képzőművészet

A Bauhaus és viszontagságos története mindmáig jó táptalaj a kategorikusan egyoldalú ítéleteknek. Míg egyeseknek folyton csak olyan jelzők jutnak az eszébe róla, mint a négyszögletes meg a tárgyilagos, más szerzők a Bauhaus ezoterikus gyerekbetegségeinek értelmezésében tobzódnak. Pedig ez a művészeti főiskola (1919–1933) jóval sokszínűbb jelenség volt, mint ahogy azt a nemzetközi modern sokáig elhitette – eljött hát az idő a rég esedékes felülvizsgálatra.

Idén, amikor a mítoszok övezte Bauhaus alapításának 90. évfordulójára emlékezünk, a lomtárból megint előkerül majd néhány kiirthatatlan előítélet. A tárcarovatok öndevalváló cikkáradatából ez máris kiviláglik. Sokan féltudással a tarsolyukban is hivatottnak érzik magukat, hogy az avantgárd művészeti főiskola születésnapjához hozzátegyék a maguk legendáját.

Ez egyfelől megnyugtató, mert jó tudni, hogy a modern Dessauban építészetileg is látható műemléke – azé a németországi moderné, amelyet a nácik végül földbe tiportak – csak keveset veszített gyújtóerejéből. Másfelől azért mégiscsak idegesítő, ha a Bauhaust egyszeriben mindenféle szubjektivista nézetekkel mossák össze, és az egyik nagy német napilapban például a Bauhausnál állítólag dívó „apokrif üdvtanról“ beszélnek. Miközben azt halljuk, hogy a Bauhausról, amely 1919-ben Weimarban, Henry van de Velde szecessziós épületében látta meg a napvilágot, már mindent, de mindent megírtak és kikutattak, az iskola maradandóan képes zavart támasztani – mindenekelőtt radikális-utópikus útkeresésével, amely egy új, modern életkonstrukció lehetőségét kutatta.

A Bauhaus mint „thinktank“

Meglehet, hogy alapító-igazgatója, Walter Gropius, akit előkelő megjelenése miatt „ezüsthercegnek” is neveztek, a századelő számos művészéhez és irodalmárához hasonlóan ideig-óráig rabul esett az ezotéria kísértéseinek. Ugyanakkor nem véletlenül volt már a Bauhaus előtt a szociálisan elkötelezett „Művészeti munkatanács” tagja, amiként ő volt az is, aki már igen korán társadalmi széleslátást követelt.

1923-ban, amikor megépült Weimarban a mintaháznak szánt „Haus am Horn“, a Bauhaus minden gyerekbetegségét levetkőzte, és végleg leszámolt a romantikus érzelmekkel. Immár nem művészet és kézművesség egyesítése volt a cél „a jövő katedrálisában”, mint arra az 1919-es alapító kiáltvány még fogadkozott. Ezeket az építőcéhes, a középkor ideáiból táplálkozó gondolatokat Gropius új jelszava, amely „művészet és technika új egységét” hirdette, lesöpörte az asztalról.

A festők egyike-másika, Vaszilij Kandinszkij vagy Paul Klee attól fogva nem is érezték igazán otthon magukat ennek az újfajta formatervezői funkcionalizmusnak a laboratóriumában, s mindinkább az újonnan épített elefántcsonttoronyba, falszínekkel gazdagon hangszerelt dessaui mesterházaikba húzódtak vissza.

Az egyetlen valódi ezoterikus a Bauhaus mesterei között, Johannes Itten 1923-ban logikus módon ott hagyta a főiskolát. Történelmet hamisít, aki tagadja, hogy széttartó kor- és szellemáramlatok lazították a Bauhaus egységét. A Bauhaus azonban nem volt olyan kizárólag négyszögletes, steril és primerszínes sem, amilyennek az 1945 utáni modern olcsó dizájn-utánzataitól megtévesztett leegyszerűsítők szeretik képzelni. „Thinktank“ volt, szellemi műhely, amelynek újra meg újra fellángoló irányvitái részint alapjaiban rendítették meg e művészetpedagógiai intézményt.

Házépítés, Bauhaus és féktelen ünnepségek

Oskar Schlemmer „Hausbau und Bauhaus!“ (játékosságában más nyelven visszaadhatatlan) című tanulmányában enyhén ironikus felhanggal vázolta fel, hogy mint képzeli el a holnap új higiénés szükségletekhez igazodó építészetét, benne a megreformált emberrel együtt: „Az egész a modern anyag szimfóniája: legfőképpen üveg és fém ... A ház középpontja és fő attrakciója egyébként a fürdőszoba: fizikai-kémiai szertár par excellence, a csillogó csövek és fémek optikai gyönyöre… Ez az én fő tartózkodási helyem! Itt olvasok, írok, meditálok – ápolom testemet, tornázom és Görögországra gondolok!“

Dessauban nem létezett az egyetlen üdvözítő tan. Dogmatikussá igazában csupán a csak részben a Bauhausból levezetett „nemzetközi modern“ képviselői váltak a háború után, akiknek minden eltérés a derékszög, végül pedig a „white cube“, a fehér kocka normájától szentségtörés volt. Azt pedig, hogy a Bauhaus lakói meglehetősen tarka összetételű és csöppet sem ortodox seregletet alkottak, nem utolsó sorban féktelen-dadaista ünnepeik demonstrálják. Játékos érzékükkel az anyag szoborszerű effektusai iránt – például az 1929-es „Fémünnepen“ – még a szkeptikus dessaui polgárokat is képesek voltak megigézni.

Ha túl leszünk e kerek születésnap ünnepén, talán gazdagabb, kevésbé sablonokkal terhelt képet fogunk alkotni a Bauhausról. Ha pedig nem, akkor még mindig marad elég időnk, hogy a századik évfordulóig behatóan foglalkozzunk az iskola árnyalatgazdagságával. Philipp Oswalt, március óta a Bauhaus Dessau Alapítvány új igazgatója jogosan hangsúlyozza a Bauhaus mint modernizációs modell hibrid és komplex jellegét: „Bauhaus nem csak egy van, hanem sok.“