Rainer Werner Fassbinder „A filmjeimmel egy házat szeretnék felépíteni”

Sokan csak a problémás esetet látták benne, mások giccstermelőnek nevezték, megint mások zseninek tartották. Akárhogy is, sziklaszilárd helye van a német filmművészetben. Rainer Werner Fassbinder 2015. május 31-én lenne 70 éves.

Nem, tipikus házikóépítő biztosan nem volt az 1945-ben Bajorországban született, kivételes tehetségű filmrendező. Rainer Werner Fassbinder ugyanis határozottan ellene volt mindenféle kispolgári intézménynek és normának. Inkább a filmjeivel épített házat: „Némelyik film a pince, aztán vannak a falak, és vannak az ablakok. De remélem, hogy végül elkészül a ház.” Életművében ugyanúgy megtalálható szikár társadalmi tanulmány (A vendégmunkás, Katzelmacher, 1969), mint igényes irodalmi megfilmesítés (Effi Briest, 1974) és nagyszabású történelmi film (Lili Marleen, 1981). Közös a filmjeiben, hogy radikálisan személyes módon mesélnek a társadalomról. A politika és a magánélet Fassbindernél teljesen összefonódik.

Anti, anti! és a Fassbinder-csoport

Fassbinder karrierje a színésziskola után kezdődött a müncheni Action Színházban. A színházat ekkor Peer Raben vezette, aki később Fassbinder állandó zeneszerzője lett. Hamarosan Fassbinder vette át az irányítást, és 1968-ban megalapította az Action utódját, az Antiszínházat. Itt kezdett el rendezni. Filmjei nyilvánvaló rokonságban vannak a színházzal. Az ekkoriban többnyire gyorsan megírt színdarabjai – akárcsak a filmjei – a hatvanas évek Nyugat-Németországának dohossága ellen lázadtak. Az Antiszínházban, amely egyben kocsma is volt, kaotikus állapotok uralkodtak. Itt alakította ki Fassbinder a filmjeiből ismert színészcsoportot, és lett híve annak a csoportdinamikának, amely a filmjeit is jellemzi. Hanna Schygulla mellett itt lett a csoport tagja például Irm Herrmann, Harry Baer, Günther Kaufmann, valamint Ingrid Caven, aki két éven át Fassbinder felesége volt. Az együttes legtöbb tagja feltétel nélkül követte Fassbindert, pedig az érzékeny művész időnként nagyon komiszul viselkedett. A személyes összetűzések és a rendezőnek a csoport férfi és nőtagjaival való szerelmi afférjai a filmforgatásra is kihatottak. Fassbinder időnként a forgatókönyvekbe is beleírta a szerelmi bonyodalmakat, például a Petra von Kant keserű könnyei alkotásban (Die bitteren Tränen der Petra von Kant, 1972).
 
  • Juliane Lorenz, Präsidentin der Rainer-Werner-Fassbinder-Foundation © Rainer Werner Fassbinder Foundation, Elfi Mikesch
  • Harry Baer, Schauspieler in zahlreichen Fassbinder-Filmen („Katzelmacher“) © Daniel Sonnentag
  • Hanna Schygulla, Schauspielerin, Star vieler Filme von Rainer Werner Fassbinder („Die Ehe der Maria Braun“) © Dorothea Wimmer
  • Wong Kar-wai, Regisseur („In the Mood for Love“, „The Grandmaster“) über die Inspiration, die er aus Fassbinders Filmen zieht © Karen Seto via flickr.com, CC BY 2.0
  • Inga Pylypchuk, Journalistin © Sergej Bitsch
  • Alfred Holighaus, Filmjournalist und -produzent, bis 30. Juni 2015 Geschäftsführer der Deutschen Filmakademie © Florian Liedel
  • Anna Fricke, Kuratorin der Ausstellung „Fassbinder – JETZT“ im Martin-Gropius-Bau, Berlin © Anna Fricke
  • Annekatrin Hendel, Regisseurin („Fassbinder“) © Martin Farkas
  • Dietrich Brüggemann, Regisseur („Kreuzweg“) © Paul Katzenberger via Wikimedia, CC BY-SA 3.0


Tekintet nélkül a veszteségekre

Fassbinder már színházi időszaka előtt filmet akart csinálni. 1966 májusában felvételizett az újonnan alapított Berlini Filmfőiskolára, de nem vették fel. Ez persze egy olyan embert, mint Fassbinder, nem tudott eltántorítani, ugyanis „ha az embernek filmeket kell csinálnia, akkor megcsinálja őket”. Még abban az évben elkészültek az első rövidfilmek, A városi csavargó (Der Stadtstreicher) és A kis káosz (Das kleine Chaos). Amikor az első mozifilmjei, A szerelem hidegebb a halálnál és a Katzelmacher 1969-ben szerepeltek a Berlinalén, Fassbindernek lényegében azonnal sikerült az áttörés. A szerelem hidegebb a halálnál (Liebe ist kälter als der Tod) csúfosan megbukott, a Katzelmacher viszont, azonos című színdarabjának adaptációja, öt németországi filmdíjat is nyert, és egy következő filmre való pénzt. Ezután Fassbinder hihetetlen ütemben készítette a filmjeit. 1969 és 1982 között 40 egész estés filmet csinált, továbbá egy költséges tévésorozatot Döblin Berlin Alexanderplatz című regényéből (1980), színészként szerepelt más rendezőknél, színdarabokat írt, esszéket és egyéb szakmai szövegeket. Ez az elképesztő tettvágy – volt olyan, hogy tíz filmet forgatott tizennyolc hónap alatt – része annak az igéző hatásnak, amelyet életműve gyakorol ránk. Ezt a teljesítményt az állandó Fassbinder-társulat tette lehetővé, amely a magánéletben is erősen kötődött a rendezőhöz. A csapat tagjai folyamatosan rendelkezésre álltak, és a forgatás alatt több funkciót is elláttak. Az első filmeket szinte pénz nélkül, néhány nap alatt forgatta a csapat, és Fassbinder többször is ingatag finanszírozással vágott bele új projektekbe: „Csak így jönnek létre nálunk filmek: nem szabad tekintettel lenni a veszteségekre.”

Német Hollywoodmozi

Többek között A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele) és a Martha című filmekkel (mindkettő 1974) Fassbinder az új német szerzői film fenegyereke és „rocksztárja” lett. És társadalmi viták tárgya. Az állítólag antiszemita és sokáig előadatlan A szemét, a város és a halál (Der Müll, die Stadt und der Tod) című darabbal 1976-ban óriási botrányt keltett – és végleg a tisztes polgárság rémeként vált híressé, ami nem is volt nagyon ellenére. Sikerének nem vált kárára a társadalom bizonyos rétegeiből érkező ellenszél. Legmaradandóbb filmjeit élete vége felé forgatta, az úgynevezett NSZK-trilógiát: Maria Braun házassága (Die Ehe der Maria Braun, 1979), Lola (1981) és Veronika Voss vágyakozása (Die Sehnsucht der Veronika Voss). Utóbbi 1982-ben elnyerte a Berlinale Arany Medve-díját. Ezek a filmek Fassbinder tézisét demonstrálják a nemzetiszocialista múlt és a gazdasági csoda között csak tétován végbement törésről. Stilisztikailag és az elbeszélőtechnikát illetően az NSZK-trilógia filmjei a színházszerű korai művektől eltérően igazi német hollywoodmozik.

Vakmerő és zseniális filmcsináló

Rainer Werner Fassbinder 1982-ben halt meg Münchenben, 37 évesen – feltehetőleg a kábítószerek és a túlerőltetés miatt. Akkori lakó- és élettársa, Juliane Lorenz, aki előzőleg tizennégy filmjének volt a vágója, kezében leégett cigarettával talált rá, a háttérben ment a tévé. Szinte azt mondhatnánk, a világ egyszerűen átsuhant a nyughatatlan ember felett.

Egy ilyen vakmerő és zseniális filmcsináló a mai napig hiányzik a német moziból – valaki, aki Fassbinderhez hasonlóan jól felverné a port, mert valamit tényleg el akar mondani. Ennyiben a mítosz, amely Fassbinder halálában a német filmművészet sorsfordító pillanatát látja, nem légből kapott: „A kulturális üzemnek olyanra van szüksége, mint én vagyok” – mondta Fassbinder egy 1976-os tévéinterjúban. Igazat kell adnunk neki.