gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1) ugrás a főmenühöz (Alt 2)

A folyamat megértése
Tekinthető-e példaértékűnek Németország a múltfeldolgozás szempontjából?

A jelenlegi tiltakozások, amelyek a „fehér” felsőbbrendűségnek, a rasszizmusnak és a gyarmati erőszaknak a szimbólumait döntik le az Egyesült Államokban és másutt, arra engednek következtetni, hogy talán végre megkezdődött a múltról való mélyebb elmélkedés. Ebben az összefüggésben rendre Németországot állítják be követendő példaként, ha arról van szó, hogy egy ország hogyan dolgozza fel sikeresen saját múltját. Ám ahelyett, hogy csupán a küzdelem eredményeit vizsgálnánk, amelyet Németország saját sokrétű múltjával vív(ott), sokkal tanulságosabb megérteni azt a hosszadalmas folyamatot, amely ezekhez a jelenlegi eredményekhez vezetett.

 

Susan Neiman amerikai filozófus arra biztat minket, hogy „tanuljunk a németektől”, Bryan Stevenson, az alabamai Montgomery-ben található Béke és Igazságosság Nemzeti Emlékhelyének (National Memorial for Peace and Justice ) megálmodója pedig több helyütt hangsúlyozta, hogy a német emlékezettáj (lásd Erinnerungslandschaft vagy memory landscape) nagyban befolyásolta őt projektjének megvalósításakor. Neiman és Stevenson egyaránt amellett érvel, hogy demokratikus társadalmakban igenis lehetséges – és szükséges is – felelősséget vállalni a múlt örökségéért a jelenben. Németország pedig valóban példa nélkül álló infrastruktúrát épített ki olyan emlékhelyekből és oktatási intézményekből, amelyek a múlt feldolgozásának munkafolyamatát hivatottak elősegíteni.
 

Fáradhatatlanul tevékenykedő aktivisták


Ám nem lenne helyénvaló Németország emlékműveire egyszerűen követendő megoldásként tekinteni a jelenlegi problémánkra, ami a „szobordöntéseket” illeti. Ahelyett, hogy csupán a küzdelem eredményeit vizsgálnánk, amelyet Németország saját sokrétű múltjával vív(ott), sokkal tanulságosabb megérteni azt a hosszadalmas folyamatot, amely ezekhez a jelenlegi eredményekhez vezetett. Mert valójában a német társadalom és annak politikai vezetése hosszú évtizedekig éppúgy nem volt hajlandó szembenézni az elkövetett igazságtalanságokkal, mint ma sok ember az Egyesült Államokban. Ami változást hozott, és ami ma utánzásra érdemesnek tűnik szemünkben, vagyis a történelmi emlékezet német megközelítési módja, az nem hirtelen belátás eredménye volt, hanem civil aktivisták – holokauszt-túlélők, megbékélési és polgári kezdeményezések – fáradhatatlan munkájának eredménye. Ebből pedig tanulható valami: meg kell hallgatnunk a civil társadalmat, amikor szobrok ledöntéséről vitatkozunk, mint ahogyan akkor is, amikor arról beszélünk, hogy mit kellene a helyükön és helyettük kőbe vésni a jövőben.
 

A berlini Holokauszt-emlékmű és egy decentralizált emlékezettáj német esete


A meggyilkolt európai zsidóknak szentelt emlékművet Berlin szívében, a Brandenburgi kapu mellett, gyakran úgy emlegetik, mint annak a megtestesülését, hogy a németek milyen mértékig voltak hajlandóak belátni azt, hogy végső soron szembesülniük kell saját múltjukkal, és vállalniuk kell a felelősséget érte. És valóban: egy gyors összehasonlítás feltárja ennek a megközelítési módnak a rendkívüli jellegét: Elképzelhető lenne-e egy a rabszolgaság áldozatainak szentelt emlékmű a Washington-emlékmű mellett az amerikai főváros központjában elterülő National Mall parkban? Minek kellene ahhoz történnie, hogy London szívében, a Trafalgar téren emlékhelyet alakítsanak ki a Brit Birodalom nevében elkövetett bűncselekmények jelképeként?
Mennyire kellene megváltoznia a politikai diskurzusnak Ausztráliában, hogy a sydney-i operaház mellett a családjuktól elszakított őslakos gyerekekről is megemlékezzenek? Pedig mindhárom fent említett nép esetében egy ilyesfajta emlékmű lenyűgöző jelképe lehetne annak a hajlandóságnak, hogy feldolgozzák a múltat, és szembenézzenek a gyarmatosítás és a rasszizmus örökségével, amelynek gyökerei egészen a jelenig nyúlnak.

Ám nem a berlini Holokauszt-emlékmű a legjobb példa arra, miért is érdemes alaposabban szemügyre venni a német emlékezetpolitika történetét. Noha maga az emlékmű egy berlini civil egyesület kezdeményezése volt, amelyet Lea Rosh újságíró neve fémjelzett, és noha hosszú évekig nyilvános vita tárgyát képezte, végül – legalábbis részben – felső politikai körökben lefolytatott tárgyalások tették lehetővé felépítését. Sokan azok közül, akik akkoriban aktívan szerepet vállaltak, és a holokausztról való megemlékezés mellett kötelezték el magukat, ellenezték, hogy egy ilyen monumentális épületet állítsanak fel, ráadásul központi helyen. E mögött az a félelem bújt meg, hogy ez azt az érzést erősíthetné a németekben, hogy ők megtették a magukét, ami a megemlékezést illeti, és most már nyugodt lélekkel foglalkozhatnak mással.

„Ami a saját múlthoz való hozzáállásban Németországot kitünteti, az nem egyetlen nagy emlékmű megléte, hanem sokkal inkább decentralizált emlékezettája – az a több ezer apró jelzés, emléktábla, kis kiállítás és nagy emlékhely együttese – amelyek az emlékezet topográfiáját alkotják, és amelyek látni engedik, hol mindenhol manifesztálódott a mindennapok valósága egy népirtó rezsim szorongatása alatt."

A főváros egyik nagy műemléke tipikusan az a hely, amit a turista egy látogatás során megnéz és azzal ki is pipál. Egy tájjal viszont az ott lakók és a látogatóba érkezők is mindennap találkoznak. Teljes egészével azt sugalmazza, hogy a holokausztot az tette egykor lehető valósággá, hogy ilyen sok ember és ilyen sok hely aktívan és passzívan részt vett benne. Egy nagy fővárosi műemlék megrendelhető felülről, a Bundestag részéről is akár – és ez kétségkívül már önmagában is fontos jelzés. Emlékezettáj viszont csak akkor jöhet létre, ha emberek és polgári kezdeményezések ezrei kutatták és értették meg a történelmet a helyszínen. És ez az a folyamat, amelyet szem előtt tartva az Egyesült Államok és más társadalmak tanulhatnak Németországtól – nem azért, hogy történelmi emlékezetük feldolgozása során ugyanazokat a konzekvenciákat vonják le, hanem azért, mert „a múlt feldolgozásához” nyílt és nyilvános vitákra van szükség, amelyekben a civil társadalmat kellene elsősorban meghallgatni.
 

Az önsajnálattól a holokausztról való megemlékezésig vezető út


A második világháború vége után 1945-ben és a két német állam megalakulása után 1949-ben azonnal történtek erőfeszítések arra nézve, hogy megemlékezzenek a háborúról. Az 1940-es és 1950-es években számtalan emlékművet emeltek. Vagyis egyáltalán nem arról volt szó, hogy a feledés fátylát akarták a múltra borítani. Nyugat-Németországban azonban ebben az időben többnyire nem a holokausztra gondoltak ezzel kapcsolatban, hanem arra, amit a „németek szenvedtek el” a háború kapcsán – a német származásúak Közép-Kelet-Európából való kiűzésére és menekülésére, a lebombázott városokra, a hadifoglyok visszatérésére, az elnyomásra, amit a sztálini Oroszországban basáskodó hatalmasoktól szenvedtek el a németek a keleti megszállási övezetben. Hasonló törekvések léteztek Kelet-Németországban is, ám a nyilvános közéletet gyorsan bekebelezte a kommunista rezsim, és ezzel egyidejűleg az egyéni törekvések rövid időn belül rendkívül kockázatosakká váltak – még abban az esetben is, ha a múltértelmezés egybecsengett a hivatalos irányvonallal, a nemzetiszocializmussal szembeni kommunista ellenállás dicsőítésével.
Civilek által állított emléktábla a neuengamme-i koncentrációs táborban 1984. január 28-án Civilek által állított emléktábla a neuengamme-i koncentrációs táborban 1984. január 28-án | Foto: KZ-Gedenkstätte Neuengamme, F 1986-7113

Kelet- és Nyugat-Németországban egyaránt a holokauszt túlélők és támogatóik voltak az egyetlenek, akik megemlékezéssel igyekeztek a felelősség nyilvános elismerését elősegíteni. Az olyan szervezetek, mint a Náci Rezsim Üldözötteinek Egyesülete - Antifasiszták Szövetsége (németül lásd VVN-BdA), nem csak a nemzetiszocialista erőszak helyeinek megőrzésén és megjelölésén munkálkodtak fáradhatatlanul, hanem követelték a történelmi múlt feldolgozását, és az áldozatok segítését is. Még a leghíresebb emlékhelyek, mint például a bergen belsen-i vagy a berlin/bendlerblock-i Német Ellenállási Emlékközpont is (utóbbi a Hitler elleni 1944-es merényletet tervező összeesküvők központja volt) a haláltáborok túlélői valamint a merénylet elkövetőinek leszármazottai (többek között a Hilfswerk 20. Juli 1944 nevű alapítvány) által kezdeményezett erőfeszítéseknek az eredményei voltak. A közvetlenül nem érintettek csak fokozatosan kezdtek el foglalkozni a múlt emlékezetének feldolgozásával. A legrégebbi és legfontosabb kezdeményezés a Bűnjel Békeszolgálat Akció (németül lásd ASF), egy keresztény egyesület, amely 1958 óta tevékenykedik elkötelezetten a jóvátételért és a megbékélésért Kelet- és Nyugat-Németországban. A náci rendszerhez köthető helyek és helyszínek túlnyomó többsége azonban névtelen maradt, és gyakran hosszú évtizedekig feledésbe merült. A történelmi emlékezet feldolgozására irányuló kezdeményezéseket rendszeresen érte bírálat és támadás helyi és országos szintű vezetőegyéniségek, ill. a német lakosság részéről, mégis elmondható, hogy fontos előkészítő munkát végeztek a ma létező emlékművek és -helyek szempontjából.
 

A helyi polgári kezdeményezések katalizáló szerepe


Ez a helyzet csak az 1980-as évek elején változott. Még ha az 1960-as évek diákmozgalmának joggal írható is a javára, hogy megváltoztatta a politikai kultúrát Németországban, hatása a nemzetiszocialista múltra való emlékezés szempontjából kezdetben elhanyagolható volt. A „68-asok” vitái fontosak voltak, de nem értek el semmi kézzelfoghatót, ami az üldöz(tet)éssel és a kollaborációval való szembesülést, illetve annak feldolgozását jelentette volna a konkrét történelmi helyszíneken. Ami valóban változást hozott – és az elkövetkező évtizedekben megteremtette a történelmi emlékezet decentralizált topográfiáját – az annak a számtalan helyi polgári kezdeményezésnek a megalapítása volt, amelyek elkezdtek fényt deríteni a múltra, és amelyek megváltoztatták az arról folytatott viták tárgyát és hangnemét. Egyes esetekben már létező ifjúsági vagy hallgatói csoportok fogtak össze vagy léptek egymással szövetségre, máshol helyi szakszervezeti csoportok, politikai pártok helyi képviseletei (általában a Zöldek vagy a Szociáldemokraták zászlója alatt), a keresztény-zsidó megbékélést előmozdító társaságok vagy éppen az egyház tagjai közül kerültek ki azok, akik azt kutatták, mi is történt egykor az adott város Gestapo-hivatalaiban, egy-egy koncentrációs táborban vagy egy halálmenet során. Ezek gyakran úgynevezett történelmi műhelyek voltak – olyan, a történelem iránt érdeklődő emberek egyesületei, akik rendszerint nem rendelkeztek felsőfokú tudományos képesítéssel. Ezek a csoportosulások az alternatív színtér különböző – béke-, nő-, környezetvédelmi és autoriterellenes – mozgalmainak árnyékában jöttek létre, a tagok pedig gyűléseken, koncerteken, könyvesboltokban és kávézókban találkoztak. Nyugat-Németország egész területén megindultak tehát az ilyesfajta történelmet feltárni kívánó kezdeményezések, amelyek mindenkor a helyi eseményekre összpontosítottak, és a különböző történelmi fesztiválok, szemináriumok és hírlevelek révén gyorsan hálózattá alakultak.
  
Mindezek kapcsán lényeges megemlíteni, hogy az aktivisták elsősorban nem szobrokat kívántak ledönteni, amelyek egy általuk elfogadhatatlannak tartott emlékezési kultúrát szimbolizáltak – noha ők is gyakorolták az „emlékmű-tiltakozásnak" ezt a formáját. Az idejük jóval nagyobb részét ők azonban a csendes és kitartó emlékezetmunkának szentelték, például archívumokat dolgoztak fel, kortársakkal készítettek interjúkat, kiállításokat és alternatív városvezetéseket szerveztek. Ezzel a munkával az érintettek képet alkothattak maguknak a náci uralom összetett mechanizmusairól, valamint a helyi hatalmi és ellenállási szerveződésekről, és ezt a tudást, illetve megértést aztán a társadalom minden területére kiterjesztették. Azt követelték – bár sokszor nagy ellenállásba ütköztek –, hogy a nemzetiszocialista terror és a zsidók szenvedéseinek helyszíneit jelöljék meg, és hogy nevezzék nevükön az elkövetőket. Ez alapjaiban különbözött a korábbi emlékművek koncepciójától, amelyeket addig bizonytalanul és meglehetősen kétértelműen „a zsarnokság áldozatainak“ szenteltek. Fokozatosan a politika és a közigazgatás is rájött, hogy az idegenforgalom és az oktatás kritikusabb történelemszemléletet igényel, és hogy kívánatos és tanácsos is támogatniuk a helyi múzeumokat és emlékhelyeket.
  

Újraegyesülés – az emlékezet-aktivizmus intézményesülése


A két német állam 1990-es egyesülésével felvetődött annak a szükségessége, hogy újragondolják azoknak a nagy koncentrációs tábori emlékhelyeknek a koncepcióját, amelyeket a keletnémet állam eddig saját ideológiájának a legitimálására használt fel. Az állam jelentős összegeket fordított hivatalos holokauszt-emlékhelyek létrehozására – ide tartoztak a Németország területén található nagy koncentrációs tábori történelmi emlékhelyek, a Berlinben helyet kapó „Topographie des Terrors” elnevezésű dokumentációs központ (amely egykor többek között a volt náci titkos államrendőrség, a Gestapo székháza is volt), valamint a már említett berlini Holokauszt-emlékmű a Brandenburgi kapu szomszédságában. Ezekben az intézményekben pedig az egykori aktivisták, akik szabadidejüket és energiájukat évtizedeken át a náci múlt feldolgozására fordították, és ezáltal széleskörű ismeretekre tettek szert, most alkalmazottakká, sőt vezetőkké váltak. Ők közvetítették azt a belátást, hogy a holokausztról való megemlékezés elengedhetetlen a német demokrácia szempontjából, és egy olyan saját maguknak kiharcolt eredmény, amelyet meg kell megvédeni azokkal szemben, akik azzal érvelnek, hogy ideje „mindezt a hátunk mögött hagyni“. Ennek köszönhető, hogy Németország ma decentralizált emlékezettájjal rendelkezik, amely egyrészt több ezer hellyel és helyen emlékeztet a nemzetiszocialista múlt örökségére, másrészt viszont intézményi szinten is mély gyökereket vert, és amelyet az állami szektor támogat. A demokratikus emlékezet-aktivizmus tehát intézményesült.

A civil társadalom elkötelezettsége a német történelmi múlt feldolgozása iránt természetesen kivételes körülmények összjátéka – ide értendő az 1930-as és 1940-es évek eseményeiért felelős generáció visszavonulása a közéletből, azok az előmunkálatok, amelyet a túlélők, a művészek és értelmiségiek végeztek 1945 óta, valamint az a lassanként kialakuló progresszív politikai környezet, amelynek új társadalmi mozgalmak biztosították a támasztékot. Egy ilyen kivételes helyzet nem ismételhető meg. De az Egyenlő Igazságügyi Kezdeményezés elnevezésű szervezetet (angolul lásd EJI), amelyet Bryan Stevenson alabamai ügyvéd, a büntető igazságszolgáltatás reform szószólója alapított – aki egyébként gyakran von párhuzamot a német és az amerikai a múltfeldolgozás között – ennek ellenére erősen inspirálja a német civil társadalmi emlékezetmunka története.
 

Központi és decentralizált emlékezetkultúra az Egyesült Államokban


Az alabamai Montgomery-ben található a Béke és Igazságosság Nemzeti Emlékhelye első pillantásra olyan központi helynek tűnik, amely emléket állít a lincselés és a rasszista indíttatású terror színesbőrű áldozatainak az Egyesült Államokban. A hozzá tartozó Legacy Museum a rasszizmus és az erőszak történetét mutatja be igen szemléletesen a rabszolgaságtól a Jim Crow-korszakon átívelően egészen a színesbőrűek ellen elkövetett rendőri túlkapásokig és tömeges őrizetbe vételükig, amelyeknek sajnálatos módon gyermekáldozatai is voltak. Ez egy rendkívüli politikai állásfoglalás, amely arra szólítja fel az amerikai társadalmat, hogy ismerje el a múltban elkövetett igazságtalanságokat, és foglalkozzon azoknak a jelenre gyakorolt ​​hatásával.
Az alabamai Montgomery-ben található Béke és Igazságosság Nemzeti Emlékhelye Foto: Jenny Wüstenberg

 
Másfelől az EJI próbálja meg kezdeményezni a decentralizált megemlékezés-kultúrát, ami csak akkor működhet, ha helyi civil társadalmi kezdeményezéseket tudhat maga mögött. A Béke és Igazságosság Nemzeti Emlékhelye több száz függő acél oszlopból áll, amelyek mindegyike az Egyesült Államok egyes megyéit képviseli, ahol dokumentált lincselés történt. Az egyes oszlopok másolatai most arra várnak, hogy civil társadalmi szereplők állítsák fel őket az érintett megyékben. Az „eredmény” egy lenyűgöző decentralizált emlékmű lenne, amely a rasszista igazságtalanság és erőszak áldozatainak állítana így emléket.

Ám még az eredménynél is fontosabb – épp úgy, mint Németországban – az a folyamat, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyesfajta decentralizált megemlékezést egyáltalán lehetővé tegyen. Ezt pedig nem lehet felülről irányítani; helyi, civil társadalmi kezdeményezések révén kell megvalósulnia. A civil társadalmi szereplőknek kell kutatásokat folytatniuk, nyíltan elkötelezettséget vállalniuk, emléktúrákat és kiállításokat szervezniük, vagyis hozzá kell tenni a magukét ahhoz, amit emlékezetmunkának hívunk, egészen addig, amíg széleskörű hatás nem lesz érezhető a társadalomban. És mint 1945 után Németországban, az Egyesült Államokban sem mondható el minden, a civil társadalom által emelt szoborról, hogy automatikusan a demokráciát segíti elő. Sok aktivista van ellentétes állásponton, egyesek például megőriznék a konföderalista szobrokat. Annak biztosítása érdekében, hogy az emlékezetmunka jótékony hatással legyen a demokráciára, más szóval elősegítse azt, nyilvánosan és széleskörűen lefolytatott vitákra és tartós elkötelezettségre van szükség, nem pedig néhány ember időszakos fellépésére.

Ez az, amit a németeknek ma újra fel kellene ismerniük. Az antiszemita és idegengyűlölő támadások (valamint az általuk gerjesztett infrastruktúrák a pártpolitikában és a közösségi médiában) egyre nagyobb tért hódítanak a Szövetségi Köztársaságban. Azok a hangok, amelyek már hosszú évek óta követelik a német gyarmati múlt feldolgozását, csak nemrégiben találtak szélesebb körökben is nyitott fülekre. Az „emlékezet topográfiája”, amely kétségtelenül létezik, nem szabad, hogy ürügyet szolgáltasson arra, hogy a németek hátradőljenek és másoknak adjanak tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan kell a legokosabban feldolgozni és „helyrehozni” a múltat. A civil társadalmi aktivizmusra továbbra is égető szükség van.