Beszélgetés Andres Veiellel
„Egy ember mélyére néztem”

Van-e hasonlóság az 1956-os és a mai Magyarország között? Egy fiatalok számára szervezett workshop keretében Andres Veiel erre a kérdésre kereste a választ. A vele készült interjúban a rendező a fiatalok múlthoz való viszonyáról, a jövőt illető félelmekről és a meglepetésekről beszél.

Munkáiban előszeretettel foglalkozik kényes politikai, társadalmi kérdésekkel. Mi mozgatja?

Veiel: Nem tehetek másként. Ha beleolvasok az újságba, rögtön szembejönnek velem a témák. Elolvasok valamit, és rögtön kérdéseim támadnak. Ha nem elégítenek ki a válaszok, amiket kapok, akkor elkezdek kérdezgetni másokat. A kérdéseknek és a kezdetben még hiányos válaszoknak ebből a halmazából egyszer csak megszületik annak az igénye, hogy alaposabban is foglalkozzam a témával, és csináljak egy projektet köré.

Képes a művészet, a film elérni valamit, felvilágosítani az embereket? 

Feltétlenül. Bizonyos témák csak általános rossz érzést keltenek az emberekben, mert nem kézzelfoghatóak. A pénzügyi válság például nagyon bonyolult téma, amelyből fenyegetést éreznek ki az emberek, de igazából nem tudnak mit kezdeni vele. Mindenki valami mástól fél. De a vágy, hogy többet tudjanak, egy témával alaposabban foglalkozzanak, az sok emberben megvan. Az újságokban az egyik hír elhomályosítja a másikat, a művészetben azonban jobban körül lehet járni a témákat. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem a műalkotás a döntő, hanem az a keret, amelyben bemutatásra kerül, és az, ami azokkal történik, akik megnézik. Ezért számomra a filmeket vagy a színdarabokat megelőző anyaggyűjtés és maguknak a műveknek a létrehozása mellett az is fontos, hogy elkísérjem őket egy ideig, amíg végül – ideális esetben – feleslegessé nem válok, mert a művészet katalizátorként kezd működni.

Most jött vissza Budapestről, ahol fiataloknak vezetett egy workshopot. Nálunk mostanában nem sok kedvező dolgot lehet hallani Magyarországról. Nacionalista hangok, a sajtószabadság korlátozása, korrupció – ezek a témák uralják az onnan érkező híreket. Ön milyennek ismerte meg az országot?
 

Én történelmi távlatból kezdtem ismerkedni az országgal, és ez nagyon érdekes volt. Az 1956-os felkelés békés tiltakozással kezdődött – csak aztán jöttek a tankok, és végül brutális erőszakkal verték le a tüntetéseket. Izgalmas volt a jelen kontextusában nézni azt a felkelést – vannak bizonyos párhuzamok, mondjuk a kontraszelekció, a fiatalok exodusa és a lappangó önkényuralom. Hogy mit gondolnak erről a mai tizenhat-tizennyolc évesek? Nagyon sokan mondták, hogy ők ezzel egyáltalán nem foglalkoznak. Mások számára ez a hétköznapi családi beszélgetésekben is jelen van.

És hogyan veszik tudomásul a magyar fiatalok a mostani helyzetet?

Sokan nagy aggodalommal és bizonyos mértékű frusztrációval figyelik a történéseket. Épp az egyetemisták között vannak sokan, akik azt tervezgetik, hogy elmennek az országból. Nemcsak gazdasági szempontból látják sötéten a jövőjüket, hanem a kulturális önmegvalósítást is inkább külföldön érzik lehetségesnek. Igaz, az egyetemisták esetében is eltérőek a vélemények. Sokan úgy határoznak, hogy elmennek, mások felháborodnak, és azt mondják: ha elmentek, akkor tényleg nem változik itt semmi, inkább maradjatok. Ez a lényeget érintő vita arról, hogy van-e az embernek felelőssége az ország iránt, emlékeztet 1956-ra. Ha annyira kritikusak vagytok, nem kéne épp emiatt maradnotok? Ez a workshop során is gyakran felmerült.

Pontosan mit csináltak a workshop alatt?

Lengyel Anna, akivel közösen vezettük a workshopot, előzőleg interjúmegbízásokat adott a diákoknak, egyetemistáknak és színészeknek. Mindenkinek két interjút kellett csinálnia: egyet a mostani politikai helyzetről barátokkal és osztálytársakkal, és egyet az 1956-os felkelésről a szülőkkel vagy nagyszülőkkel. Nem azért, mintha a két dolog akármilyen formában azonos lenne. De a kérdés, hogy miképpen viszonyulunk a hazánkhoz, az országhoz, összeköti a két témát. Az interjúk témájában nem volt megkötés – internetadó, oktatáspolitika, médiatörvény, a fiatalok távozása az országból –, mindenki szabadon kérdezhetett. Ezekből az interjúkból mint nyersanyagból kiindulva kisebb jeleneteket és improvizációkat dolgoztunk ki, amelyeket aztán elő is adtunk.

Hogyan kell elképzelni ezeket a jeleneteket?

Egy színésznő például egy fiatal prostituáltról gyűjtött anyagot, aki 1956-ban részt vett a felkelésben, és ezért halálra ítélték. A színésznő az anyagból egy szerepet hozott létre, amelyet a részben még csak tizenhat éves fiatalok a saját nézőpontjukból tovább játszottak. Egy másik jelenet középpontjában egy férfi áll, aki reggel elmondja a barátnőjének, mennyire elégedetlen az egyetemen a tanulási feltételekkel és a munkával. A barátnő nem igazán veszi őt komolyan, azt mondja, ez mind nem olyan fontos, és megcsókolja a férfi fülét. És másnapra a férfi eltűnik, külföldre megy. Feltehetőleg nem az adja meg neki a lökést, hogy nem vették komolyan. De akkor mi késztette erre? A résztvevők improvizálni kezdtek, és megadták a maguk magyarázatát a férfi tettére. Érdekes volt, hogy a fiatalabbakat sokkal jobban érdekelték a kapcsolati tényezők: hogy teherbe ejtette a nőt, volt még rajta kívül két szeretője, és egyszerűen menekült a felelősség elől. Csak az egyik idősebb színésznő említett politikai okokat. Mindkét oldalt elfogadtuk. Fontos volt számomra, hogy ne a magam által kialakított képet vetítsem a résztvevők elé, nyitott akartam lenni. És ha a szerelem és a kapcsolat némelyeknél az előtérben áll, akkor az álljon az előadásban is az előtérben.

Mi tette Önre a legnagyobb hatást?

Nagyon örültem annak, hogy a résztvevők hajlandóak voltak belemenni a játékba. Például volt egy tizenhat éves lány, aki azt mondta, hogy 56 témája rettentő távol áll tőle, nem is tud vele mit kezdeni. És végül éppen ő játszotta el a legnagyobb természetességgel és pontossággal annak a prostituáltnak a szerepét, aki részt vett a felkelésben. Megrázó volt az a pillanat is, amikor Lengyel Anna az 56-ról való saját tapasztalatait és a felkelésnek a családjára gyakorolt hatását vitte színpadra. Ez saját életanyaga volt, nem szerepet játszott. Tudtam, most egy ember mélyére nézek.
 

Mit gondol, mit vittek magukkal a workshop résztvevői? És mit vitt magával Ön?

Az volt a benyomásom, hogy a politikai témák ellen bevetett, kezdeti védőradart sikerült átrepülnünk, és végül mindenki örömét lelte a játékos felfedezésnek ebben a formájában. Mindenesetre én nagyon sok mindent tanultam a dologból. Már csak azért is, mert ez egy teljesen új formája volt annak, hogy elmélyedjek egy országban. Nekem is új tapasztalat. Hogy például pont az internetadó lesz az, amitől betelik a pohár, azt soha nem gondoltam volna. Mindig csodálkozom, honnan jön a tiltakozás. És hogy hol nincs, pedig várná az ember.

A projekt során az embert a saját országához fűző viszony központi téma volt. Ez Önt is ennyire foglalkoztatja?

Persze. Miután annyit foglalkoztam az NSZK és a Harmadik Birodalom történetével, óhatatlanul megpróbálom minden munkámban újra és újra megérteni Németországot a maga sajátosságaival és másságával együtt. A haza fogalmát is mindig újra körül kell járnom. Én magam is érzem a vágyat a gyökerekre, de egyidejűleg annak nehézségeit is, hogy igazán gyökeret eresszek. Ebből a szempontból hasznos időnként külföldre utazni, és onnan visszanézni.