Beszélgetés Andres Veiellel Komplexitás, ellentmondásosság és konokság

Andres Veiel
Fotó (Ausschnitt): Sabine Sauer

Andres Veiel az egyik legelismertebb német rendező. A pszichológia szak elvégzése után filmrendezést tanult a berlini Künstlerhaus Bethanienben Kieślowskinál. 1990 óta szerzőként és rendezőként dolgozik filmes és színházi projektekben, amelyek többnyire a valóság és a fikció határmezsgyéjét járják be.

Veiel úr, mindig azt olvassuk: „Andres Veiel dokumentumfilmes” – ez a címke egyáltalán nem stimmel, hiszen Ön sokkal több mindent csinál.

Néha nagyon bonyolult módon alakul az anyaggyűjtés, mint például a Der Kick (A rúgás) esetében. A film egy szélsőjobboldali gyilkosság hátteréről szól. Gyorsan kiderült, hogy dokumentumfilmet erről nem tudunk forgatni – „Ha kamerával jönnek ide, akkor vagy maguknak történik bajuk, vagy a kamerának…” Akkor is voltak problémák, amikor a pénzügyi válság hátteréhez gyűjtöttem anyagot. Bizonyos körökben – ahol a társadalmi hatalom kumulálódik – csak egy bizonyos képet engedélyeznek a valóságról. Az ellenőrzést PR-ügynökségek és ügyvédek végzik, akik pontosan definiálják a gazdaság és a bankok képviselői számára, hogyan kell megjelenniük a nyilvánosság előtt. Ha a legális szürkezónában folyó ügyletekről van szó, akkor még bonyolultabb a helyzet. Akkor előtte alá kell írnom az ügyvédnél, hogy a leforgatott anyagot nem hozom nyilvánosságra.

De amikor színházban dolgozik szerzőként és rendezőként, akkor azért más a helyzet, nem?

Das Himbeerreich (A málnabirodalom) című darab kapcsán huszonöt német és külföldi bank igazgatóságát kérdeztem meg. A színházban – szemben a dokumentumfilmmel – nem kell megmondanom az informátoraim nevét. Ezért a színpad az egyetlen hely, ahol ilyen témákat még nyilvánosan meg lehet tárgyalni. Ráadásul a színházi produkció költségei sokkal alacsonyabbak a filmhez képest. És nincsenek „megmondók”, akik beleszólnának. A Das Himbeerreich rendezésekor a berlini Deutsches Theaterben és a stuttgarti Staatstheaterben teljesen szabad voltam: nyolc hét próba – az intendánsok csak az elején és a végén jöttek be –, és ez alatt senki nem szólt bele a munkámba, és nem is ellenőriztek.

A címke engem nem foglalkoztat. Az anyaggyűjtéssel kezdem, és aztán kezdek azzal foglalkozni, hogy valami formát találjak, ami az anyagnak megfelel – ez lehet hangjáték, játékfilm vagy színdarab. A látványosan oknyomozó dokumentumfilmek – ahol kénytelen lennék az embereket kikockázott arccal és elváltoztatott hanggal megszólaltatni – nem érdekelnek.

2011-ben mutatkozott be játékfilmrendezőként a „Wer, wenn nicht wir” (Vörös Hadsereg Frakció) című filmmel. Nehéz volt megnyerni a támogatókat és a szerkesztőséget az új szerepkörhöz?

Olvastam Gert Koenen nagyszerű könyvét a Vörös Hadsereg Frakció előtörténetéről. A könyvben a szerző feldolgozza Gudrun Ensslin, Andreas Baader és Bernward Vesper életrajzát. Egyikük sem él már. De nem akartam egy újabb dokumentumfilmet csinálni halottakról, mint a Die Überlebenden (A túlélők – 1996) vagy a Black Box BRD (Black Box NSZK – 2001) esetében. A színházi munkám miatt elég jól értek a színészvezetéshez, úgyhogy nem volt nehéz meggyőzni a partnereket. Háromnegyed év múlva a producerem, Thomas Kufus vállalta a filmet. Különösen izgalmas volt a díszletesekkel zajló együttműködés. És persze ebben sokat segítettek a dokumentumfilmes tapasztalataim. Ott is mindig alaposan megnézem: hogyan rendezi be valaki a lakását, mi lóg a falakon?

Vannak ilyen pillanatok, amikor egyedül van az ember a szobában, mert a vendéglátó kimegy, hogy valami italt hozzon...

Pontosan. A dokumentumfilmnél eldönthetem például, hogy a Kokoschkát, amely a Deutsche Bank vezetősége mögött lóg a falon, belevegyem-e a képbe, vagy ne. A játékfilmnél én magam hozhatom létre ezt a teret. Három hónappal a forgatás kezdete előtt minden nap együtt ültem a díszlettervezőkkel, és azon gondolkodtunk, hogyan alakul Gudrun Ensslin szobája a hatvanas évek elejétől 1969-ig.

Ön nem a filmes képzés klasszikus útját járta be. Pszichológiai tanulmányokkal kezdte...

Analitikus akartam lenni. Nagyon tetszett az az elképzelés, hogy emberi történetekkel foglalkozhatok. Ez azonban hosszabb távon nem tűnt elég vonzónak, ugyanis a klinikai pszichológia a hiányosságokra fókuszál. Aztán elkezdtem színházat csinálni börtönökben, és ezt a munkát hosszú ideig szerencsés lázadásnak tartottam – a színjátszás olyan a börtönben, mintha idegen anyag lenne: az intézmény meg akar szabadulni tőle.

Akkor bizonyára nagy érdeklődéssel nézte a Taviani-fivérek „Cézárnak meg kell halnia” című filmjét.

Igen, mert ott is láthatjuk, ahogy az, amit az emberek magukkal hoznak, megteremti azt a súrlódási energiát, amely aztán a színpadi térben kifejezésre jut. A börtönaktákat mindig csak utólag olvastam el. Számomra az volt az elsődleges, hogy a lehetőségekre koncentráljak – amit az emberek magukkal hoznak –, és ne a hiányosságokra. Ez csak akkor nyert fájdalmasan más perspektívát, amikor az egyik fogoly kést szorított a torkomhoz.

Hogyan találkozott Krzystof Kieślowskival?

A tanulmányaim hozták így – nem ismertem őt korábban. Aztán megnéztem a „Véletlent” (Przypadek – 1987), a filmtörténet egyik legjobb filmjét, és tudtam, a megfelelő emberhez kerültem. Ez a tanár-diák viszony nagy hatással volt rám. Kieślowski sokat követelt – ez nekem nehézségeket okozott, mert én mindig a tekintélyek ellen harcoltam.

A tekintéllyel és hatalommal szembeni szkepszis megmaradt. Nemrég Juli Zeh és Ilija Trojanow írókkal és másokkal együtt aláírt egy petíciót az NSA (National Security Agency – Nemzetbiztonsági Ügynökség) tevékenysége ellen.

Igen, a téma azt mutatja, hogy el sem tudjuk képzelni, mi minden lehetséges. A hatalom és a felügyelet már egyetemista korom óta foglalkoztatott.

Michel Foucault világosan elemezte a hatalommal való bánásmódot a Felügyelet és büntetés című művében: „Mesélj valamit magadról, akkor tehetek érted valamit.” Tehát már nincs szükség közvetlen erőszakra ahhoz, hogy információkhoz jussunk. A modern pszichológia a maga elidegenítésmodelljeivel a vallomás szubtilisebb formája. Ehhez már nem kell megkínozni az embert. Mindannyian önként teszünk vallomást – a Facebookon és az Amazonon.

A „Black Box BRD” 2001-ben több mint 120 ezer nézővel nagyon sikeres volt a mozikban. Ez annak idején igen pozitív légkört teremtett az egész estés dokumentumfilmek körül. Ma sajnos más a helyzet. Mi erről a véleménye Önnek, a Dokumentumfilm Munkaközösség régi tagjának?

Komoly küzdelmet folytatunk, ugyanis egyre rosszabb lesz a helyzet. Én sokat tanítok is, és látom a különbséget: első filmjeimhez – ilyen volt például a „Balagan” (1994), ami 700 ezer márkából készült – gyorsan találtam pénzügyi támogatást. Ma már ez elképzelhetetlen! A hallgatóknak egy örökkévalóságig kell várniuk, aztán kapnak – ha szerencséjük van – 20 ezer eurót valamelyik tévéadótól. A dokumentumfilm krónikusan alulfinanszírozott. Keserű ellentmondás: olyan szakmát tanítok, amelynek alig van társadalmi elismertsége. Mert ha valakit nem fizetnek meg rendesen a munkájáért, akkor egyúttal az a vélekedés is megszületik mögötte, hogy: „Dokumentumfilmet bárki tud csinálni.”

A Financial Times 2013. augusztus 31-i száma Ted Hope amerikai producert idézi: „Azon filmek közül, melyek untán a mozipénztárak több mint két millió euró forgalmat regisztrálnak, a dokumentumfilmek hozzák a legtöbb hasznot.” Németországban is lát ilyen jellegű fejlődést?

Én a fent említett problémák ellenére bízom abban, hogy dokumentumfilmekre a jövőben is meglesz az igény. A tévében és az interneten egyre könnyebb rátalálni kiváló dokumentumfilmekre. Bár mind ritkábbak azok a filmek, amelyek megkövetelik a figyelmet, feltárják a dolgok hátterét és az összefüggéseket. De vannak nézők – fiatalok is – akik éppen ilyesmit keresnek. Ezért mindig szívesen megyek a filmjeimmel iskolákba, nemrég például Németország keleti vidékein jártam. Ott a tizenegyedik és tizenkettedik osztályosok számára semmi problémát nem okozott egy száz perces dokumentumfilm figyelmes megtekintése. Egyre inkább azon kell igyekezni, hogy a fiatalok egyáltalán megismerjék az egész estés dokumentumfilm műfaját. A társadalmi folyamatok áttekintésének ezt a formáját hálásan és élénk vitával fogadják.
 


Ön a művészi munkáján kívül is határozott politikai állásfoglalásokat tesz – résztvevője volt például a Goethe Intézet egyik rendezvénysorozatának, amely „Mapping Democracy” címmel a demokrácia jövőjéről szólt.

Ezzel a magatartással persze mindig határokba ütközöm. Most meghívtak Kínába – tulajdonképpen a „Vörös Hadsereg Frakció” vetítésére. A cenzúrának valami problémája van a filmmel, vélhetően a meztelenséget mutató jelenetek miatt. Felajánlottam, hogy elhomályosítom ezeket a jeleneteket, vagy selyempapírt teszek a vetítő elé. A cenzúrahatóság ezt nem fogadta el. Úgyhogy most a filmet csak a követségen és a konzulátusokon fogják bemutatni. Elkísérem a filmet. Meg akarom érteni, mi célt szolgál ez a cenzúra.

2014 januárjában a Goethe Intézet meghívására Egyiptomba utazik. Vannak már tapasztalatai Egyiptomról?

2008-ban jártam először Egyiptomban. Egyértelmű volt, hogy annak idején a „Balagan” című filmemet nem vetíthettük nyilvánosan. De a filmes hallgatók, akikkel együtt dolgoztam, ragaszkodtak hozzá. „Rossz kedvetek lesz utána” – mondtam nekik. És tényleg – utána fagyos csend uralkodott a teremben, pedig előtte szívélyes és őszinte viszonyban voltunk. A főhős vitatott alakja – egy palesztin férfi, aki az izraeliekkel való együttműködése miatt az ő szemükben áruló lett, ráadásul meztelenül is mutatkozik – megfordította a hangulatot. De ezt ki kell bírnia egy filmrendezőnek, ugyanis utána kezdődnek az igazán érdekes beszélgetések.

Egyiptom azóta alaposan megváltozott. A művészeti életben izgalmas dinamika figyelhető meg – Kairóban megnyílt például egy fontos bemutatóhely a független filmesek számára, a „Cimatheque”.

Nagyon kíváncsi vagyok. Rettentő gyorsan változik minden – ami ma igaz, holnapra megkérdőjeleződhet. Érdekes lesz ott helyben látni, milyen állapotban van az ország, és ez hogyan fejeződik ki a filmekben, amiket ott csinálnak. Mik a témák, kik a filmkészítők? Többen óva intettek az utazástól – mégis örömmel megyek. Nem vagyok félős fajta.

A „Black Box BRD” ma már a politikai képzés kánonjához tartozik, és iskolákban vetítik. Izgalmas a háttere is, hiszen az állami szervek elég sok nehézséget okoztak önnek a megvalósítás során, egészen a házkutatásig. Mit mond az ön tizenöt éves Lukas fia mint a fiatal nézők képviselője, ha megnézi a „Black Box BRD”-t vagy valamelyik más filmjét?

Van remény. Épp most csináltam egy filmet az ARD-nek, arra azt mondta: „Apa, ez az első jó filmed”. És a „Himbeerreich” című filmemet is megdicsérte: „Apa, nem aludtam el rajta.” Más volt a helyzet, amikor a Berlinálén a „Die Spielwütigen” (A játékőrültek – 2004) megkapta a közönségdíjat – akkor hét éves volt, és úgy kommentálta a díjátadó beszédet: „Ez unalmas, mikor lesz már vége...”

Az a hír járja szakmai berkekben, hogy a következő filmjének középpontjában az NSU (Nationalsozialistischer Untergrund – Nemzetiszocialista Illegalitás) áll majd.

Már sok anyagot gyűjtöttem az NSU-ról, de a dolog azon áll vagy bukik, hogy nyilatkozatra tudok-e bírni bizonyos személyeket. Ha nem, nem csinálom meg a filmet. Nyugodt ember vagyok, nem élek fényűző életet. Ez megadja nekem a szabadságot, hogy évekig kutassak, és ne kelljen kompromisszumokat kötnöm. De jelenleg két játékfilmen is dolgozom, valamint egy másik dokumentumfilmen, és vannak ajánlatok színházaktól is.

Azt mondta egyszer egy interjúban: „A közönséget tartom szem előtt – a filmeknek hatniuk kell.” Már a bemutató előtt keresi a kapcsolatot a közönséggel?

Az a célom, hogy a filmjeimben megőrizzem a legnagyobb fokú komplexitást, ellentmondásosságot és sajátszerűséget. Hogyan tudom elmesélni a bonyolultat bármiféle banalizálás nélkül? Hogy még idejében visszajelzést kapjak, mindig csinálok tesztvetítéseket. Ugyanis a filmjeimben olyan utazásra indul az ember, amit én magam is végigjártam, felfedezéseket tesz, és el kell viselnie az ellentmondásokat.

Olyan kockázat ez, amit vállalni kell. Amikor a kész filmet bemutatjuk, mindenféle meglepetések érhetik az embert – bírálnak a barátaid, és olyanok ölelnek át hirtelen, akikről azt hitted, meg tudnának fojtani egy kanál vízben.