Terézia Mora beszéde a Büchner-díj átvétele alkalmából „A kunyhókon keresztüldübörög az egész világ”

Terézia Mora
Fotó: Peter von Felbert

Kedves Barátom,
 
azért írok most neked, mert megint beszélnem kell, mégpedig a Büchner-díj átvétele alkalmából, és ennek örülök, de a beszéd nyilvánosságot jelent, a nyilvánosság pedig azt jelenti, hogy személyesen jelen kell lenni (többnyire legalábbis), és mondani kell valamit, „meg kell csinálnom az arcomat”, ahogyan a magyar mondja, ettől viszont elszégyellhetjük magunkat, én is, mások is. Szerencsére ezúttal is segít rajtam a nyelv. A „meg kell csinálnom az arcomat” szófordulatban benne van a „csinálni” ige, és ez eligazít: csinálni kell, mint mindig, írás közben is, csinálni úgy, ahogyan lehet, meg kell találni a formát, nem azért, hogy könnyebb, hanem azért, hogy egyáltalán csinálható legyen. Ezúttal: mintha nem is beszédet, hanem levelet írnék. Vonatkoztathatja ezt akár Büchnerre és Wilhelmine Jaeglére is, satöbbi, akinek úgy tetszik. Egyébként tényleg érdemes elolvasni azokat a leveleket, mert nem az utókornak, hanem szeretett embereknek írták őket. Érdemes még akkor is, ha meg vannak szűrve – hogy is ne lennének –, de ez a szűrés többnyire személyes okokra vezethető vissza, és a dolog természetéből fakadóan a szégyenlős elhallgatás, a kímélet egy elviselhetőbb válfajával magyarázható.
 
Ami engem illet, én mindössze 4 embernek írtam eddig leveleket. A legelsőket egy fiatalembernek, akit elvittek katonának, és szeretett volna ott női kéztől származó leveleket kapni. Megértettem, írtam is neki hetente, de elégedetlen volt, „tragikusan rövidnek” találta azt a heti másfél oldalt. Sajnálom, válaszoltam neki, ennyi telik tőlem. A diktatúra és a gyerekkorom vége felé történt mindez, akkor, amikor kezdtem végképp szűknek érezni azt a világot, amelyben éltem, és – nincs ebben semmi meglepő – kezdtem elveszíteni első nyelvemet.
 
Magam is kaptam akkoriban hosszú leveleket egy fiatal nőtől, aki velem ellentétben nyilvánvalóan nem veszítette el a nyelvét. A szülei életéről szóltak azok a hosszú-hosszú levelek. Én nem írtam neki a szüleim életéről, meghallgattam inkább, odafigyeltem rá, ahogyan és amennyire lehetett. (Meghallgatni valakit levélben. Jó felkészülés ez sok mindenre, a majdani írásra is.) Ő mindenesetre tovább beérte velem, mint a fiatalember.
 
Írtam aztán később egy másik fiatalembernek is. Beleszerettem, és alapjában véve csakis erről írtam, de neki sem igazán volt egyéb mondanivalója. Együtt számláltuk a napokat: 143 telt el az első és a második találkozásunk között. Szigorúan őrzött határokkal elválasztott államocskákban éltünk még akkoriban, mint két igazi romantikus hős. Legalább öt napig tartott, mire megérkeztek a címzetthez a leveleink. És végül mindig vonattal mentek, pedig légipostapapírra írtuk őket, mivel a súlyuktól függött a díjszabás.
 
Most pedig Veled váltok leveleket, mert úgy tapasztaltuk, hogy könnyebben összetarthatók így a dolgok. Természetesen megírom majd még az igazi októberi levelemet is, hiszen ez a mostani arra való csupán, hogy segítsen a lehető legegyszerűbben beszélnem. Mert ez most a legfontosabb, illetve így döntöttem. Ezt sem érdemes persze túlerőltetni, értelmetlen, azaz nevetséges lenne minden felesleges önkorlátozás. Az, hogy írhatok, az, hogy megengedik a körülmények, és hogy tényleg így teszek (lásd fent, „csinálni”), nem kevesebbet jelent, mint hogy az lehetek, aki vagyok, innen nézvést pedig ostobaság lenne, ha nem viseltetnék a lehető legnagyobb őszinteséggel önmagam és a szöveg iránt.
 
Te is tudod, hogy mekkora jelentősége van ennek, mert nem így kezdődött a dolog. Hanem éppenséggel úgy kezdődött, hogy nem lehettünk azok, akik voltunk, és nem mondhattuk ki azt, amit gondoltunk. Alattvalók voltunk, arra ítéltetve, hogy megzabolázzuk a természetünket, és szó nélkül lenyeljük azt, amivel traktáltak bennünket. Jóformán senki nem gondolta volna, hogy mi is képesek vagyunk használni az eszünket, nemcsak a hatalmasok. (Egyébként tényleg nem. Azok, akiket vezetőknek jelölnek ki, fordítva festik a homlokukra az „L”-t, a „Leader” kezdőbetűjét a kísérletek során, hogy könnyebben el tudják olvasni a többiek.)
 
De, hál’istennek, nem tartott tovább ez az időszak, mint egy átlagos gyerekkor béke idején. Éppen nagykorúak lettünk, amikor nem szabadon engedtek, hanem egyszerűen elhullajtottak bennünket az államok, amelyeknek vasmarkában egészen addig vergődtünk. Persze nem azért hullajtottak el, mert így akarták, hanem azért, mert nem akarhattak már semmit – mi pedig törhettük a fejünket, hogy mi lesz velünk ezután.
 
Felesleges lenne ezúttal szóba hoznom azt, hogy miféle rések nyíltak a két rend között, lehetővé téve, hogy magyar érettségi vizsgámmal beiratkozzam a Német Szövetségi Köztársaság egyik egyetemére. Legyen elég annyi, hogy beiratkoztam, és elkezdtem német irodalmat olvasni, immár nem fordításban, hanem eredetiben. A WOYZECK és A HARAMIÁK, Büchner és Schiller drámája volt az első két mű, amely a kezembe akadt. Illetve – a teljesség kedvéért – két németre fordított szöveg: az ÜBÜ KIRÁLY és A KOPASZ ÉNEKESNŐ. Ezekkel kezdődött számomra Berlin. Lehetett volna rosszabb is.
 
A nyelvterület pereméről érkeztem, és olyan szavakkal gazdagodott akkor falusi gyereknémetem, mint a „Schreiße”, a „Kotsack” és a „Bärlappenmehl”. És gazdagodott mondatokkal is: Ich bin eine honette Person. Ich bin eine honette Person, aber Sie! – Én tisztességes nőszemély vagyok. Én tisztességes nőszemély vagyok, de maga! Továbbá: Er! Wenn ich sag’: Er, so mein ich Ihn, Ihn – Őkelme! Ha azt mondom: őkelme, akkor úgy értem: te, te –
 
Hetekig kísértettek a fejemben ezek a mondatok. Annál is inkább, mert pontosan akkoriban, tehát 154 esztendővel azután, hogy Büchner papírra vetette őket, elmentem valakivel az egyik újonnan megnyitott videotékába, és a tulajdonos a következőképpen magyarázta el a kölcsönzés feltételeit: „Ha őkelme nem hozza vissza időben a kazettát, akkor...”, és: „Ha őkelme hosszabbítani szeretne, akkor...” Visszakérdeztem: „Miért beszél így?” Értetlenül bámult rám a férfi – „Őkelme teljesen összezavar engem a feleletével” –, és egyetlen szót sem szólt. Azt a nyelvet kereste talán ő is, amely átmenekíti az átmenet időszakán a szebbnek remélt jövőbe, de meglehet az is, hogy ugyanígy beszélt mindenki Berlin Pankow nevű kerületében 1990 körül, éppen csak én nem tudtam róla. Jöttmentnek számítottam, videokazettát se kölcsönözhettem, hiszen nem volt személyi igazolványom. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a szóban forgó videotéka cégtáblája az autók felségjelzésére emlékeztetett: hatalmas „D” betű virított a „Video” szó közepén.
 
Alapjában véve ebből áll az egész életem: úgyszólván szakadatlanul tobzódom az irritációkban: megértés és értetlenség, üggyel-bajjal elleplezett vagy éppenséggel szándékos félreértés. Azt olvasom például:
 
Úgy áll a lábán, akár egy oroszlán! És hiába olvasom el századszor is, még mindig egy hátsó lábain felegyenesedve álló oroszlán jelenik meg a lelki szemeim előtt (micsoda egy kifejezés ez is!). A nyilvánvalóan téves asszociáció szívóssága pedig abból fakad, hogy telibe talál: cirkuszi attrakcióvá, dresszírozott teremtménnyé silányodik így az állatok királya: nem öl többé gazellát, nem szökik meg a vadászok elől, nem lehet az, aminek a teremtés szánta, nem lehet igazi, élő oroszlán. Pontosan olyan, amilyenné tettük: pimasz, röhejes és terméketlen.
 
Semmi köze sincs persze a hátsó lábain egyensúlyozó oroszlánnak Büchner Woyzeckéhez, de (különös) anyagom részévé vált az „őkelmét” ismételgető videotékatulajdonossal együtt, ezzel az anyaggal pedig most már azt csinálok, amit akarok. Vagy amit tudok. Vagy amihez veszem magamnak a bátorságot. Annak örülök a legjobban, hogy eleinte nem is tudtam még, mennyire szeretek játszani. Vagy ha tudtam is, remélni sem mertem, hogy egyszer majd tényleg megtehetem. Amióta ott élhetek, ahol élni akarok, mi több, írhatok is, azóta játszhatok végre, ettől pedig szép, szabad ember lett belőlem.
 
„Szép, szabad ember” – pontosan úgy írtam le ezt, ahogyan eszembe jutott. És már a következő pillanatban eszembe jutott az is, hogy 1. tulajdonképpen József Attilát idéztem, 2. hogy nem olvastam végig a díj odaítélése kapcsán megjelent újságcikkeket, megnéztem viszont a címüket, a címekben pedig többször is az állt, hogy egyrészt külföldi, másrészt nő, azaz külföldi nő vagyok, éppen ezért jelzésértékkel bír, hogy nekem ítélték oda ezt a díjat. Szerintem jelzésértékkel bír minden egyes nyilvános elismerés. Értem persze, hogy miért kell szóba hozni a külföldieket meg a nőket, és értem azt is, hogy jó szándékkal hozzák szóba ezt azok, akik szóba hozzák, de tény, ami tény: különös (hogy ne mondjam: furcsa) színben tűnik fel így ez a bizonyos szép, szabad ember. Elváltozik, és ez a szó voltaképpeni értelmében megjegyzésre érdemes.
 
Tudom, milyen nehéz dolog ez, és persze hogy nem az egyes emberekről, hanem a beleszólásról van itt szó, arról, hogy kiről, miről és hogyan lehet beszélni, úgyhogy minden bizonnyal tényleg szóba kell hozni az ilyesmit. Abba pedig alighanem kénytelen beletörődni az ember fia, hogy nem érezheti magát szépnek és szabadnak az, akit kategorizálnak, akár érdemeit, akár érdemtelenségeit emlegetik fel közben. Kénytelen beletörődni az ember fia, vagyis der Mensch.

Akárcsak az ember lánya, vagyis das Mensch.
 
Büchnertől tanultam meg azt is, hogy létezik ilyen egyáltalán: das Mensch. Többes számban: die Menscher. És ha már a beleszólásnál tartunk: ez a megjelölés csakis a női nemre vonatkozik. Egyes és többes számban egyaránt! A Duden mindazonáltal azt írja, hogy „többnyire pejoratív értelemben” használt kifejezésről van szó. Hm. Weibsbild, Mannsbild – így nevez nagyanyám minden nőt és férfit. Pedig azt mondja a Duden: Weibsbild: gyakran pejoratív. Mannsbild: elsősorban a külső megjelenésre értendő. Ein gestandenes Mannsbild – hétpróbás fickó. Micsoda férfi! Micsoda nő! Vesd össze ezt a két mondatot.
 
Erről jut eszembe, hogy amikor először elolvastam a darabot, azt hittem, egy laza erkölcsű (vagyis veszélyes) nőt jelöl a köznyelvben a Zickwölfin szó. És hiába tanultam meg rögtön, hogy közönséges személynév ez itt, akárcsak a hátsó lábán egyensúlyozó oroszlán esetében, azóta sem tudok megszabadulni attól az első asszociációtól. Hiszen másképp is elnevezhette volna Marie-t Büchner, ha azt akarta volna, hogy másféle asszociációink támadjanak: adhatta volna neki akár a Schön, vagyis szép, akár a Hold, vagyis bájos, akár a Rein, vagyis tiszta nevet. A Frei, vagyis szabad aligha jöhetett volna még szóba akkoriban. Pedig Büchner, tekintetbe véve a kort, amelyben élt, meglepően kevés negatív előítéletet táplált a nőkkel szemben. Nőalakjai nem forradalmárok ugyan, de lehet velük kezdeni valamit anélkül is, hogy teljesen kiforgatnánk őket önmagukból, és ez nem kis dolog. Jó munka.
 
(Zárójelben: Jó az is, hogy Németországban és németül mondom, amit mondok, mert magyarul óhatatlanul eszünkbe jutna itt egy híres versidézet, amely „férfimunkának” titulálja a jó munkát. Mi itt szerencsére nem ismerjük ezt az idézetet.)
 
Büchner jegyében telt el jóformán az egész egyetemista időszakom. Még arról is álmodoztam egy ideig, hogy megfilmesítem a LEONCE ÉS LENA-t. (Egyre olcsóbban lehetett videokamerához jutni akkoriban, igaz, hogy olyan ormótlanok és olyan nehezek voltak, mint egy degeszre tömött aktatáska.) Feküdtem egy fiatalember mellett az albérleti szobám padlóján, egy matracon, és felolvastunk egymásnak. Ő volt Leonce a maga szász akcentusával, én pedig Léna, habár alig bírtam összefüggően felolvasni két mondatot. Rendszerint magyarul szóltam még ahhoz, aki felcsöngetett álmomból. A filmből persze nem lett semmi, mert attól eltekintve is, ami hiányzott még hozzá (minden), a magam részéről hamarosan hátat fordítottam az ékesszóló hercegeknek és hercegnőknek, akárcsak a kudarcot kudarcra halmozó forradalmároknak, pedig tetszett az abszurditásuk és a szomorúságuk. De két nyelv és két életszakasz határán beláttam: nincs túl sok közöm hozzájuk, egyelőre legalábbis, és ez talán végleg így is marad. Jóval közelebb éreztem magamhoz a már-már nyökögve beszélő plebejusokat. Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a Leonce szerepét olvasó fiatalember nem csupán szász volt, hanem gyerekkorában ráadásul még dadogott is, és se ez, se az nem múlt el nyomtalanul. (Csodálatos film lehetett volna ebből, ha jobban belegondolok: egy olyan furán beszélő Leonce, mint az a fiatalember, és egy olyan furán beszélő Lena, mint én. Mindegy, nem lett belőle semmi. És meglehet, hogy – mint oly sok minden mást – ezt is csak az elbeszélés szépíti meg.)
 
A nyelvi nehézségekben, a már-már-dadogásban ismertem fel tehát azt az anyagot, amelyből meg kellett alkotnom a saját nyelvemet. Woyzeck töredezett, tapogatózó nyelve alighanem azért olyan, amilyen, mert töredékben maradt a dráma, de az én szempontomból, a mi szempontunkból ez teljesen mindegy. Így, ebben az állapotában lett a miénk, mert tetszett nekünk az az igazság, amelyet megpillantottunk a tükörcserepeiben. Az örökké hajszolt, az összezavarodott Woyzeck, akit mindenki kihasznál és becsap. Nem segít rajta senki, miközben ide-oda rohangál három munkahely között. Nem segít rajta saját már-már-szótlansága sem, és nem segítenek a szerzőtől származó műveltségidézetek, nem segítenek saját kultúrkörének meséi és dalai – ellene szólnak még a fejében felcsendülő hangok is. (Segítenek ezek egyáltalán valaha is? – Néha igen, de itt nem.) Hatalmas csizmát visel Woyzeck, ha megpróbálom magam elé idézni az alakját. Nyilván katonacsizmát, nekem mégis gumicsizmának tűnik inkább: ilyet hordtak a nagyapáim meg a dédapáim, hacsak nem kellett nekik is katonacsizmát húzniuk. Mégis túlélték valamennyien. Kisajátították és kis híján elűzték őket, de az utóbbit – legalábbis részben – végül mégis csak sikerült megúszniuk. Soha nem éltek jó kormányzat alatt, mégsem jutott volna eszükbe hadat üzenni a palotáknak, mert féltették azt a keveset, amijük volt, és amit végül persze mégis csak elveszítettek. Semmiféle felvilágosításra nem volt szükségük a helyzetüket illetően, nagyon jól tudták maguktól is, hogy a kunyhókra soha nem köszönt rá a béke. A kunyhókon mint olyanokon keresztüldübörög az egész világ. A kunyhók mindig nyitva állnak, nyitva állnak még olyankor is, amikor lezárják a határokat. Ezt a tudást hoztam magammal, de tőlük tanultam meg azt is, ami egyébként a Woyzeckből is kiderül: nem pusztán a körülményeken múlik az, hogy tragédiába fordulnak-e a dolgok. Sokkal inkább azon múlik, amit megteszel, vagy éppen nem teszel meg.
 
Elszomorodtam, mire eljutottam eddig. Önidézet. Itt és most tulajdonképpen egy vicces bekezdésnek kellett volna következnie a márnáról, hogy ellensúlyozza a fent mondottak pátoszát, és oldja a feszültséget. A márna magyar nevei, szépen sorjában, a végére pedig egy poén. Megírtam, láttam, hogy jó, aztán elszomorodtam. Nem mintha általában véve elszomorodnék attól, ha sikerül, vagy ha derűsre sikerül egy-egy szöveg, pedig inkább a melankóliát, és nem a groteszk vicc iránti érzéket hoztam magammal Közép-Európából. Mindkettő abban a tudásban gyökerezik egyébként, amelyet közösen birtokolunk mindannyian itt, az öreg kontinensen: nevezetesen, hogy akár megteszünk valamit, akár nem, végül mindenképpen túl nagy árat fogunk fizetni érte. És különösen nagy árat fizetünk akkor, ha mi vagyunk Woyzeck, vagy ne adj’isten Marie. De nem ettől szomorodtam el.
 
És tulajdonképpen nem is szomorú, hanem inkább csalódott vagyok, márpedig ez arra utal, hogy valami jobbat vártam volna. Mi történt? Mondhatnám, semmi különös, mindössze annyi, hogy az elmúlt három hónap alatt, vagyis mióta elkezdtem írni ezt a szöveget, oly módon radikalizálódott mind a köz-, mind a magánbeszéd, hogy az már jó okot ad az „aggodalomra” (szó!), és éppen akkor ébredtem tudatára ennek, amikor eljutottam a márnáig – egyszóval kiestem a ritmusból. És nincs is azzal semmi baj, hogy így történt. Hogy irritál a valóság, miközben fikciót gyártasz, az annyit jelent csupán, hogy ki-ki teszi a dolgát. Az irritáció minősége viszont ezúttal kiborít. Korábban bízvást mondhattam: legalább kormányzati szinten nem folyik uszítás Németországban. Ezt most már nem mondhatom. Fejétől bűzlik a hal, ámde ne legyen kétsége senkinek: bűzlik az máshol is, mindenütt.
 
Meglepődni nincs persze különösebb okunk. Mindig mindenki ott van a hajón, és hát néha feljön a fedélzetre is. Ezt történetesen Katja Lange-Müllertől tanultam. „Ilyenek vagyunk”, „Elmúlik egyszer majd ez is” – efféle mondatokkal vigasztalom magam. Mindkét mondat segít, és mindkettőtől – már megint – elszégyellem magam. De talán éppen ez a szégyenkezés fog segíteni végül. Még egyszer: Bármit is sugalmaznak azok a bizonyos hangok, végül csakis az számít, amit megtettél, és amit nem tettél meg.
 
Író lévén én a magam részéről elitista dolgokat teszek: beleírom például Woyzeck csizmáit abba a regénybe, amelyen éppen dolgozom. Megtettem már egyszer ugyanezt A SZÖRNYETEG-ben is, most mégis megteszem újra. (Egy ismétlés még elmegy.) Megteszem főhajtás és datálás gyanánt, és megteszem azért, hogy el ne feledjem: többnyire a lázzal, az elveszett álmokkal és a tébollyal küszködünk, és hol a szakadék, hol a hullámok tajtékja szédít – de részünk van azért olykor-olykor játékban és szépségben is. És kiteljesíti emberségemet az, hogy legalább az utóbbit kézben tarthatom. Még akkor is, ha riasztóan kevés az, amit elérhetünk. Még + akkor + is + ha + riasztóan + kevés + az + amit + elérhetünk. Szedd szét darabjaira, ha nem bírod összerakni. Ezt viszont Esterházy Pétertől tanultam, aki ellen – más „balliberálisnak” bélyegzett művészekkel, és egyáltalán az intellektualitás minden formájával együtt – nemrégiben kampányt indítottak Magyarországon, mondván: „búcsúzzunk el attól a gondolattól, hogy EP jó író volt”, hiszen valamelyik könyvében, amelynek egyébiránt már a címére sem emlékszünk pontosan, „csak szavak vannak, egyik a másik után”. Ilyenkor aztán nem is tudja az ember fia/lánya, hogy sírjon-e, vagy inkább nevessen. Hogyhogy „csak szavak, egyik a másik után”? Mi több: nem egyszer egyik a másik előtt! Sírunk hát, és nevetünk. Rakd össze, ha nem bírod darabjaira szedni.
 
És akkor most mégis csak elmondom ezt a dolgot a márnáról.
 
Hogy tudniillik Büchner a márnáról írta a doktori értekezését, és bármikor kirakhatnám ezt a szót a Scrabble-ben, pedig fogalmam sincs, hogy melyik halról van szó. Utánanéztem hát, hátha magyarul tudom, és arra jutottam, hogy hát nem. (Az utóbbi mondatszerkezet megint csak idézet, ezúttal Capektől. Idegen tollaim - hát nem szépek?) Egyszóval: ugyanúgy semmit nem mond nekem a „márna”, mint a „Barbe”. Csakhogy! Természetesen jó néhány neve van ennek a halnak a magyarban is, és a következő eredményre jutunk, ha németre tükörfordítjuk őket: Welskarpfen, Alpenbarbe, Martinsfisch, Marina, Martinsbrasse, Merenne, Großmarin, Barbenfisch, Rosenfisch, Rosenbarbe, slowakische Brasse, slowakischer Stör, Judenfisch, illetve slowakischer Judenstör.
 
Ismétlem: Slowakischer Judenstör, vagyis tótkecegi-zsidóhal.
 
Csak azt ne mondd, hogy nincs benne ebben egész Közép-Európa. Vagyis az ember egész világa. Sírunk, és nevetünk.
 
Itt abbahagyom. Egy regény lehet hosszú, a levelek és a beszédek viszont ne legyenek hosszabbak középrövidnél. Így van ez. Legközelebb a novemberről, vagyis alighanem a legendás állatokról és Darius Koppról írok majd Neked. Addig is tartsd magad, és érezd, hogy én is tartalak.