© Suhrkamp Verlag, Berlin, 2020
A kitalált nyelvektől indulunk. Az esszéisztikus utazás során pedig – mert Clemens Setz könyve voltaképpen olvasmányélményekből, önéletrajzi történetekből, naplóbejegyzésekből és képekből szerkesztett hosszú esszé, amely némileg Sebaldra emlékeztet – egykettőre ismeretlen vidékekre, elfeledett emberekhez vetődik az olvasó, és olyan mondatokkal szembesül, mint például: „Egy tengerésznek a sétapálcájában kell magával hordoznia a zongoráját“, vagy: „Zeneszerszám gyanánt lefényképezni Szókratészt.“
Setztet nyilvánvalóan bűvöletbe ejtik a mesterséges nyelvek, a természetesség és a mesterségesség határai, így aztán szóba kerül nemcsak a közismert eszperantó és volapük, hanem olyan kevésbé sikeres, a gyakorlatban alig használatos „univerzális“ nyelvek is, mint a John Weilgart-féle aUI és a Charles K. Bliss-féle Bliss-nyelv.
Az elbeszélésmód a legkevésbé sem tudományos, hanem sokkal inkább személyesnek mondható: történelmi alakok keverednek a szerző élő ismerőseivel, és ez valódi, intenzív elgondolkodásra készteti az olvasót a nyelv természetéről.
Suhrkamp Verlag