gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Szemrevaló
Interjú Andreas Dresen rendezővel

Andreas Dresen bei den Dreharbeiten zu "Gundermann" (2018)
© Peter Hartwig, Pandora Film

Ha az NDK olyan vad lett volna…
 
Andreas Dresen előző, Amikor álmodtunk című filmjében lipcsei fiatalok egy csoportjának a rendszerváltás utáni történetét meséli el. Most tágabbra veszi a perspektívát: a neves dalénekesről forgatott, Gundermann című filmben két társadalmi rendszer tapasztalatai sűrűsödnek össze.

A történelmi összefüggések iránti finom érzékkel, gyengédséggel és humorral pillant Gundermann című, új játékfilmjében az 1963-as születésű Andreas Dresen rendező Gerhard „Gundi” Gundermann életére. A Weimarban született „éneklő kotrógépkezelő” a rendszerváltás utáni időszak egyik legfontosabb művésze volt, amúgy pedig rendkívül ellentmondásos személyiség: kommunista, akinek megengedhetetlen módon saját véleménye volt, világjobbító, Stasi-ügynök és költő. 1998-ban halt meg, alig 43 évesen. A Gundermann a szülőföld, a zene és a szerelem körül forog. A forgatókönyvet Laila Stieler írta. A főszerepet Alexander Scheer játssza, aki a film összes dalát maga énekli. Az epd Film képviseletében Anke Westphal beszélgetett Andreas Dresennel egy forró júliusi estén egy potsdami étteremben.
 
epd Film: Dresen úr, Gerhard Gundermann Németország keleti felében sokak számára kultikus figura. Munkás, aki művész is volt, de nem a zenéből akart megélni. Kommunista párttag, akit kizártak a pártból. Stasi-ügynök, akit szintén megfigyeltek, és akivel a nyolcvanas évek elején be is szüntették az együttműködést. Miért épp róla forgatott filmet?

Andreas Dresen: Én Gundit személyesen nem ismertem, csak koncerteken láttam, mint sokan mások. A neve a nyolcvanas évek elején vált számomra fogalommá, amikor az NDK-tévében levetítették Richard Engel szép dokumentumfilmjét, a Gundi Gundermannt. Jól eldugva, késő este vetítették, de gyorsan elterjedt a híre. Én akkor éppen érettségiztem, és teljesen lenyűgözött az az ember: egy éneklő munkás, aki kritikusan látja az országot, és mindenkivel összezördül. Szokatlan volt, hogy ilyesmi lemehetett a keletnémet tévében. Ráadásul Gundi ebben a filmben valahogy mágikus módon énekelt – szinte autisztikusan. Aztán a nyolcvanas évek végén újra felfigyeltem rá. Schwerinben voltam, és Gundermann fellépett az akkori együttesével, a Brigade Feuersteinnel Christoph Schroth egyik nagyszabású színházi estjén. Akkor láttam először élőben, és feltűnt nekem, mennyire nincs összhangban az együttesével – egyszerűen túl erős személyiség volt. A rendszerváltás után Gundermann még egyszer újrastartolt egy új együttessel, amely provokatív módon „Seilschaft”-nak (magyarul: kötelék) nevezte magát, és én megvettem a lemezeit és CD-it. Gyakran jártam a koncertjeire, sokszor láttam játszani. Éneklem is néhány dalát az Axel Prahllal alkotott együttesünkben.
 
A Gundermann az első film az ön életművében egy olyan emberről, aki valóban létezett. Csakhogy az élet ritkán igazodik a dramaturgiai követelményekhez. Mik voltak a legnagyobb nehézségek ebből a szempontból?
 
Már a téma is nehézséget okozott. Elhangzott a finanszírozás részéről: filmet forgatni Gundermannról? Senki nem ismeri! Ha Rio Reiserről csináltunk volna filmet, ezt biztosan nem mondták volna. De nemcsak a személy, maga a történet is vitapont volt. Nagyon mérges voltam, hogy keletnémetként mindig nehézségekbe ütköztem, ha a saját életemből és tapasztalataimból kiindulva akartam elmesélni valamit. Másrészt az volt a nagy kérdés, hogyan lehet egy olyan komplex életet, mint a Gundermanné, két óra filmidőbe belesűríteni, mit lehet megtartani, mit elhagyni. Ezzel a kérdéssel főleg a forgatókönyvíró, Laila Stieler szembesült. Ő azzal kezdte az egészet, hogy alapos életrajzi kutatásokat végzett, és nagyon sok olyan emberrel beszélt, aki jól ismerte Gundit. Elsősorban a feleségével, Connyval, aki végigkísérte a film létrejöttét. Tíz évig birkóztunk ezzel az anyaggal.
 
Tíz év elég hosszú idő egy film előkészületeire…
 
Összesen nyolc alapvetően eltérő forgatókönyv-változat készült. Laila nagyon sok mindennel kísérletezett: volt interjú a szereplőkkel Woody Allen stílusában, időtáblázatok, trükkfilm-szekvenciák, fejezetcímek, mesejelenetek, archív anyagok, dokumentumfilmszerű részek és így tovább. Ilyen elemek még vágáskor is voltak a nyersanyagban. Röviden: sokáig küzdöttünk azért, hogy modern legyen az elbeszélésmód. Féltünk, hogy a film túl régimódi lesz, vagy rávetülhet a keletnémet idők iránti nosztalgia árnyéka. És aztán azt is ki kellett találni, hol legyenek ugrások az időben, hol lesznek ezek az ugrások logikusak. A fő probléma azonban az volt, hogyan lehet valamiféle emocionális áramlást létrehozni, többek között a dalokkal is. Hogy azok ne összefüggés nélkül és elszigetelten szólaljanak meg a filmben.
 
A filmben a történet két idősíkon játszódik: 1975-ben az NDK-ban és 1995-ben, a rendszerváltás után. Miért erre a két időszakra esett a választás?
 
Egyrészt a Stasival való együttműködés és a személyes bűnösség feldolgozását elbeszélői keretként akartuk alkalmazni. Látjuk tehát, ahogy Gundermann a kilencvenes években kénytelen szembesülni a múltjával, és látjuk, hogy milyen volt a hetvenes években, és miért így alakultak a dolgok. A főszereplő tehát rákényszerül, hogy visszatekintsen – és vele a néző is. Találkozunk a múlttal, amelyet szívesen elfojtunk – Gundermann is értetlenül bámul az ügynöki tevékenysége nyomán keletkezett, vaskos iratcsomóra. Lailával itt pontosan akartuk ábrázolni a komplex összefüggéseket: Hogyan élt akkor ez az ember? Mi vette rá arra, hogy másokat besúgjon? Milyen körülmények játszottak ebben szerepet? És hogyan tudja feldolgozni, amit elkövetett? Mindezt lehetőleg differenciáltan akartuk bemutatni. Másrészt Laila a kutatásai alapján kibontotta azt a csodálatos szerelmi történetet Gundi és Conny között, amely előttünk egyáltalán nem volt ennyire ismert. Gundi évekig harcolt a lányért. Ez a két szál, a Stasi-ügy és a szerelmi történet határozza meg a film dramaturgiáját – meg persze a csodálatos dalok. Viszonylag korán világossá vált, hogy a film nem megy el Gundermann haláláig.
 
A filmben 18 Gundermann-dal hangzik el, részben más hangszerelesében, úgyszólván salaktalanítva. Miért?
 
Ez az első zenés filmem, és persze felmerült bennem a kérdés: mit tudok kezdeni Gundi örökségével? A daloknak a filmben dramaturgiai funkciójuk is van – nem csak arról szól az egész, hogy keretet adjunk a kedvenc számainknak. A dalok némelyike ráadásul sokkal korábban keletkezett, nem akkor, amikor Gundermann nyilvánosságra hozta őket. Ezekben a dolgokban pontosak akartunk lenni. Először is megnéztünk egy csomó zenés filmet, amelyek közül különösen A nyughatatlan című Johnny Cash-film volt inspiráló Joaquin Phoenixszel és Reese Witherspoonnal. A dalokat ott is némileg modernizálták, és a színészek énekelték őket. Alexander Scheer nálunk is saját maga énekli az összes dalt. Együttesként kézenfekvő lett volna a Seilschaft, amely még ma is létezik, de azt gondoltuk, nem lenne bölcs dolog épp ezt az együttest szerepeltetni, ha el akarunk távolodni a pusztán történelmi ábrázolástól. Zenei tanácsadóm és barátom, Jens Quandt javasolta aztán a nagyszerű énekes-dalszerző, Gisbert zu Knyphausen egykori együttesét. Végül az összes dalt ezzel az együttessel vettük fel. Az együttes tagjai mind nyugatiak, akik nem is hallottak még Gundermannról, és meg kellett barátkozniuk a dalaival. Ez nagyon érdekes volt! Egyszerre akartunk közel és távol lenni, ami a dalokat illeti, tehát közel az eredetihez, de nem másolatot létrehozva. Kapóra jött, hogy Gisbert együttese más hangszerekkel állt fel, mint a Seilschaft. A fuvósok például kiestek. Gundi dalai nálunk sokkal levegősebbek, több rock, kevesebb folk. A rajongók számára érdekes lehet a másféle hangszerelés, a többiek meg talán kedvet kapnak a dologhoz.
 
Lehet mondani, hogy Gundermann az NDK tükörképe?
 
Szép lenne, ha az NDK olyan komplex, vad és sziporkázó lett volna, mint Gundermann, de a valóságban az ország némileg egyszerűbb és unalmasabb volt. Személyében azonban jól megmutatkoznak az ország ellentmondásai. Épp ez volt számunkra az érdekes. Sok baloldalinak keleten az volt a problémája, hogy tulajdonképpen az NDK mellett volt, de nem a meglevő formájában. Szerették volna, ha más lett volna, jobb, demokratikusabb. Úgyszólván balról próbálták előzni a kispolgári mentalitást. Gundermann kommunista volt, de javítani akarta a munkások élet- és munkakörülményeit. Gyűlölte a bürokratákat, számon kérte az NDK-n a rendszer alapelveit – és ezért lett ellenség a saját hazájában. A nyolcvanas években Gundermannt súlyos retorziók érték: „elvi önfejűség” miatt kizárták a kommunista pártból, fellépési tilalom sújtotta – a végén már több besúgó is rá volt állítva. Nyugaton aztán megint csak kívülálló volt.
 
Tipikusan az az ember, aki mindenhol mindenkivel összeütközésbe kerül?
 
Gundermann engem bizonyos mértékig apámra emlékeztet (Adolf Dresen színházi rendezőre), aki Nyugatra ment, miután aláírta a Biermann-petíciót, és szintén nem érezte magát otthon egyik világban sem. Az NDK-t is és Nyugat-Németországot is balról kritizálta. A film egyik legszomorúbb jelenete számomra az, amelyikben a pártveterán vonja felelősségre Gundermannt: három kommunista ül az asztalnál három nemzedék képviseletében, és egyáltalán nem értik meg egymást. Az összes széket az asztalra fordították – vége a bulinak. Óriási tragédia.
 
A Gundermann a hazáról is szól. Visszatekint egy eltűnt országra. Különösen mély benyomást tett rám a filmben a munka világának, a külszíni fejtésben dolgozók mindennapjainak az ábrázolása. Ez a DEFA (a keletnémet filmgyártó vállalat) legjobb hagyományait idézi.
 
Ez ügyben olyan filmekre gondoltunk, mint A kő nyoma Frank Beyertől, amely szintén a munkások öntudatos fellépéséről szól. Ilyesmi ma már nincs – vagy talán a moziban nem mutatják. De Gundermannt nem lehet megérteni a külszíni fejtés nélkül, ahol kotrógépkezelőként dolgozott. Ő ott volt „leföldelve”. Koncert előtt, illetve után ment dolgozni. Lába a sárban, feje a felhők között. A telt házas koncertek után ott üldögélt egyedül a kotrógép fülkéjében. Micsoda ellentét! Neki erre szüksége volt.
 
Azt figyeltem meg, hogy ön több filmjében is átmeneti helyzetekkel foglalkozik. Nem véletlen, ugye?
 
Nem. A berlini fal leomlása, a rendszerváltás természetesen fontos szerepet játszott az életemben. Számomra nagy ajándék, felbecsülhetetlen kincs, hogy részese lehettem egy ilyen társadalmi átalakulásnak – annak minden gyengeségével és erejével együtt. Izgalmas dolog, ha új irányjelzőket kell keresnünk az életünkhöz, és ehhez két különböző társadalmi rendszer tapasztalatai állnak rendelkezésünkre. A mai napig foglalkoztat ez a dolog. Eltelt harminc év, és még mindig Kelet-Németországról és a keleti emberekről vitatkozunk. Gyakran elég sportszerűtlenül.
 
Nemrég a médiában a migránsokhoz hasonlították a keleti tartományokban élőket. Ön mit gondol erről?
 
Hát igen, elvben Kelet-Németország önként emigrált az NSZK-ba. Én ezt nem támogattam. 1989 végén Lipcsében egy csapat filmművészeti egyetemistával tüntettem az újraegyesítés ellen és a konföderáció mellett. De persze százezrek jöttek velünk szembe, akik más véleményen voltak, és logikus módon az ő akaratuk érvényesült. Az utca nyomása felgyorsította az eseményeket. Mindenesetre furcsának tartom, ha ma valaki megvetően beszél a gazdasági menekültekről. A keletnémetek végső soron gazdasági menekültek voltak. Az emberek meg akarták szerezni azokat a reklámtévében mutogatott szépséges dolgokat, amik annyira elérhetetlennek tűntek az NDK-ban. Végre megvenni azt a rengeteg cuccot, de végre utazni is, ahová akarunk. Egy év múlva a legtöbben munkanélküliek voltak, és azok, akik olyan készségesen Helmut Kohlra szavaztak, hamarosan a PDS-re (a kommunista utódpártra) adták a voksukat. Észrevették, hogy lefűrészelték az ágat, amelyen ültek. Ennyiben ez az átmeneti időszak nagyon érdekes folyamat, amelyről izgalmas filmeket lehet csinálni.
 
Gundermann beszélt egyszer „az emlékezet nyomásáról”. Ön is érez ilyesmit?
 
Nekem szerencsém van, hogy a munkám során az emlékezetről tudok mesélni. De azt veszem észre, hogy magamnak akarom fenntartani a saját történetem értelmezését, és türelmetlen vagyok azokkal az emberekkel szemben, akik ezt akadályozzák. Hosszú ideig nem foglalkoztam keletnémetekről szóló történetekkel. A kilencvenes években három filmet is csináltam keletnémet tematikával – Stilles Land (Csendes ország), Das andere Leben des Herrn Kreins (Kreins úr másik élete), Raus aus der Haut (Kibújni a bőrünkből) –, de senki nem akarta őket látni. Kelet-Németország esetében valószínűleg nehezebben működnek a komplexebb nézőpontok. A Hollywood-kompatibilis elbeszélések, mint A mások élete, vagy a vígjátékok könnyebben fogyaszthatók, nagyobb visszhangot keltenek. Ezeknek a filmeknek is megvan a vonzerejük, de nekünk Lailával nem volt ehhez kedvünk. A lehető legpontosabbak akartunk lenni az elbeszélés során, hogy ne csak a homlokzatot mutassuk be. Kíváncsi vagyok, látni akarják-e az emberek a Gundermannt, amely arról az emberről szól, aki tiszta szívvel esett bűnbe.
 
Gundermannak önmagával kell elszámolnia. A film végén azt mondja: „Csalódtam magamban”.
 
A film saját opportunizmusunkról is szól. És pusztán azért, mert egy másik rendszerben éltünk, még nem tanácsos fintorgatni az orrunk, és azt állítani, hogy mi másképp és jobban csináltuk volna. Én ebben nem hiszek. Az opportunizmus és az alkalmazkodás ma ugyanúgy létezik, mint az NDK-ban. Ma már szerencsére nem kell a börtöntől félni, de ott kezdődik a dolog, miként lép fel valaki a főnökével szemben.
 
Most megint elhangzik majd: „a keletnémet rendező, Andreas Dresen”. Zavarja önt?
 
Nem zavar, már hozzászoktam. Hadd mondják. Még akár büszke is lehetek rá. Ugyanis azt jelenti, hogy más tapasztalatokkal rendelkezem – az átalakulás, a transzformációs folyamat tapasztalataival. De az azért furcsa, hogy olyat ma már senki nem mondana, hogy „nyugatnémet rendező”.