Frankfurti iskola
Új társadalmat tervezni
Száz éve alapították a frankfurti egyetemen a Társadalomkutató Intézetet, amely „frankfurti iskola” néven lett világhírű. Legfontosabb képviselői a mai napig nagyban meghatározzák a társadalomról alkotott képünket. Legfontosabb hagyatékuk talán az az üzenet, hogy lehetséges egy másik világ.
1923 tavaszán olyan intézetet alapítottak a Frankfurt am Main-i egyetemen, amely hamar nemzetközi ismertségre tett szert, és a mai napig nagy hatást fejt ki a baloldali társadalomelméletekben – ez volt az Institut für Sozialforschung, a Társadalomkutató Intézet. Olyan tudósok kezdtek itt dolgozni, akiknek a művei és eszméi azóta bevonultak az egyetemek társadalomtudományi tananyagába, élükön Theodor W. Adornóval vagy Max Horkheimerrel, aki 1930-ban átvette az intézet vezetését, vagy a kultúra elméletével foglalkozó Walter Benjaminnal, a szociálpszichológus Erich Fromm-mal és a szociológus Herbert Marcuséval. Amit maguk után hagytak, annak az a felismerés a legfontosabb része, hogy egy másik világ igenis lehetséges,illetve az a felszólítás, hogy mindig kritikával szemléljük társadalmunkat.
Marxizmus-kutatás nemzetiszocializmus helyett
Rendkívüli idők voltak, amikor száz évvel ezelőtt független kutatóintézetként megalapították a frankfurti Goethe Egyetemen a Társadalomkutató Intézetet. A werimari köztársaság árnyékában már megkezdődött a nemzetiszocializmus felemelkedése – két évvel korábban lett Adolf Hitler a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt „vezére”, néhány évvel később heves utcai csatározások törtek ki a kommunisták és a nácik között. Ebben a kontextusban kell látnunk a Társadalomkutató Intézet eredeti célkitűzését is: a magát marxistának valló Felix Weil magánalapítványa által finanszírozott intézet a munkásmozgalom kutatását és a kapitalista társadalom kritikáját tartotta legfontosabb feladatának. Konkrétan az volt az elképzelés, hogy továbbfejlesszék a marxista elméleteket – tudományos alapon, politikától függetlenül.
A látószög a következő években némileg módosult; az ortodox marxizmus helyett általánosságban az interdiszciplináris, filozófiai alapozású társadalomkritika került a középpontba. A tudósok foglalkoztak a kapitalizmussal, a racionális cselekvéssel vagy például annak okaival, hogy az emberek fogékonnyá válnak a fasiszta ideológiára. Ezek a témák megfeleltek a korszak társadalmi helyzetének – de a politikai hatalmi viszonyoknak nem feltétlenül. Nem is maradhattak sokáig az intézet kezdeti időszakának tudósai Frankfurtban. Röviddel Hitler hatalomátvétele után az intézetet „államellenes törekvések miatt” bezárták. A munkatársak egy része, köztük sok zsidó származású ember, az Egyesült Államokba emigrált, és másodszor is megalapította a Társadalomkutató Intézetet, ezúttal a New York-i Columbia Egyetem helyiségeiben. 1949-ben aztán Adorno és Horkheimer és velük az egész intézet is visszaköltözött Frankfurtba.
Kritikai elmélet: a hatalmi viszonyok elemzése
E két időpont között keletkezett az az elmélet, amely „frankfurti iskola” néven vonult be a szociológiába: a kritikai elmélet. A megnevezést Horkheimer alkalmazta először egy 1937-es tanulmányában, és hamar átvették a frankfurti iskola tudósai. Az elmélet középpontjában egy olyan interdiszciplináris társadalomelemzés áll, amely meghaladja a politikai gazdaságtan marxista dogmáit, és például szociálpszichológiai szempontokat is érvényesít.
Ma inkább úgy írnánk le az elméletet, hogy az a társadalom hatalmi viszonyait a maguk egészében próbálja megragadni.
A kritikai elmélet nagy visszhangra talált a hatvanas évek végének egyetemi lázadásai idején, ugyanis az egyetemi hallgatók túlnyomó többségükben valamiféle nem-dogmatikus marxizmus hívei voltak. Csakhogy a frankfurti iskola képviselői idegenkedtek a „hatvannyolcas” mozgalomtól. Elutasították a lázadást a többségi társadalom ellen és főleg az erőszak helyeslését a mozgalom egy részében. Pedig a két oldal céljai nagyon is összhangban voltak: a nemzetiszocialista barbárság feldolgozása és az ember felszabadítása a kapitalista hatalmi viszonyok alól. Ebben az időszakban lett a frankfurti iskola második generációjának intellektuális vezéralakja Jürgen Habermas társadalomfilozófus. A ma már a kilencvenes éveiben járó filozófus még mindig érvényesíti a nyilvános vitákban a társadalmi viszonyok kritikáját.
Piac, közjó és közösség: témák, amelyek még ma is fontosak
A frankfurti iskola tudósai sok témával foglalkoztak, többek között a művészettel, az irodalommal, a zenével, a politikával, a tudománnyal és a kultúrával. Munkájuk egyik fontos aspektusa volt a domináns kultúra és a szórakoztatóipar kritikája, mert azokat a társadalmi kontroll eszközének tekintették. Egy másik fontos terület a kapitalizmus működési módjának elemzése volt. Úgy érveltek, hogy a kapitalizmus a társadalmi egyenlőtlenség és az elnyomás forrása, amely elidegenedéshez és szabadsághiányhoz vezet.
Bírálták a fogyasztói társadalmat, ahol a piaci érdekek egyre erősebben befolyásolják a személyes szükségleteket, és a gazdálkodás olyan alternatív formáit propagálták, amelyek a közjót és a közösséget tartják szem előtt.
Napjainkban is a kritikai elmélet szellemében folyik a kutatás a Társadalomkutató Intézetben, társadalomelemzést végeznek és társadalomterveket vázolnak fel, mondja az intézet mostani vezetője, Stephan Lessenich. A jövőt akarják megtervezni – és kérdéseket akarnak feltenni: „Mi történik tulajdonképpen jelenleg? Merrefelé tart a társadalom fejlődése?” Olyan dolgokkal foglalkozik az intézet manapság, mint például a demokrácia a digitalizáció korában, a genderszerepek, vagy a migráció.
A frankfurti iskola legfőbb hagyatéka az uralkodó viszonyok kritikai szemlélete és az az üzenet, „hogy lehetséges egy másik világ”, mondja Stephan Lessenich. „Hogy azok a társadalmi kényszerek, amelyekkel a mindennapokban találkozunk, végső soron magunk teremtette kényszerek: mindez még ma is érvényes, és a jelenlegi kutatások számára is inspirációt jelent.” De ez egy feladattal is együtt jár: azzal, hogy feltegyük azokat a nagy kérdéseket, amelyeket sokan már hallani sem szeretnének – arról nem is beszélve, hogy válaszokat keressenek rájuk.