Oskar Negt „A demokrácia alapvető közösségi értéke az ítélőképesség“

Oskar Negt

„A politikus ember. A demokrácia mint életforma” című új könyvében Oskar Negt szociológus-szociálfilozófus a politikai képzési-nevelés szükségessége mellett tör lándzsát. A Goethe.de számára Hans-Martin Schönherr-Mann beszélgetett vele demokráciánk állapotáról, valamint arról, hogy a közjó mindannyiunk személyes felelőssége.

Negt professzor úr, hogyan vélekedik a társadalmak helyzetéről Európában?

Megosztott, a neoliberalizmus radikális piaci vadhajtásainak örökségét még korántsem hevertük ki. A társadalmi valóság kétfelé szakadásának veszélye áll fenn: hivatalosan nagyjából úgy tűnik, minden rendben van; a jogrendszerek jobbára működőképesek; nincsenek választási csalások. A felszín alatti valóságban azonban forrong a társadalom, robbanékony félelmek és csalódások kavarognak benne. Az elképzelések feketepiacán jócskán találni olyan tiltakozó energiákat, amelyek mind a politikai részvételt reklamálják; ez javára válik minden élő demokráciának. Ám ezek mind gyakrabban a jobboldalnak kedveznek; ez pedig fenyegető mértékben csökkenti a demokráciák életben maradási esélyeit.

Miért kellene az állampolgároknak részt vállalniuk a közügyekben?

Mert itt őket közvetlenül érintő dolgokról van szó; a latin tua res agitur (rád is tartozik) mondás egyik társadalmi berendezkedésre sem olyan találó, mint éppen a demokráciára; ez az egyetlen politikailag megalkotott rend, amelyet tanulni kell. Nem annyira egyszer és mindenkorra a különböző intézmények billegő szabályrendszereként, hanem újra és újra, minden nap a részvételi lehetőségek felismerésével és ezek gyakorlásával; ebből adódóan ez a társadalmi rend minden más berendezkedésnél, így a totalitáriusnál vagy a tekintélyelvűnél, megerőltetőbb; viszont sokkal kielégítőbb és a szociális igazságosság kiegyensúlyozott erőviszonyai mellett békésebb is ezeknél. Ezért szükséges a demokráciát újból életformaként (meg)értenünk.

Mely képességekre van szükség ehhez?

Mindenekelőtt bátorságra az értelem nyilvános használatához; valamint az arra való képességre, hogy a konfliktusok feloldásának érdekében érvekkel nyerjünk teret a nyilvánosság előtt saját gondolataink számára. Az ítélőképesség a demokrácia alapvető közösségi értéke. Olyan társadalomban élünk, mely büszkén vallja magát 'tudáson alapuló társadalomnak'. Valóban, a lehívható tudásállomány már-már rémisztő mennyiségben áll rendelkezésünkre; az összefüggések azonban hiányoznak belőle. Az uralkodó rendszert tudásunk korlátozottsága, széttagoltsága tartja életben, ami a dolgok állásának lényegi felismerését a messzemenőkig megnehezíti. A társadalom voltaképpen szakterületek szerinti, egymástól teljesen elszigetelt speciális rétegekre, fizikai absztrakciókra esik szét, mint amilyen ma a termelés és a pénzgazdaság területe. Vagyis az összefüggések felállításának képessége a demokratikus erkölcstan egyik meghatározó jellemzője. A kritikai ítélőképesség a tapasztalásra és tanulásra képes szubjektum sajátja, aki így egyúttal a demokrácia alapjaként önmaga is a demokrácia alapjait veti meg.

Senki sem politikus emberként jön a világra

Hogyan fejleszthetők ezek a képességek?

A társadalmi történésekben való gyakorlati részvétellel, valamint az olyan nyitott tanulási folyamatokkal, amelyek egyedi tapasztalatokon alapulnak és képesek a különlegest önálló súlyának megfelelően kezelni, de amelyek mindeközben egy világkép kialakítását célozzák meg. Ezekhez tartoznak a politikai képzés azon szervezett folyamatai is, amelyek során az emberek a szakmai kompetenciáik elsajátításával egyidőben a közjót érintő ügyes-bajos kérdések iránti figyelem képességét és az ehhez szükséges kellő érzékenységet is megszerzik. Senki sem politikus emberként jön a világra, ezért tartozik a demokratikus társadalmak lényegi elemei közé az emberek politikai és szociális fogalmainak képzése, amely a lehetőségek felismerésére való fogékonyságot fejleszti.

A felnőttek kötelező jellegű képzése nem inkább elriasztja az embereket?

Nem. Németországban ezer feletti a népfőiskolák száma, amelyek eredeti célja éppen az, hogy az emberek szakmai tanulmányai mellett lehetővé tegyék a szociális és politikai tanulási folyamatokban való részvételt is, ami már túlmutat saját, individuális szükségleteik peremén; éppen napjainkban, amikor a megszerzett tudás gyorsan veszít értékéből és alapvető elvárás a rugalmasság, a felnőttképzés nem csupán egy a kínálatból törölhető programok közül; sőt, egzisztenciális szempontból még inkább elengedhetetlenné vált. Ezért foglalok állást a felnőttek olyanfajta „tankötelezettsége” mellett, amely a közjó tartalmi kérdéseit helyezi az oktatási program középpontjába.

A politikai nevelés az én felfogásom szerint már a családban, óvodás és kisiskolás korban kezdetét veszi; hiszen elsősorban az ítélő- és tapasztalási képességek elsajátítása az ilyesfajta tanulás célja. Ezt pedig nem lehet elég korán elkezdeni.

Az „igaz rend” kiteljesedése

Ez esetben reális utópiáról van szó?

Igen, úgy tűnhet. Az utópia az én értelmezésemben nem valamiféle fantasztikus, a realitáson kívül eső társadalmi- és világmodell. Utópián én sokkal inkább egy olyan meghaladó gondolkodási és cselekvési módot értek, amely az elviselhetetlenként érzékelt helyzetre konkrétan mond nemet, és egy olyan akaratot, amely a dolgok jobbra fordítására irányul. Az utópia valami egészen evilági dolog, produktív folyamat, amely fogékony világunk konfliktusaira és ellentmondásaira, de sosem hagyja normává válni a tényszerűt. Martin Buber Pfade in Utopia. Über Gemeinschaft und deren Verwirklichung, 1950, találóan írta: „Az eszkatológia a teremtés kiteljesedése, az utópia pedig az emberek együttélésében rejlő lehetőségek ‚igaz rendje‘.“

Meddig terjed az egyén felelőssége?

Nagyon is messzire. A hit abban, hogy önnön fejlődési logikájuk mentén jobbra fordulnak majd a dolgok, nagyon csalóka. Minden egyes ember felelős a közjó állapotáért. Hiszen ez rajzolta meg annak idején a polgárság emancipációs történetében azt a hatalmas ívet, amely meghatározta a tőkés nagypolgárság és a kispolgárság közti viszonyt. Ha a tőkés polgárság teljesen felemészti a kispolgárságot, eltűnik a közjóért való felelősség gondja és gondolata. A demokratikus nyilvánosság figyelmét újra a kispolgárra irányítani: ez volt számomra a fő ösztönző erő a politikus emberről szóló könyvem megírásához.
 

Oskar Negt: Der politische Mensch – Demokratie als Lebensform, Göttingen, Steidl Verlag, 2010; 585 Seiten. ISBN 978-386521561.