Richard Wagner Akit szerettek és gyűlöltek

Der deutsche Komponist Richard Wagner (hier um 1862) revolutionierte die Oper. Porträt von Cäsar Willich (Ausschnitt)
Fotó (Ausschnitt): Jean Christen/Reiss-Engelhorn-Museen Mannheim

Richard Wagner (1813. Lipcse – 1883. Velence) már életében vitatott személyiség volt, és mindmáig az is maradt. A jelentősége azonban vitathatatlan: Wagner nagyobb hatással volt az operaműfaj történetére, mint bármelyik korábbi zeneszerző.

Egyesek számára valóságos narkotikumot jelentettek Wagner megváltásdrámái, például a Trisztán és Izolda vagy a Parsifal. Ők, akik „wagneriánusok” címszó alatt még a német Duden-szótárba is bekerültek, rajongva csodálták a mestert, és rendszeresen elzarándokoltak Bayreuthba. Mások, például Eduard Hanslick (1825–1904), a híres zenekritikus „az érzelgősség rothadó esztétikájának” nyilvánították, és megvetették Wagner zenéjét, sőt antiszemita kirohanásai és egyéb kisiklásai okán később a nemzetiszocialista eszmekör előfutárának tekintették a zeneszerzőt.

Már életében legenda volt

„Teljesen mindegy, merre jár az ember – panaszkodott Karl Marx 1876-ban –, szüntelenül azzal a kérdéssel kínozzák: Mit gondol ön Richard Wagnerről?” Wagner éppen akkoriban állt befolyása zenitjén. Kimondottan a saját céljaira épített bayreuthi operaházában 1876 augusztusában tartotta meg az első Bayreuthi Ünnepi Játékokat. Ott, ahol azóta is kizárólag az ő műveit játsszák. Az Ünnepi Játékok céljára szolgáló Fesztiválpalota megnyitóján került sor A Nibelung gyűrűje című tetralógia első teljes előadására. Tizenhat órányi zene, pompás színpadi előadás, négy estére elosztva – a zenés színház forradalma, ráadásul fontos visszaigazolás azoknak, akik német nemzeti operát követeltek. Előjáték gyanánt A Rajna kincse volt műsoron. Utána következett A walkűr, a Siegfried és Az istenek alkonya.

Wagner célba érkezett. Már 1848 óta lekötötte a monumentális terv: az előmunkálatok, a librettók megírása, a zeneszerzői munka, a megvalósításhoz szükséges pénz összegyűjtése. Wagner azonban megingathatatlanul hitt a saját zeneszerzői zsenialitásában. Művészi megváltó gyanánt meg akarta szabadítani a világot a szerinte „dekadens” tespedésbe süppedt operakultúrától. Ami pedig az előbb Minna Planerrel, majd Liszt Ferenc lányával, Cosima von Bülow-val kötött házasságait illeti: semmi sem lehetett fontosabb Wagner számára a maga alkotómunkájánál. És éppen ez segítette át a vézna és törékeny férfit jó néhány válságos élethelyzeten.

Karmester menekülőben

Mert magdeburgi (1834-36), königsbergi (1837), rigai (1837-39) és drezdai (1843-49) karmesteri állásai között Wagnernek újra meg újra menekülnie kellett. Hol a rengeteg adóssága miatt a hitelezői elől – ezért került börtönbe 1839 és 1842 között Párizsban. Hol pedig a kudarcba fulladt 1849-es drezdai májusi forradalomban való részvétele miatt kényszerült Svájcba menekülni. Csak 1862-ben részesült amnesztiában, és akkor térhetett vissza a Német Birodalomba. Az sem hozott számottevő bevételt a zeneszerző számára, hogy Tannhäuser és Lohengrin című operáit csaknem az összes német operaszínpadon játszották az 1850-es években; a szerzői jog ugyanis gyerekcipőben járt még akkoriban. 1864-ben azonban megtörtént a csoda: II. Lajos, a frissen megkoronázott bajor király megmentette a nincstelen művészt a nélkülözéstől. Lelkes Wagner-rajongó lévén meghívta müncheni udvarába, és kifizette az adósságait. Ekkor fordult elő először, hogy Wagner megszabadult az anyagi gondoktól, és teljes egészében a műveinek szentelhette magát.

Wagner zenedrámája – egy forradalmi koncepció

Egészen 1850-ben bemutatott, Lohengrin című operájáig Wagner színpadi művei nagyrészt megfeleltek a konvencióknak. A Nibelung gyűrűjével azonban a zeneszerző megvalósította a zenedráma forradalmi koncepcióját, amely összművészeti alkotás lévén egyesíti magában a költészetet, a színpadi előadást és a zenét. Wagner már korábban kifejtette művészi elképzeléseinek elméleti koncepcióját, például az Opera és dráma (1851) című, sokat vitatott írásában. A Gyűrű mindenekelőtt a zene és a szöveg szorosabb összekapcsolásában bizonyult úttörő jelentőségűnek – és mindkettőnek a szerzője maga Wagner volt. Szándékosan archaizáló költeményében Wagner lemondott a hagyományos rímképletekről, és a germán ősköltészet alliteráló formájához nyúlt vissza.

Saját mitikus világ

Gyűrű kiindulópontjául Wagner a Nibelung-éneket választotta, ezt az ismeretlen szerzőtől ránk maradt, 1200 körül keletkezett hősi éneket, amelyet a romantika emelt a német nemzeti eposz rangjára. De tanulmányozta Wagner az izlandi Edda-dalokat, a skandináv Wälsung-mondát és a Nibelungokról szóló német népmondát is, majd saját mitikus világgá olvasztotta össze őket. Olyan világgá, amelyben hősök és istenek pusztítják el egymást vagy éppenséggel önmagukat a kincsekért és a hatalomért vívott harcban, őrlődnek fel a szabadság és a törvény konfliktusában, és nem riadnak vissza még az incesztustól sem. Végül pedig lángba borul az egész világ. Kapitalizmuskritika és világvége-vízió par excellence. Művének zenéjében pedig Wagner meghaladta a hagyományos operastruktúrát, a felvonásoknak zárt vokális darabokra, vagyis áriákra és kórusokra való felosztását, ezeket ugyanis recsitatívókkal vagy élőbeszédszerűen előadott párbeszédekkel kötötte össze.

A „legnémetebb minden lény közül”

Gyűrű rendkívüli jelentőségével a kortársak már az ősbemutató előtt tisztában voltak. Nem csak I. Vilmos német császár és II. Lajos bajor király, hanem más európai uralkodóházak képviselői, illetve a világ különböző részein alkotó művészek is elmentek Bayreuthba 1876 nyarán: többek között olyan zeneszerzők, mint Liszt, Bruckner, Csajkovszkij és Grieg, továbbá a filozófus Nietzsche és az orosz író, Tolsztoj. Wagnernek, aki egy ízben azt mondta magáról, hogy ő a „legnémetebb minden lény közül”, immár nemzetközi hírnév és befolyás jutott osztályrészül, amely halálától fogva mindmáig töretlen.