gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
A szárazföld belseje felé

Báró Wenckheim könyvborító (részlet)
"Báró Wenckheim hazatér", könyvborító (részlet) | © Fischer Verlag

Vajon mindig átutazóban vagyunk, vagy el lehet hagyni a tranzitzónát, és egyszer akár haza is érhetünk? Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című regénye világirodalom a giccses hazaimádattal szemben.

És ha tényleg irányt változtatnánk? Hiszen szükségképpen sokat beszélnek az útnak indulásról a mai világban és irodalomban, a migrációról, a távollétről, a globális szerző-mozgó életvitelről, a Földről mint tranzitzónáról. De vajon hogyan jutunk haza? Egzisztenciális értelemben ez a fő kérdése Krasznahorkai László új regényének. Lehetséges-e a globális faluból úgyszólván a szárazföld belseje felé menni, megtalálni azt a hazát, amelyről az utóbbi időben oly hangosan beszélnek? Miközben a „haza” örvén nemcsak Magyarországon igyekeznek elnyomni a meg nem alkuvást és a politikai viszonyok kritikáját.
 
Krasznahorkai azonban nem politikai szöveget írt, nem korának eseményeit kommentálja vagy mutatja be – történetei példázatosak, többértelműek. A Báró Wenckheim hazatér, ez a könnyfakasztóan humoros regény jól szemlélteti, miért csodálják annyian szerte a világon Krasznahorkait. A regényben egy férfi – „a kilencven és a halál között” – visszatér szülővárosába. Szeretne „még egyszer végigsétálni a Körös-parti szomorúfüzek lombjai alatt, aztán végigmenni a Jókai utcán, átvágni utoljára a Maróti tér szép parkján, és el az Almásyak kastélyáig, meg a Csigakert, tudja, uram, meg a Vár”. Némi nosztalgikus osztrák-magyar szellő járja át a román határ mentén fekvő kisváros, Gyula leírását.
 
Az idillből semmi nem lesz. A városka lakóinak már megvan az elképzelésük a báróról, aki argentínai emigrációjából tér vissza. Nem a csődbe ment játékost látják benne, a valódi embert, hanem a gazdag arisztokratát, aki nemcsak a nevét örökölte. És ennek megfelelően fogadják azt az embert, akinek a félénksége az arcára van írva: „a hintó, feldíszítve és a négy lóval ott állt bent a tömegben, aztán a másik oldalon meg vagy ötven motoros, tudod, ilyen bőrcuccokban, tetkókkal, meg egy csomó világháborús bukósisak, és a kettő között, fent az állomás legfelső szintjén kihúztak egy feliratot, amin az állt, hogy ISTEN HOZTA!, és minden teleakasztgatva nemzeti zászlóval”. A motoros banda a „Miért kell, hogy sírj, Argentína?” dallamát dudálja a dallamdudájával, a Kapitány „nem csűrte-csavarta, rögtön azt javasolta a bárónak, hogy a pénzt, azt teljes egészében a közbiztonságra fordítsa, és képes volt már ebben a beszédben megköszönni, és elmondani, mire fogja költeni”.
 
Krasznahorkai László maga is Gyulán született, mostanában főleg Berlinben él. Első regénye, a Sátántangó, amelyről azt mondja, nem tudja, hogyan csúszhatott át a cenzúrán a kommunista Magyarországon, 1985-ben jelent meg. 1987-ben Krasznahorkai Nyugat-Berlinbe jött, a kilencvenes évek közepén Allen Ginsberg manhattani lakásában írta Háború és háború című regényét. Legkésőbb 2000 óta, amikor Az ellenállás melankóliája angolul is megjelent George Szirtes fordításában, világsztárnak számít. 2015-ben megkapta a nemzetközi Man Booker-díjat. Legutóbbi könyvei rövidebb elbeszéléseket tartalmaztak japán és kínai témákkal – ezekben az országokban Krasznahorkai sokat utazott, és olvassák is őt.
 
Amit ír, abból valami bizonyára az egész világon érthető, és ennek talán épp az az oka, hogy nem olyan egyszerűen érthető. Például mindig a cselekvőnek a nézőpontjából történik az elbeszélés, de a perspektíva gyakran átmenet nélkül változik, úgyhogy gyakran oldalakon át ki vagyunk szolgáltatva a szavaknak, miközben nem tudjuk, ki beszél. Hozzá ezek a végtelen mondatok, egész fejezeteken át. Pokolian nehéz lehet fordítani őket, de Christina Viragh, aki maga is író, ezt kongeniálisan megoldja, és megtartja a mondatok legfontosabb tulajdonságát: könnyen olvashatónak kell lenniük. Úgy járnak körbe-körbe, mint a gondolatok, úgy köröznek, mint a szóbeli beszéd, minden ismétlődéssel kapnak egy-egy újabb árnyalatot.
 
És nemcsak a nyelv jár körbe-körbe. Krasznahorkai történetei gyakran valami obskúrus tárgy körül forognak, amely végül eltűnik, és az elbeszélés látszólag egy üres középpont körül szédeleg. Az ellenállás melankóliájában ez egy kitömött bálna volt, a Háború és háborúban egy régi kézirat, amelyről az egyik szereplő azt gondolta, hogy le kell másolnia, és fel kell tennie az internetre. A Báró Wenckheim hazatér című könyvét Krasznahorkai az összes eddigi regénye összefoglalásának tekinti, és abban maga a hazatérő az, akinek messianisztikus ragyogásában minden álom, minden vágyakozás, minden őrület fénytörést szenved. Csak maga a báró nem részesül ebből a hatalomból. Egy finom ember, egy slemil, akinek semmi sem sikerül. A regény háromnegyedénél melankolikusan kisétál a történetből.
 
Mintha a motívumait akarná az ismétlés által hitelesíteni, Krasznahorkai egy másik tükörszereplőt állít a báró mellé, egy másik embert, aki a szárazföld belseje felé tart. Ez a másik ember a mohák kutatásával foglalkozó, elismert professzor volt, mielőtt csavargóként kiköltözött volna a város melletti pusztaságra, amelyet Csipkebokornak hívnak. Akárcsak azt, aminek égnie kell, hogy megtudjuk Isten nevét. Amikor a sokáig megtagadott lánya felkutatja, és színvallásra akarja bírni, akkor a Tanár úr lövöldözni kezd, elmenekül, megrendezi a tűzhalálát. Ez is egy olyan téma a regényben, amely homályos marad, és csak az ismétlődés által lesz érthetőbb: ahogy az idős emberek, mielőtt eltűnnének, minden felégetnek, mindent lerombolnak maguk mögött. És amikor már nincsenek, akkor visszamarad a tekintély, a mindentudás iránti különös szükséglet, az ilyen emberek által elfoglalt hely üressége. Pszichoanalitikus értelemben ez a felettes én, teológiai értelemben Isten helye lenne, genealógiailag pedig a származás, a haza bizonyossága.

E felé a lágy, most már üres hely felé halad Krasznahorkai, amikor a regény vége felé abszolút káoszt, valóságos infernót rendez azok között, akik hevesen védelmezik a sajátjukat. Ismeretlen feladóval filippikát küld ’A magyaroknak’: „Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld”, és így tovább, egy szuszra, pont nélkül. A báróval meggyűlöltetett haza kioltása.

Krasznahorkai első regényében, a Sátántangóban egy Irimiás nevű hamis próféta érkezett a kommunizmus idején egy faluba, és a folyamatos esők által megbénított helybelieket a változás hiábavaló reményével áltatta. Reményre szüksége van az embernek, magyarázta egyszer a szerző a történetet, a nélkül nem lehet élni. A mai posztkommunista Magyarországon nemrég a kormányközeli Magyar Idők három tucatnyi írót – köztük olyan szerzőket, mint Nádas Péter, Dragomán György és Krasznahorkai László – vádolt meg azzal, hogy rágalmazzák Magyarországot és Orbán Viktor miniszterelnököt. A budapesti irodalmi múzeum igazgatója, Pröhle Gergely e vádaskodástól nem függetlenül lemondásra kényszerült. Új regényének „A magyarokhoz” című gyűlölködő beszédében Krasznahorkai az ilyen vádakat kívánságként kezeli. És teljesíti őket. A legkirívóbb, legabszurdabb, legkétségbeesettebb módon hajtja végre a rágalmazás beszédaktusát.

Ezzel szemben, amikor az író 2015-ben átvette a nemzetközi Man Booker-díjat, köszönetet mondott. Az olvasóinak és (többek között) Franz Kafkának, Szabó Ernőnek és Simonyi Imrének, „szülővárosom, Gyula ismeretlen költőinek”, a misztikus költőnek, Pilinszky Jánosnak, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek, első és második feleségének, Jimi Hendrixnek, Thelonious Monknak, amerikai, brit és német kiadóinak, Kyoto városának, Thomas Pynchonnek, édesanyjának, fordítóinak, „Max” Sebaldnak, a magyar nyelvnek, Istennek. Ezzel meglehetősen pontosan megrajzolta egy olyan világirodalmi tájnak a térképét, amelyet remélhetőleg hazának is nevezhetünk.