Katya Petrovszkaja első regénye
Az emlékezés mozaikja

Hihetetlen családtörténet, lélegzetelállítóan szép prózában elbeszélve: Katya Petrovszkaja egy egész évszázadot átfogó tablót alkotott meg Talán Eszter című bemutatkozó regényében.

Hogyan lehetséges ilyen rengeteg információt olyan irodalmi formába önteni, amely még a legszomorúbb részek olvasását is csodálatosan könnyűvé teszi? A válasz abban a különös formában rejlik, amelyet Katya Petrovszkaja Talán Eszter című önéletrajzi könyve számára választott: ahelyett, hogy nagy elbeszélői íveket alkotott volna, az 1970-ben Kijevben született írónő a számos fejezet mindegyikét prózaminiatúraként gondolta el. Az eredmény emlékek olyan mozaikja, amely arra készteti az olvasót, hogy melankolikusan számot vessen saját élettörténetével, és alámerüljön abba az immár letűnt világba, amely mégis megőrződik ebben a könyvben.

Családi szálak Bécstől Ogyesszáig

Szorosan kötődik Petrovszkaja saját (élet-)története a szüleiéhez. Ilyenformán pedig a Talán Eszter egyik fele az írónő családjának anyai, a másik fele pedig az apai ágáról szól. Katya Petrovszkaja dédszülei süketnémákat tanító pedagógusokként érkeztek – Bécsből indulva Varsón át – Kijevbe. A Második Világháború viharai arra kényszerítették őket, hogy elmeneküljenek a városból. A kiterjedt család egy másik ága Ogyesszából, a Fekete-tenger partjáról származott el: ehhez az ághoz tartozik az a titokzatos nagy-nagybácsi, aki 1932-ben, egy esztendővel Hitler hatalomra jutása előtt kis híján halálos kimenetelű merényletet követett el a német követségi attasé ellen. Katya Petrovszkaja a családi szájhagyományt használta forrás gyanánt. Összeillesztette a történetek darabjait, és ahol lehetett, pótolta a hiányzó részeket. Kutatásai során rengeteget utazott – Varsóba, természetesen Kijevbe, berlini és moszkvai levéltárakba, valamint a mauthauseni koncentrációs táborba, ahová a nagyapját hurcolták. Mindeközben fontos tapasztalatokra tett szert, ahogyan a könyvben mondja: „A kezem között mállik szét, válik egyre megfoghatatlanabbá Németország. A papírfecnik a ruhámra tapadnak, befészkelik magukat a számítógép billentyűzetébe, mindenhová magammal cipelem azt az esztendőt, szétszórom a levegőben az aranytartalékot, Berlin kellős közepén, ősszel, végül elviszem haza.”

Szakítópróba elé állított ország

Politikailag kényes, sőt robbanásveszélyes helyzetben jelenik meg a Talán Eszter. A 2014 tavaszán lezajlott ukrajnai események, a Krímért folytatott küzdelem egy olyan ország meghasonlottságának is nyilvánvaló jelei, amely sem a Kelethez, sem a Nyugathoz nem tartozik egyértelműen. Ugyanezzel magyarázható talán, hogy kacskaringós utat kellett bejárnia Katya Petrovszkajának is, amíg prózája megjelenhetett ebben a kötetben: Egy zsidó gyökerekkel rendelkező ukrán nő 1999-ben Berlinbe költözött, és családjának első tagjaként megtanulta a német nyelvet. Nem sokkal később már németül írta riportjait. A legmegindítóbbat 2011-ben közölte Séta Babij Jarban címmel a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Most újraolvashatjuk ezt az írást is a Talán Eszter részeként.

Riport és regény határmezsgyéjén

Hogy a beleérző riport ilyen hézagmentesen illeszkedik a nemrég megjelent könyvbe, az a Talán Eszter irodalmi és egyben dokumentarista jellegének köszönhető: műfaji avagy formai kérdések itt mellékes szerepet játszanak csupán. Sokkal inkább a személyes élettörténetről van szó, amely – egy belátási, tanulási folyamat szolgálatában – az egyes személyen túlmutató jelentőségre tesz szert. Ilyenformán pedig értelmét veszíti a tény avagy fikció kérdése. Mit jelent vajon saját életünkre nézvést, ha meggyilkolt családtagjaink emlékével kell együtt élnünk? Milyen következményekkel jár önmeghatározásunk tekintetében, ha az állam, amelyben felnövünk – a Szovjetunió a nyolcvanas években –, állítólag még mindig a haladás és a jövő letéteményese, és miközben a háborús veteránokat ünnepli, tiltja a nemzeti szocializmusnak áldozatul esett zsidók emlékének ápolását?

Megbékélés a nyelvben

Katya Petrovszkaja számára alapvető fontossággal bírt, hogy német nyelven írta meg a könyvét – ezt mindig is hangsúlyozta azóta, hogy 2013-ban elnyerte az Ingeborg Bachmann-díjat. Szó szerint ezt mondta: „Valóságos felszabadulást jelentett számomra a német nyelv.” A német nyelv ugyanis nem fogadja be az orosz dominanciájú diskurzust, ilyenformán pedig megteremti a politikailag és személyesen egyaránt nélkülözhetetlen távolságot az elbeszélés anyagával szemben. A Talán Eszter így a történelemről való beszéd új formáját alapozza meg: A német itt nem a tettesek nyelve, mint rendszerint, hanem az elfogulatlan, előfeltevésektől mentes kommunikáció elősegítője. Katya Petrovszkaja így megírja egy megbékélés történetét is – a megbékélését a nyelvben.