Magyar dokumentumfilmek Milyenek voltunk?

Wie waren wir frührer_Magazin
Jelenet az "Imádság" című filmből | Foto: Dunatáj Alapítvány

A magyar dokumentumfilmezés a hatvanas évek elején kezdte vívni a maga csöndes szabadságharcát, előnyére fordítva a szigorúan ellenőrzött játékfilm háta mögé szorult, szélárnyékos helyzetét, viszonylagos olcsóságát és szerény technikai igényeit. A diktatúra éveiben nem is volt kérdés a doku társadalmi szerepe, ethosza, felelőssége: a szocializmus deklarált céljaival, átideologizált és erősen kozmetikázott énképével szemben felmutatni a valóságot, az emberek mindennapi életét és problémáit, egy másik – az igazi – Magyarországot.

A rendszerváltás után kitört a pánik: mi szükség lesz ezentúl a leleplező, igazmondó dokumentumfilmre, hiszen van már az érdekeket megjelenítő plurális demokrácia, szabad sajtó, sokszínű média. Az azóta eltelt idő nem igazolta ezeket a félelmeket, kiderült, hogy sem a publicisztika, sem a televíziós riport nem pótolhatja azt az elmélyült munkát, a jelenségek mögé tekintő alapos tényfeltárást, az elesettek, a vesztesek iránt mutatott empátiát és szolidaritást, azt a személyes hitelt, amelyet a hivatását komolyan vevő dokumentumfilmezés képvisel.
És akkor még nem beszéltünk a határátlépőkről, a műfaji határok feszegetőiről, a merész filmnyelvi kísérletek elindítóiról, akiknek eredményei termékenyítő hatást gyakoroltak a játékfilmre, vagy éppen a fikciós műfajok kifejezőeszközeivel gazdagították a doku lehetőségeit.

2010-ben a támogatás megvonása elemi csapást mért az amúgy is létminimumból tengődő műfajra. A megtorpanás nem is jöhetett volna rosszabbkor, hisz az elöregedőben lévő, az új nézők megszólítására sok esetben képtelen, atomizált, az önszerveződésben és az érdekérvényesítésben gyenge, válságtünetekkel sújtott szakma a 2000-es években végre elkezdett újjáéledni. Az alkotók között mind nagyobb számban tűntek fel tehetséges, elkötelezett fiatalok, akik új témákat, új megközelítési módokat hoztak magukkal, és hangot találtak a közönséggel. Stúdiók, műhelyek, egyesületek szerveződtek, amelyek közös célokat megfogalmazva léptek a nyilvánosság elé. Polgárjogot nyert a „nézőbarát”, a televíziók és a nemzetközi forgalmazás igényeit (formátumban, dramaturgiában) is szem előtt tartó dokumentumfilmezés.

Jó jel, hogy – bár sokkal kevesebb film készült – a nehéz években sem állt le a munka, születtek izgalmas, jelentős művek. Ez a szakma megtanult háborús viszonyok, nehézségek közepette, ellenszélben is forgatni. És az idő nekik dolgozik. A nagyjátékfilm csillogó divatcikkei már másnapra elveszítik fényüket, a „nagy horderejű” aktualitásokra sem mindig emlékszőnk már a következő héten. Ötven vagy száz év múlva az újabb nemzedékek a kuriózumnak kijáró, elnéző jóindulattal pillantanak majd rájuk, de ha meg akarják ismerni hazájuk múltját, ha tudni szeretnék, kik voltak, milyenek voltak, hogyan éltek a szüleik, a nagyszüleik, akkor a dokumentumfilmekhez fordulnak.

 

Amit látni kell! 
Szubjektív válogatás 2005—2011 

Almási Tamás: Puskás Hungary (2009)
Bereczki Csaba: Életek éneke (2008) 
Böszörményi Zsuzsa, Kai Salminen: Hosszú utazás (2007) 
Fekete Ibolya: Utazások egy szerzetessel (2005) 
Forgács Péter: Hunky Blues (2009) 
Gyarmathy Lívia: Kishalak… nagyhalak (2008) 
Hajdú Farkas Zoltán, Balog Gábor: Az árulásról (2005) 
Kékesi Attila: Motalko – Egy benzinkút krónikája
Kisfaludy András: Kalef – A Moszkva téri galeri (2007) 
Kocsis Tibor: Új Eldorádó 1-2 (2004; 2011) 
Kovács Kristóf: Malaccal teljes (2007) 
Kőszegi Edit: Menekülés a szerelembe (2006) 
Kriza Bori: Dübörög a nemzeti rock (2007) 
Mohi Sándor: Imádság (2007) 
Moldoványi Ferenc: Another Planet/Másik bolygó (2008) 
Pálos György: Mit tudjátok ti, ki vagyok én (2008) 
Papp Gábor Zsigmond: Kelet-nyugati átjáró (2009) 
Sós Ágnes: Láthatatlan húrok (2010) 
Szalay Péter: Határeset (2006) 
Szederkényi Júlia: Barlang (2010) 
Szőczi Árpád: Drakula árnyéka (2009) 
Varga Ágota: Leszármazottak (2005) 
Zsigmond Dezső: A gyimesi borbély (2008)