeljük csak ezt a szót. Telivér. Szakmai ártalom: épp elképzelem, hogy mások mit válaszolnának, ha ennél a képnél kellene maradniuk. Félvér? Ügetőló? Vagy ha rendelkezésre állt volna ez az opció: „Persze, hogy európai vagyok, mi más lennék?” – hány százalék választotta volna? És hányan azt, hogy „Tulajdonképpen európai vagyok, csak nem vagyok biztos benne, tudom-e, mit jelent”?

Egyébként ami a kérdések megválaszolhatóságát illeti, a kedvenc kérdésem a 6-os számú volt. Azt kérdezték, ki „a legmegkapóbb alakja” az európai irodalomnak. A válaszadóknak körülbelül a fele félreértette a kérdést. Néhányuk Don Quijotét mondta, sokan Shakespeare-t. Illetve József Attilát. Utóbbi amúgy irodalmi alakként is megkapó lett volna, ennyiben tehát a válasz helytelen, és mégis helyes.

Ami azt a kérdést illeti, hogyan alakul Európa jövője, a várakozásoknak megfelelően a megkérdezettek fele-fele arányban adták meg a „jól – nagyon jól”, illetve a „közepesen – rosszul” válaszokat. A magyarok kitettek magukért – végső soron van mit védeniük európai hírükön –, és 25%-ban voksoltak a „jól – nagyon jól” opcióra, 75%-ban pedig a „közepesen – rosszul”-ra. (Jesszus, ez még több is, mint kétharmad!) De azért ugye valahogy majd csak kibírjuk. Valahogy majd csak lesz, muszáj neki. Nekem úgy tűnik, ez az általános hozzáállás azokban az országokban, amelyeket jelenleg (gazdasági, politikai, morális) válság sújt. Európa elvben mindaz, amivel azonosítani tudjuk magunkat. A demokrácia, az autó, Leonardo. Ami a mindennapjainkat illeti, Achternbusch szép szavaihoz tartjuk magunkat: „Jó lenne, ha jobb lenne.” Angela Merkel működése – sokan őt nevezték meg „legjelentősebb politikusként” – a legmegkapóbban testesíti meg ezt a hozzáállást. Valahogy azért csak mennek a dolgk Európában. Első ránézésre Németországban még valamivel jobban is, mint Európa egyéb helyein, és Frau Merkel legalább nem hat masszívan ellene, hogy menjenek a dolgok. Igaz, mostanában neki sikerül a legtöbb jelentéktelen mondatot tartalmazó beszédet mondania, de ez még mindig jobb, mint ha hétfőn azt mondaná: „Nem leszünk Európa gyarmata”, szerdán pedig azt: „Egyébként ennyivel meg ennyivel több pénzt sikerült kicsikarnunk az EU-ból, mint az előző kormánynak.” Vorrei vivere in un paese normale, énekli egyik dalában az olasz Arpioni zenekar: normális országban szeretnék élni. Arra a kérdésre, hogy ha nem a saját hazájában, akkor mely másik országban élne szívesen, a megkérdezettek lehengerlő többsége azt válaszolta: „Németországban”. Elképzelhető, hogy udvariasak akartak lenni a kérdezővel szemben, de azt hiszem, többségük csak annyit akart ezzel mondani: egy „normális” országban szeretnék élni. Ahol a villamosvezetők nem verekszenek az utasokkal, ahol a törvények úgy-ahogy átláthatók és be is tartják őket, és ahol a politikusoknak számít az, hogy látják őket. Ez nem meglepő, de azt sem állítom, hogy ne volna eléggé mélyértelmű. A körkérdés eredménye végső soron oda mutat, ahová valóban vetnünk kell vigyázó szemünket. A bennünk lakozó szépre, igazra, jóra. A szabadságra, az egyenlőségre, a szolidaritásra.

Egyébként: a Goethe Intézet magyarországi párja a Balassi Intézet. 2002-ben alapították. Lehet, hogy hamarosan ők is készítenek egy kérdőívet. Engem érdekelne. Az az érzésem,  hogy mi is szeretnénk tudni, hogy nézünk ki manapság, csak az utóbbi időben sajnos elég nagy volt nálunk a rendetlenség, és véletlenül összetört a tükrünk. Szomszédasszony, kölcsönadná a magáét? Tessék. Köszönöm.

Fordítás: Lídia Nádori