gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Lázadó diákok az NDK-ban
„Megigézve néztük a faliórát”

Néma forradalom
© Studiocanal GmbH / Julia Terjung

Öt percre elnémult 1956-ban egy osztály az NDK-ban. Ellenállás a szabadságért. Amikor az állambiztonság és a párt éket akart verni közéjük, az érettségizők összetartottak. Dietrich Garstka emlékezik vissza a drámai pillanatokra.
 

Sürgette az idő. De még megkockáztatott egy utolsó pillantást a szüleire Dietrich Garstka, mielőtt maga mögött hagyta volna őket, futva és a sötétség leple alatt, négy nappal karácsony előtt.

Magányosan álltak a szülei a kivilágított erkélyen 1956. december 20-án, kora reggel. A tizenhét éves fiú látta, ahogy apja átölelte az anyját. Tudta, hogy mindketten sírnak.

„Szörnyű kép,” – emlékszik vissza Garstka 61 évvel később – „majdnem meghasadt a szívem. De miközben folytak a könnyeim, futottam tovább.” Ha maradt volna, mondja, „az NDK lecsukatott volna”.

Ugyanis a kommunista párt, a SED és az állambiztonsági szolgálat, a Stasi azzal gyanúsította, hogy egy „ellenforradalmi” lázadás vezetője volt az ötezer lakosú, brandenburgi Storkow iskolájában. Így hát a hajnali vonattal Berlinbe utazott, hátrahagyva szüleit, három fiatalabb testvérét és csinos barátnőjét, Mariont. A torkában dobogott a szíve, amikor átlépte a határt. A karácsonyt egy átmeneti táborban töltötte Marienfeldében, más elveszett lelkekkel együtt, akik az NDK-ból szöktek el. Garstka története azonban egy kicsit más.

„Öt kínzóan hosszú perc”

A történet 1956. október 29-én kezdődött, a történelemóra előtti szünetben, a storkowi tizenkét osztályos iskolában. Itt vidéken, Berlintől látszólag fényévekre hirtelen minden olyan gyorsan és spontán módon történt, hogy Garstka még ma is úgy gondolja, minden más lett volna, ha lett volna idejük megbeszélni a dolgokat. „Akkor valószínűleg nem mertük volna megtenni.”

Így percek döntöttek húsz tanuló életéről – és ez a történelmi alapja „A néma forradalom” című mozifilmnek, amelyet most kezdenek vetíteni a mozikban.
 
Öt percig maradt néma ugyanis mind a húsz tanuló a 12. osztályban, amikor a történelemtanár, Werner Mogel ki akarta kérdezni a tananyagot. Amit Mogel nem sejtett: a hallgatással a tanulók a magyar népfelkelés halottairól emlékeztek meg. A magyarok 1956 októberében fellázadtak a kommunisták uralma ellen, a lázadást azonban a bevonuló szovjet hadsereg brutálisan leverte.

Ez sok diákot az NDK-ban három évvel korábban lezajlott, szintén kudarcot vallott felkelésre emlékeztetett. A drámai eseményeket a nyugat-berlini RIAS rádión keresztül követték, amelyet csak titokban hallgathattak. Különösen az tetszett nekik, ahogy a tömeg Budapesten ledöntötte a nyolc méter magas Sztálin-szobrot, és csak a diktátor csizmája maradt a helyén. Moszkva azonban hamarosan tankokat küldött.

Amikor az egyik osztálytársa a történelemóra előtt izgatottan újságolta, hogy a RIAS néma emlékezésre szólította fel a hallgatókat, Garstka olyasmit mormogott, hogy „Csináljuk mi is!” Az ötlet gyorsan felvillanyozta a tanulókat, suttogva terjedt padsorról padsorra. Gondolkodásra nem maradt idő, az utolsó sorokban ülő tanulókhoz el sem jutott a dolog, mert már belépett a terembe Werner Mogel, a SED (Sozialistische Einheitspartei) tagja.

„Öt kínzóan hosszú perc következett – mondja Garstka. – Mindannyian megigézve néztük a nagy faliórát, balra a tábla mellett. Néhányan szinte felnyögtek az érezhető nyomás alatt, hogy ki kell tartaniuk.”

A tanáruk teljesen elbizonytalanodott. „A jobbakat vette elő, és egyszerű kérdéseket tett fel nekik.” A forradalmat megelőző hangulat 1918-ban? Spartakus-szövetség? Munkás- és katonatanácsok? Akit kérdeztek, udvariasan felállt, aztán szó nélkül leült. Még az is így tett, akit nem avattak be, de megértette, miről van szó.

„Ez súlyosan érintett”

„Az ellenállás kis aktusa – mondja Garstka még mindig kissé diadalmasan. – A pártnak erre nem volt viselkedési mintája.” A kis Storkow-ban hamar híre ment az akciónak. És jelentették felfelé.

1956. november 3-án írt először feljegyzést egy Stasi-főtörzsőrmester a „magyarországi ellenforradalomról” való „ötperces megemlékezésről”. Behívták az első diákokat az igazgatói szobába, ahol ott ült a három SED-párttag: Werner Mogel, az új igazgató, Georg Schwerz és elődje, Hans Mehling.

Garstka harmadikként került sorra. És rögtön lerohanták. Ő volt a felbújtó, ezt mondta az osztálytársa, Hans-Jürgen, közölte vele Mehling. „Elakadt a lélegzetem” – mondja Garstka. Tényleg beárulta a barátja? „Ez súlyosan érintett, kemény ütés volt.” De aztán úgy döntött, hogy hazugságként könyveli el, és mindent tagadott.

Ugyanis az osztály előtte megegyezett egy stratégiában: hallgatás, összetartás – hogy védjék egymást. Ezzel egyidejűleg azzal próbálkoztak a diákok, hogy politikamentesként tüntessék fel az akciójukat. Abban egyeztek meg, hogy a hallgatással csak a sportolói eszményképüket, Puskás Ferencet gyászolták. Akkoriban ugyanis az a hír terjedt el, hogy a magyar focistát megölték a harcok során. Csak később derült ki, hogy ez nem igaz.

A nyomás azonban nőtt. Újra és újra: ki volt az? Schwerz igazgató dühösen megvonta a diákoktól a bizalmas tegezést – cserébe azt vágták a fejéhez, hogy a kihallgatások „Gestapo-módszerekre” emlékeztettek. Az osztály büntetésben volt, miközben a járási SED-vezetőség Schwerzre hárította át a nyomást. December közepén az oktatási miniszter, Fritz Lange jött el személyesen, hogy az osztály fejére olvassa a bűneit – előtte persze informálódott a besúgóitól a tanulók családjáról.

„Összezártunk”

„Mindenkit leszidtak – mondja Garstka –, megfenyegettek, megsértettek, megaláztak.” Walburgát azért, mert vallásos volt; Karstent azért, mert az apja nyugaton élt; Dietert azért, mert újságíró akart lenni; Reinhardot azért, mert az apja náci volt. „A miniszter kijelentette: ez nem diákcsíny volt. Számára mi veszélyes ellenforradalmárok voltunk.”

Ez büntetést érdemelt. Lange tehát december 21-ig nyolc napot adott az osztálynak, hogy elárulja a „hangadókat”. Különben az egész osztályt kizárják az érettségi vizsgákról. „Most kezdtünk el igazán félni” – meséli Garstka. Mégsem mondta senki: A fenébe, miért is vettem részt a dologban? „Minél erősebb lett a nyomás, annál jobban összezártunk.”

Eközben a miniszter felháborodott levelet írt a SED járási vezetőségének az Odera menti Frankfurtba:

A storkow-i iskolában politikai-ideológiai tekintetben leírhatatlan állapotok uralkodnak. Az igazgató képtelennek bizonyult levezetni egy komoly vizsgálatot. Ügyetlen viselkedése oda vezetett, hogy az osztály „megátalkodott bűnbandává” vált. (…) Meg kellett állapítanom, hogy lehetetlen kiszedni belőlük bármit is.

A levélben Garstka került a célkeresztbe. Ő az osztályban „különösen káros szerepet játszik, többek között a hangsúlyosan nyugati fellépésével”. Szorult a hurok. A SED kihallgatási specialistákat küldött Storkow-ba. Az ügyes kérdezések alapján úgy gondolták, hogy az akció forrása elöl, a középső padban keresendő. Ott ült Dietrich Garstka és az ártatlannak látszó Bernd-Jürgen.

Az egyik kihallgatott fiú figyelmeztette Garstkát. Gyorsan megtervezték az éjjeli menekülést, mégpedig úgy, hogy a szülőkről, akik a három fiatalabb gyerekkel nem tudtak menekülni, ne derüljön ki, hogy be vannak avatva. Dietrich egy szűkszavú üzenetet hagyott hátra: „Akkor jövök vissza, ha bebizonyosodott az ártatlanságom.”

A többi tanuló számára most, az ultimátum lejárta előtt egy nappal egyszerű lett volna mindent az elmenekült osztálytársukra fogni. „Nem szeretem a büszkeség szót – mondja Garstka. – De ebben az esetben kétszeres okom van a büszkeségre: az osztálytársaim kitartottak mellettem. És egymás mellett.”

Viszontlátás nyugaton

A SED-funkcionáriusok még utoljára megpróbáltak éket verni a közösségbe: ismerjék be, hogy Dietrich volt a lázító, és akkor mindenki leérettségizhet. Amikor ez nem történt meg, a „három legnegatívabb tanulót”, ahogy egy jelentésben írták, kirúgták az iskolából. A többieket arra igyekeztek rávenni, hogy mondják azt, a kirúgottak voltak a felbujtók. Amikor azok továbbra is spontán, közös akcióról beszéltek, őket is eltiltották az érettségitől.

Az életcélok semmivé váltak, az eltiltottaknak csak Dietrich útja jelentett megoldást. Négy diáklány kivételével, akik családi okokból nem mehettek el, sorra mindenki nyugatra menekült. „Senki nem akart árulóvá válni” – írták a nyugati újságok.

Az NDK makacsul és trükkösen próbálta visszahozni a diákokat. Szülőket dolgoztak meg, hogy látogassák meg gyermeküket nyugaton, és beszéljék rá őket a visszatérésre. Az egyik diák koholt táviratot kapott, hogy keresse fel súlyosan megbetegedett anyját. De a trükkök nem értek célt, épp ellenkezőleg: az egyik storkow-i tanár is nyugatra menekült; Garstka családja is követte a fiút.

A menekültek aztán együtt tanultak az érettségire 1957-ben a hesseni Bensheim gimnáziumában. Csak 1996-ban tértek vissza Storkow-ba, a tiltakozó akciójuk 40. évfordulóján. Ott találkozott Garstka korábbi szerelmével, Marionnal. Marion azt mesélte neki: „Nagyon féltettünk benneteket, soha többé nem beszélhettünk rólatok.”

Az NDK elnémítással próbálta a néma osztályt kiiktatni a történelemből – és ezt a harcot is elvesztette.