Beszélgetés Christina Viragh-gal
"Fordítani csak merészen lehet"

Christina Viragh írói sikerei mellett a magyar irodalom egyik legjelesebb fordítója, Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének német fordításáért idén három díjjal is kitüntették, a Brücke Berlin-díjat pedig a szerzővel közösen vehették át. Christina Viragh-gal írásról, fordításról beszélgettünk.

Már gyerekként írónak készült – miért éppen ez volt az álma?

Talán már akkor is sejtettem, hogy csak az írás segíthet megbirkózni az élettel.

Tudna mondani olyan szerzőt, aki írói pályája kezdetén nagy hatást gyakorolt Önre?

Minden, amit az ember olvas, közvetve vagy közvetlenül inspiratív módon hat. Aki azonban már kezdetben is nagy hatással volt rám és máig is megérint, az Krúdy Gyula.

És akire mestereként tekint?

Hanno Helbling, aki akkoriban a Neue Zürcher Zeitung kulturális rovatának főszerkesztőjeként dolgozott. 

Hogyan talál témát a regényeihez?

Először is beszélgetni kezdek saját magammal, írásban. Összeírok magamnak jópár kérdést, hogy kiderítsem, pontosan mi az, amit meg akarok vizsgálni. Melyik emocionálisan feltöltött területet. Hogy ez a terület vonz, azt érzem, de hogy valójában mi az, ami vonz és kihív, arra végül e magammal folytatott dialógus során jövök rá.

Öt regénye közül miért éppen az Anya-könyv jelent meg magyar nyelven?

Egyszerűen azért, mert akkoriban ez volt a legújabb regényem.

Számíthatunk rá, hogy a többi is megjelenik magyarul?

Igen, Hajós Gabriella éppen most készült el legutóbbi regényem, az Im April fordításával, ami előreláthatólag jövőre fog megjelenni.

Honnan jött a fordítás gondolata?

Szó szerint „jött”: az egyik kiadó megkeresett, hogy vállalnám-e egy bizonyos könyv fordítását, és én igent mondtam.

Melyek voltak az első fordításai?

Francia-német fordításokkal kezdtem, közreműködtem például Paul Valéry Cahiers című köteteinek német kiadásában. Magyarról 1992-ben fordítottam először németre, Nádas Péter és Richard Swartz Párbeszédcímű kötetét.

Fordította pl. Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Szerb Antal, Krasznahorkai László, Kertész Imre és Nádas Péter műveit is. Miért éppen ezeket a szerzőket választotta?

Most is azt kell mondanom, hogy inkább a szerzők választottak engem, abban az értelemben, hogy ők, vagy többnyire inkább a kiadók felkerestek, hogy vállalnám-e a szóban forgó mű fordítását. Persze bizonyos értelemben ez is egyfajta választás, hiszen nem mondok igent minden felkérésre.

Arra még nem gondolt, hogy magyarul is írjon?

Nem, irodalmi művet soha nem tudnék írni ezen a nyelven, túl rövid ideig jártam Magyarországon iskolába. Legfeljebb társasjáték-verseket tudok írni.

Írónak vagy fordítónak tartja magát elsősorban?

Első- és másodsorban is írónak.

Mennyiben más egy klasszikus és egy kortárs szerző művét fordítani?

Erre nem olyan egyszerű a válasz. Persze egy élő szerzővel lehet a szövegről beszélni, vagy az is előfordul, hogy ő belebeszél, de ami fontos, az a szöveg és a fordító, azaz a szöveg és köztem kialakult viszony. Ez pedig minden könyv esetében más, függetlenül attól, hogy szerzője él-e vagy sem.

Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyvének fordításán négy évig dolgozott, közben a szerzővel gyakran konzultáltak a szövegről. Volt már hasonló tapasztalata korábban?

Abban az értelemben igen, hogy más szerzőkkel is dolgoztam már együtt, de soha nem ilyen hosszan és intenzíven.

Ön is gyakran konzultált Hajós Gabriellával, amikor a regényei fordításán dolgozott?

Igen, Gabriellával, aki már számos korábbi, rövidebb írásomat is fordította, az adott szöveget mindig átnézzük közösen, szükség esetén emailben, de sokkal szívesebben nála vagy nálam, annál is inkább, mert régi barátnők vagyunk.

Egy Önnel és Nádas Péterrel készített közös videointerjúban Nádas Péter a következőt mondta: „A fordító valójában sokkal többet tud a szerzőről, mint a szerző saját magáról.” Mennyire tud azonosulni ezzel a gondolattal?

Én inkább azt mondanám, hogy a fordító valószínűleg sokkal többet tud az adott műről, mint maga a szerző. A szöveg számára kritikai vizsgálat tárgya is egyben, fel kell ismernie és szem előtt kell tartania a szöveg minden egyes aspektusát, a szerkezettől kezdve a legapróbb stilisztikai kérdésekig. A szerző maga azonban mindezt nem feltétlenül tudatosan teszi. Ezek a narrációra vonatkozó felismerések visszavezethetők a szerző pszichéjére, ha valaki ragaszkodik hozzá, de ez nem annyira fontos.

Ön szerint milyen a „jó fordítás”?

Merész. Fordítani csak merészen lehet. Ezt úgy értem, hogy a fordítónak nem szabad félnie attól, hogy az eredeti szöveg mondatait beledobja a célnyelvi folyam örvényébe, ahol azok mintegy feloldódnak. Innen kell aztán kihalászni a „jó fordítást”, vagyis egy új eredetit.

Mennyiben jelenti ez azt, hogy a fordító saját stílusa átjárja, meghatározza a fordítást?

A sajátnak nevezett stílus nem egy szilárd egység, nem is egyfajta irodalmi személyi igazolvány. A téma, a tartalom függvényében maga a stílus is változik, alakul. Fordítóként a szerző mondanivalójával azonosulok, és ezzel együtt a stílusát is átveszem. A szavak és a szófordulatok megválasztásában persze a saját preferenciáim is megnyilvánulnak, de ezt még nem nevezném stílusnak, és átjárásról sem lehet szó.

Munkásságában milyen helyet foglal el az írás és milyet a fordítás?

Míg az írás egy életforma, addig a fordítás egyfajta munka, amelynek során szerencsére alkalmazhatók azok a képességek, amelyeket az ember íróként elsajátított. És ez fordítva is igaz: a fordítás a nyelvi fitnesshez is hozzásegít.

A Párhuzamos történetek német fordításába néhány helvétizmust is belecsempészett. Mondana példákat?

Igen, valaki említette, hogy a szövegben felfedezett néhány helvétizmust, én pedig készségesen elismertem. Szívesen vállalom őket, mert véleményem szerint gazdagítják a német nyelvet. Az „Eindunkeln” vagy az „Einnachten” kifejezések például. Őszintén szólva azonban nem tudom, hogy a fordításban ilyesmi pontosan hol fordul elő, és ezt nem mentségemre mondom, hanem mert tényleg nem emlékszem rá. Mindenesetre amint mondtam, egyáltalán nem tagadom a svájci-német nyelvi hátteremet, anélkül persze, hogy erre tudatosan rájátszanék.

Egy másik interjúban párhuzamot vontak az Ön életrajza és a regény világa között: „Utazás és megérkezés, beilleszkedés és búcsú – Christina Viragh életében központi fogalmak. […] Christina Viragh 1960-ban érkezett Svájcba, amikor édesapjának, mint az 1956-os magyarországi felkeléssel szimpatizálók többségének el kellett hagynia az országot. A Párhuzamos történetek szereplőit hasonlóképpen végigkísérik életútjukon a 20. század rémtettei. Csakúgy, ahogy mindez Christina Viragh múltját is meghatározza.” Mit gondol erről a „párhuzamos történetről”?

Ez így van, és nem véletlenül. Nádas és én mindketten magyarok vagyunk és többé-kevésbé egy generációhoz is tartozunk. S emigrált magyarok vagy sem, de mindkettőnk számára ugyanazok a történelmi események voltak meghatározók. Ha pedig a fordítandó mű világához valamilyen személyes szállal is kötődöm, az a fordítás folyamatára is pozitív hatással van: egy tematikailag vagy emocionálisan hozzám közelálló eredetiből sokkal könnyebb egy új, élő, lüktető szöveget létrehozni. A lüktető különben Nádas egyik kedves kifejezése.

Mit jelent az Ön számára az a számos elismerés, amellyel a Párhuzamos történetek fordításáért kitüntették?

Lendületet, levegőt, kedvet ahhoz, hogy folytassam az eddigi munkát.

Mik a tervei a következő időszakra?

Már dolgozom az új regényemen.