Kulturális nevelés A nézőtől a résztvevőig

Új néző
Új néző | Fotó: Tóth Ridovics Máté

Hosszú évekig a magyar színház egyik legismertebb exportcikke volt a Schilling Árpád körül működő Krétakör. A 2008 körül a hagyományos színházcsinálást felfüggesztő csapat a közösségi projektek, a társadalmi problémákra érzékeny színházcsinálás, legújabban pedig a színházi nevelés felé fordult.

A 2008-ban civil és szakmai körökben egyaránt értetlenséggel fogadott radikális esztétikai váltást később közöny, belenyugvás, majd növekvő érdeklődés fogadta a hajdani, a kétezres évek első felében a világhír felé menetelő Krétakör Színház rajongói részéről. Miért? Mert a Schilling Árpád művészeti vezető körül, az állandó társulat és a tekintélyes repertoár felszámolása után körvonalazódó, megnevezéséből a ’Színház’ szót is elhagyó Krétakör nem csak korábbi ars poeticájával, hanem a magyar színházi hagyományokkal is látványosan szembement.

Járatlan utakon

A népszerű színészek közreműködésével, sikerrel előadott klasszikus vagy kortárs drámák helyett kockázatos, mert megjósolhatatlan fogadtatású vállalások egész sora következett. Happening, multidiszciplináris performansz, utcaszínház, multimédiás lakásszínház, társadalmi kampány, közösségfejlesztő program – csak néhány a 2008-2010 közötti évek „bemutatóinak” műfajmegjelöléseiből.

Schilling és a kalandos, máig nem lezárt úton vele tartó társai következetesen a néző felé fordultak: az ő gondolatai, érvei, problémái kezdték érdekelni őket. A színház többé nem a színpadon született, hanem a nézőtéren, ami ugyanúgy lehetett egy használaton kívüli bánya vagy egy tanterem, egy külvárosi öregek otthona vagy egy jól ismert köztér. Bertolt Brechtnél kell keresni a Krétakör új projektjeiben azonosítható „hasznos színház” eszméjének gyökereit: Schilling és színészei játékos és közös cselekvésre buzdítanak, megerősítve a nézőt abban, hogy jelenlétének van értelme, közreműködésének van súlya.

Lenni vagy nem lenni

A 2007-ben bemutatott, máig közel kétszázszor előadott hamlet.ws programszerűen foglalta össze, mi az, ami még és már érdekli Schillinget a színházban. A hónapokon át kizárólag középiskolásoknak, osztálytermekben előadott produkciót három színész játssza, díszlet és jelmez nélkül, szigorúan maivá, érthetővé és átélhetővé téve a veretes szöveget, a nézők odaadó figyelmén túl esetenként számítva aktív közreműködésükre is.

A 2008-ban Párizsban, majd 2009-ben Budapesten hasonló címen bemutatott A szabadulóművész apológiája alig hasonlított egymásra, a közös nevezőt az jelentette, ahogyan a helyi, nem feltétlenül színházjáró kisebb közösségeket igyekeztek megmozgatni a Krétakörösök. A budapesti, közel két hónapon át (!) elhúzódó performansz egyik tétje az volt, hogy a Krétakör képes-e megszólítani, vagy inkább aktivizálni régi közönségét. A kísérlet felemásan sikerült: a születés, a felnőtté válás, majd az öregkor rítusait központba állító sorozatot értetlenség fogadta a kritika és gyakran a nézők részéről is.

Osztály, vigyázz!

Peter Brook írja egy visszaemlékezésében, hogy legvadabb előadásait is gyerekközönség előtt tesztelte. A tizenévesek kérlelhetetlen őszintesége sokakat megijeszthet, Schilling azonban a kihívások híve, így több ízben is kipróbálta magát a színházi nevelési programok területén, igénybe véve olyan, Magyarországon nagy hagyományokkal rendelkező műhelyek segítségét, mint a Káva Kulturális Műhely vagy a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ.

A 2009-es Akadályverseny a szabadság lehetőségeit vette számba iskolai közegben: a résztvevő diákok „magukat játszották”, de olykor szülői vagy tanári szerepbe is kellett lépniük, úgy reagálva bizonyos eseményekre. A háttérben pedig kimondatlanul is ott húzódott a nagy ívű kérdés: lehet-e ma az iskola közös ügy, válhat-e a diákok számára is fontossá a működése?

A 2011-es Mobil ban egy tanáráról telefonjával titokban kínos felvételt készítő, majd azt egy közösségi oldalon megosztó diák esetét tárgyalják meg a résztvevők. Valóság és fikció, a tantermi és az azon kívüli világ egymásba olvad, amikor a különböző szerepeket magukra öltő, a játék menetét folyamatosan alakító kamaszoknak komolyan mérlegelniük kell döntéseik következményét, el kell gondolkodniuk azon, milyen morális imperatívuszok irányítják életü(n)ket.

Rendező az iskolapadban

Az imént röviden bemutatott programok bevallottan a Theatre in Education (TIE) módszertanára támaszkodó, a színész-drámatanárok aktív közreműködésével készülő előadások voltak, melyek elsősorban az iskoláskorúakra koncentráltak. Schillinget azonban érdekelte a lehetőség: mi van, ha nem 30 diákot, hanem, mondjuk, 300 felnőttet próbálunk bevonni ebbe a fajta gondolkodásba? Mint vele készült interjúnkban elmondja, egyelőre korántsem maradéktalanul elégedett azzal, amit itt elért: még tanulja, keresi a megfelelő módszert és eszközöket, de ehhez a színházi szakma és a közönség nyitottságára, érdeklődésére is számít.

Ennek a fázisnak legizgalmasabb vállalása a 2010 nyarán két észak-magyarországi, mélyszegénységben élő faluban, Ároktőn és Szomolyán bemutatott Új néző program volt. A médiában leegyszerűsítően cigányprogramként jellemzett monstre sorozat a véleményformálás, az aktív részvétel lehetőségét kínálta fel olyan embereknek, akik még soha nem jártak színházban. A mindennapos helyi konfliktusokat és feszültségeket lakáshitelről, munkanélküliségről, pénztelenségről egy egyszerű, ám hatékony dramaturgiával felépülő, a néző-résztvevők által folyamatosan kommentált-megszakított előadássorozat tematizálta.

A Krétakör új korszakának első nagyszabású összegzéseként értelmezhető, 2011-ben Prágában, Münchenben és Budapesten bemutatott, sokműfajú Krízis-trilógia záró fejezete, A papnő című színházi előadás valójában felnőtt nézőknek (is) szóló színházi nevelési foglalkozás volt. Schilling régi szokásához híven modellszerű helyzetet vázolt fel: a sikeres fővárosi színésznő egy erdélyi faluba megy drámatanárnak, ahol az eredendően konzervatív szemlélet birkózik az ő liberális nézeteivel, több választási helyzet elé állítva a nézőket és az előadásban résztvevő tucatnyi erdélyi iskolást.

Állampolgári ismeretek

Az utóbbi két évben a Krétakör tevékenysége szinte „láthatatlanná” vált. Ez azt jelenti, hogy igyekeznek kevés projekttel hosszabb ideig foglalkozni, gondot fordítva az utánkövetésre, vagyis a program hosszabb-rövidebb távú hatásainak a felmérésére. 2013 őszén startolt és 2014-től új évaddal folytatótik a Szabadiskola, amelyben négy ország félszáz középiskolását ösztönözték arra a Krétakörösök, hogy vegyenek részt a közéletben, formáljanak véleményt a közügyekről és találják meg ehhez a megfelelő formát is. (Ezt a 2013-ban a Krétakörnek a Kerekasztallal közösen megkezdett sorozata, a civil nézők „demokrácia-érzékenységét” firtató Vitaszínház is élénken pedzegette már.)

A cél tehát változatlanul a különböző korú, eltérő társadalmi hátterű nézők „képzése”: az új Krétakör ideális közönsége a felelősen gondolkodó, a nyugati demokrácia alapvető értékei mellett elkötelezett, vitatkozni és érvelni tudó állampolgár. Hogy megerősödik-e, csak rajtunk múlik.