Bensővé tett mizogínia
A nőellenesség bennünk

A diszkrimináció kívülről jön – vélik sokan. Pedig mindannyian bensővé teszünk némi nőellenességet. Miért?

A mizogíniát, vagyis a nők és mindenféle nőiesség leértékelését általában a férfiak terhére rójuk. Csakhogy ilyenkor nem veszünk figyelembe egy olyan elemet, amely lényeges szerepet játszik egy szexista társadalomban: hogy minden ember, legyen bármilyen nemű, bensővé tesz bizonyos káros szerepmintákat. Emiatt – látszólag paradox módon – nőkre is jellemző lehet a nőellenes világkép, ők is bensővé teszik a nők leértékelését: internalizált mizogínia.

Tini koromban minden zsebpénzemet arra költöttem, hogy elzarándokoljak a legközelebbi nagyvárosba koncertekre. Az általam bálványozott zenekaroknak nagyjából két közös nevezőjük volt: a nevük „The”-vel kezdődött, és mind férfiakból álltak. Nem láttam semmi rosszat ebben a nemi felállásban. Éppen ellenkezőleg, büszke voltam, hogy én nem azokat a női zenészeket hallgattam, akiket akkoriban nálunk popcsibéknek neveztek. Emlékszem, tetszettem magamnak ebben a szerepben: más voltam, mint a többi lány.

A példa nem egyedi eset. Sok lány és nő szeretné hangsúlyozni többdimenziós mivoltát és egyéniségét azáltal, hogy elhatárolja magát a nőkről alkotott, szokásos képtől. Az „én más vagyok, mint a többi nő” olyan kijelentés, amellyel saját magunkat akarjuk kedvező fényben feltüntetni; ezt az önpozicionálást olyan dicsérő mondatok motiválják, mint a „te más vagy, mint a többi nő” – amelyek ezzel szándékosan vagy szándéktalanul „leértékelik a többi nőt”.

Olyan nemi szerepekkel növünk fel, amelyek tele vannak pejoratív nőképekkel: a szőkenő-viccek főszereplője, a plázacica, a csúnya fúria. Ha viszont pozitív szerepekről van szó, akkor gyakran hiányzik belőlük a mélység: egy királylány, akit csak elrabolnak, megmentenek vagy életre csókolnak, kevés azonosulási lehetőséget kínál. Nem csoda, hogy előbb-utóbb elhatároljuk magunkat. Hiszen ki akarná vállalni ezeket a szerepeket?

Saját csoportunk diszkriminálása

A legtöbb ember a diszkriminációt olyan aljasságokként képzeli el, amelyek a többség felől érkeznek, és a kisebbséget sújtják. Többnyire nem feltételezzük a diszkriminációról, hogy ahhoz maga a diszkriminált csoport is hozzájárulhat. Ha mindannyian olyan világban növünk fel, amely többnyire lekicsinylő módon ábrázolja a nőket, az nemcsak a férfiak nőkről alkotott képét határozza meg, hanem a nők nőkről alkotott képét is. Honnan kaphatnának a nők pozitív, többdimenziós és erőt adó képet a nemükről, ha a társadalom narratíváinak nagy része negatív, egydimenziós és elbátortalanító?

Szemléltető példa: Disney-filmek – miért olyan kevés a szövegük a női szereplőknek?

Nézzük a populáris kultúra egyik kedvencét: Disney-filmek. Vannak olyan statisztikák, amelyek összehasonlítják a férfi és a női szereplők beszédidejét. (És jellemző módon minden szereplő, legyen az valóságban is létező állat vagy mitikus lény, férfi vagy női nemi jegyekkel rendelkezik). Hogy A dzsungel könyvében a beszédidő 98 százalékát férfi szereplők töltik ki, nem különösebben meglepő. De mi a helyzet azokkal a filmekkel, amelyekben a nők fontos szerepet játszanak? Yasminnak, aki az Aladdinban ellenáll a gyámkodásnak, 90 százalékos férfi megszólalással szemben kell felvennie a versenyt. Különösen szemléletes példa Mulan: az azonos című filmben a tinédzserlány gyakorlatilag egész Kínát megmenti. És mennyi férfi beszédidő áll ezzel a női hőstettel szemben? 75 százalék. És ami még jobb: Mulannál kétszer többet beszél a kis hím sárkánya. Miközben egy Disney-hercegnő egész Kínát megmenti, verbálisan háttérbe szorul egy idegesítő minisárkány miatt.

Ez most talán viccesnek vagy ártalmatlannak tűnik. És mégis felmerül a kérdés, hogy ezek a reprezentációs formák hogyan alakítják nemcsak a férfiak nőkről alkotott képét, hanem a nők internalizált nőellenességét is. Ha megszoktuk, hogy még a gyerekfilmek hősnői is alig kapnak negyed résznyi beszédidőt: miként vélekedünk azokról a nőkről, akik maguknak igénylik a beszédidő felét? Vagy akár többet is. Makacsul tartja magát a közhely, hogy a nők túl sokat beszélnek, de kevés a mondanivalójuk. Nem csoda: amikor a női szereplőket alig halljuk beszélni a filmekben, hamar tolakodónak és „túl soknak” érezzük, ha teret akarunk nyerni.

Nem csak a beszédidő befolyásolja a nőkről alkotott képeket. Nézzük meg a női negatív szereplőket. A gonosz nőket – nem csak a Disney-filmekben – világosan kirajzolódó ismertetőjegyekkel jelölik. Gyakran mély hangjuk van, néha kövérek, néha rövid a hajuk. Gondoljunk például Ursulára A kis hableányból. Röviden: a gonosz nők gyakran csúnya nők. És mindenki csúnya, aki nem karcsú, fiatal és ártalmatlan. Ezeket a rossz nőkről alkotott képeket a szépség képével együtt internalizáljuk. Egy „jó” királylány derékbősége körülbelül olyan terjedelmű, mint a beszédideje.

Túl sok smink, túl sok testiség – A nőiesség szűk határai

A nőket tehát a média által formált képeken keresztül nagyon pontosan megtanítják arra, hogyan kell kinézniük, és mi minden számít „nőiesnek” egy szűkre szabott katalógus szerint. Ugyanakkor vannak íratlan törvények arra vonatkozóan, hogy mikor válik a nőiesség túlságosan nőiessé. A túl sok sminket viselő nőkről úgy tartják, kétségbeesettek. Ha a nők túl testhezálló ruhát viselnek, akkor azt kell hallaniuk, hogy könnyen megkaphatók. Nyelvünkben sok szó van arra, amit egy nő rosszul csinálhat, ha nő: ribanc, nőcske, kurva, liba, boszorkány, leszbi. Ezeket a narratívákat olyan nők formálják, akik bensővé teszik és reprodukálják ezt az önmagukról és a többi nőről alkotott, tartósan kritikus képet.

A bensővé tett mizogíniában az a kellemetlen, hogy nem feltétlenül érezzük diszkriminációnak. Még csak aljasságnak sem. A bensővé tett nőgyűlölet sokak számára egyéni véleménynek tűnik. Nem könnyű észrevenni, hogy „van benne rendszer”. A nők tehát gyakran hozzájárulnak saját elnyomásukhoz. Vigyázat: nem ők a fő felelősek. De reprodukálják saját leértékelésüket, a szexizmus csapdáját.

A bensővé tett nőgyűlölet csomagban érkezik a szolidaritás hiányával. Itt rejlik a probléma kulcsa: az internalizált nőgyűlöletet a női szolidaritás elsajátításával lehet semlegesíteni. A női és emberi sokszínűség kibontakoztatásával. A női lét nagyon különböző módjainak reprezentálásával és normalizálásával. Ez egyben az érzékeket is finomítja. És erőt ad a következő harcra a sárkányok ellen.