Magyar dokumentumfilmek
Milyenek voltunk?

A magyar dokumentumfilmezés a hatvanas évek elején kezdte vívni a maga csöndes szabadságharcát, előnyére fordítva a szigorúan ellenőrzött játékfilm háta mögé szorult, szélárnyékos helyzetét, viszonylagos olcsóságát és szerény technikai igényeit. A diktatúra éveiben nem is volt kérdés a doku társadalmi szerepe, ethosza, felelőssége: a szocializmus deklarált céljaival, átideologizált és erősen kozmetikázott énképével szemben felmutatni a valóságot, az emberek mindennapi életét és problémáit, egy másik – az igazi – Magyarországot.

A rendszerváltás után kitört a pánik: mi szükség lesz ezentúl a leleplező, igazmondó dokumentumfilmre, hiszen van már az érdekeket megjelenítő plurális demokrácia, szabad sajtó, sokszínű média. Az azóta eltelt idő nem igazolta ezeket a félelmeket, kiderült, hogy sem a publicisztika, sem a televíziós riport nem pótolhatja azt az elmélyült munkát, a jelenségek mögé tekintő alapos tényfeltárást, az elesettek, a vesztesek iránt mutatott empátiát és szolidaritást, azt a személyes hitelt, amelyet a hivatását komolyan vevő dokumentumfilmezés képvisel.
És akkor még nem beszéltünk a határátlépőkről, a műfaji határok feszegetőiről, a merész filmnyelvi kísérletek elindítóiról, akiknek eredményei termékenyítő hatást gyakoroltak a játékfilmre, vagy éppen a fikciós műfajok kifejezőeszközeivel gazdagították a doku lehetőségeit.

2010-ben a támogatás megvonása elemi csapást mért az amúgy is létminimumból tengődő műfajra. A megtorpanás nem is jöhetett volna rosszabbkor, hisz az elöregedőben lévő, az új nézők megszólítására sok esetben képtelen, atomizált, az önszerveződésben és az érdekérvényesítésben gyenge, válságtünetekkel sújtott szakma a 2000-es években végre elkezdett újjáéledni. Az alkotók között mind nagyobb számban tűntek fel tehetséges, elkötelezett fiatalok, akik új témákat, új megközelítési módokat hoztak magukkal, és hangot találtak a közönséggel. Stúdiók, műhelyek, egyesületek szerveződtek, amelyek közös célokat megfogalmazva léptek a nyilvánosság elé. Polgárjogot nyert a „nézőbarát”, a televíziók és a nemzetközi forgalmazás igényeit (formátumban, dramaturgiában) is szem előtt tartó dokumentumfilmezés.

Jó jel, hogy – bár sokkal kevesebb film készült – a nehéz években sem állt le a munka, születtek izgalmas, jelentős művek. Ez a szakma megtanult háborús viszonyok, nehézségek közepette, ellenszélben is forgatni. És az idő nekik dolgozik. A nagyjátékfilm csillogó divatcikkei már másnapra elveszítik fényüket, a „nagy horderejű” aktualitásokra sem mindig emlékszőnk már a következő héten. Ötven vagy száz év múlva az újabb nemzedékek a kuriózumnak kijáró, elnéző jóindulattal pillantanak majd rájuk, de ha meg akarják ismerni hazájuk múltját, ha tudni szeretnék, kik voltak, milyenek voltak, hogyan éltek a szüleik, a nagyszüleik, akkor a dokumentumfilmekhez fordulnak.