Deniss Hanovs ajánlja
Moses und Homer (Mózes és Homérosz)

© De Gruyter Verlag Rettenetesen szép! Ez jutott az eszembe, amikor elolvastam Bernd Witte új monográfiáját, amelynek témája az ókori görög és a zsidó kultúra kölcsönhatása a felvilágosodás, illetve a 18. és 19. század német filozófiájában. Ugyancsak megvilágítja a szerző a művészeti diszkurzus szerepét a későbbi rasszista és nemzetiszocialista ideológiában, amikor az ókori görög művészet iránti rajongás is hozzájárult ahhoz, hogy a zsidó életnek a Holokauszt rettenetében kellett véget érnie.

A vizsgálat a homoszexuális német értelmiségi, Johann Joachim Winckelmann intellektuális és testi szabadságának leírásával kezdődik, Winckelmann ugyanis az ógörög irodalom alapos ismerője volt, és az abszolút szépség megvalósulásának tekintette az ókori görög szobrokat. Miközben az európai zsidóság kultúrája egyre nagyobb jelentőségre tett szert Németország intellektuális terében, Winckelmann azt remélte, hogy a Mózes és Homérosz személyében megtestesített kulturális kapcsolatok hangsúlyozása révén megszabadíthatja ideologikus korlátoltságától a 18. század európai emberét, megerősítve benne a Homérosz nemes hőseinek korához fűződő kapcsolatokat.

Schiller esztétikai írásaival és Goethe Homérosz iránti rajongásával egy új politikai eszme vert gyökeret a német irodalmi hagyományban: a kulturális hegemóniát és a hierarchiákat megalapozó nacionalizmus. Az új eszmei struktúrában, a német nép fogalmában pedig újjászületett egy régi antijudaista hagyomány, amely a weimari klasszika szövegeiben, majd Fichte és Wagner értekezéseiben új értelmezéssel kapcsolódott össze. A Spárta dicsőítésével összefüggő ókori görög testideál szolgált magyarázattal arra, hogy miért nem szépek, és miért nem voltak képesek nemzetállamot létrehozni a német zsidók, akik következésképpen szánalmasaknak, gyanúsaknak és alapvetően idegeneknek minősültek. Belejátszott ebbe a folyamatba a 19. század szociáldarwinizmusa is, úgyhogy a hierarchiából végül tömeges megsemmisítés lett, a szépséget pedig a másság megvetése, illetve később megsemmisítése jelentette. Ölj, hogy szép lehess! Az ókori Görögország dicsőítőinek szemében a német nép választatott ki arra, hogy a görögök örökségének folytatója legyen.

Bernd Witte könyve újszerű módon teszi fel azt a mindmáig nyugtalanító kérdést, hogy hogyan sikerülhetett a 18. század Németországának felvilágosult, neoklasszicista gondolati terében elvetni a gyűlöletnek, a halálnak azokat a magvait, amelyek végül a nemzetiszocialista rezsim groteszk, mégis sokakat vonzó megsemmisítő mechanizmusában szökkentek szárba.
De Gruyter Verlag