Fotó (Ausschnitt): Claus Setzer
Kőművesként és ácsként dolgozott, mielőtt fölfedezte és meghódította az irodalmi világot. Kruso című első regényéért 2014-ben Lutz Seilernek ítélték a Német Könyvdíjat.
Lutz Seiler csendes, visszafogott ember, akitől minden harsányság idegen. S mégis győztes típus, aki előbb-utóbb learatja az irodalmi sikert. Amikor 2007-ben az ausztriai Klagenfurtban elnyeri az Ingeborg Bachmann-díjat, az irodalmi világ bennfentesei nincsenek különösebben meglepve. Nagyjából ugyanez ismétlődött meg 2014-ben: alig hogy a Német Könyvdíj zsűrije közzéteszi az utolsó körbe beválogatott művek listáját, a shortlist-et, máris Lutz Seiler számít toronymagasan a legnagyobb esélyesnek. És ismét diadalmaskodik. De a „diadalmaskodik” aligha jó szó az ő esetében. Amikor a díjátadón kihirdetik a nevét, a kamera nem tud ráközelíteni az arcára: nem látszik, mert átölelik egymást a feleségével. Később, a pódiumon látszik, hogy vissza kell tartania néhány könnyet. Meghatottsága valódinak tűnik.
Lutz Seiler mindennek ellenére nem gátlásos; bárkinek kész interjút adni, elokvens, reflektált mondatokban beszél, és nyíltan néz a kérdező szemébe, illetve a kamerába. És szükség esetén határozottan ellentmond. Amikor – ki tudja, hányadszor – azt kénytelen hallani, hogy a Kruso – a 2014-es Német Könyvdíjjal kitüntetett első regény – a fordulat regénye (Wenderoman), amely a német újraegyesítésről szól, a szerző igencsak határozottan tiltakozik. Amit írt, nem a fordulat regénye, hangsúlyozza, hanem egy férfibarátságé.
Az irodalom sokáig nem számított
Lutz Seiler 1963-ban született a türingiai Gerában. Olyan családban nőtt fel, amelyben nem sokat számított az irodalom. Bányász-szakmunkásnak tanult, majd kőműves és ács lett. Még fiatal felnőttként sem bibliofil. „Csak 21 évesen, a katonai szolgálatom alatt kezdtem olvasni. Ezzel egyidőben elkezdtem írni is. Hogy miért, az ma is rejtély számomra. Nem érdekelt az irodalom.” – írja Seiler egy esszéjében. A Nemzeti Néphadseregnél rátalál a könyvekre, közöttük egy Peter Huchel-verseskönyvre. Ekkortájt és – legalábbis részben bizonyosan – ennek révén részesült a beavatás élményében. Először a lírát fedezi föl magának, s szinte azonnal elismeréssel fogadják. Megjelennek első verseskötetei: a megérintvevezetve (berührtgeführt) című 1995-ben, a Szurok és kén (Pech und Blende) 2000-ben vagy például a Negyven kilométer éjszaka (Vierzig Kilometer Nacht) 2003-ban. Lutz Seiler a Suhrkamp Kiadó szerzője lesz. A tárcarovatokban elhalmozzák dicséretekkel. S a különböző zsűriktől is egyre-másra kapja a díjakat: a Kranichsteiner Irodalmi Díjat, az Anna Seghers-díjat, a Brémai Irodalmi Díjat.
„Elbújok az íróbarlangomba”
Ekkorra Lutz Seiler már régen hozzáigazította életmódját és életkörülményeit az írói hivatáshoz. 1997-től Peter Huchel lakóházában él a Berlin melletti Wilhelmshorstban. Az író özvegye teljességgel rábízta a dúsan burjánzó kerttel övezett, elvarázsoltnak ható épületet. Mindez nagyon kedvére való, miként a remeteszerű élet is. Mert Lutz Seilernek szüksége van a visszavonultságra; írásművészete a legmagasabb szintű koncentrációból születik. Nincs ez másképp második otthonában, felesége hazájában, Stockholmban sem. „Stockholmban is úgy viselkedem, mint egy faluban; nem kalandozom messzire, elbújok az íróbarlangomba” – meséli egy röviddel a Német Könyvdíj átadása előtt készült interjúban. A megélt életanyagnak – és Seiler rengeteg élményt dolgoz föl – mindig évekig kell érnie, míg verssé vagy szépprózává transzponálódhat. Turksib című, 2007-ben Klagenfurtban Bachmann-díjjal jutalmazott elbeszélése egy Kazahsztánba tartó, 2001-es vasúti utazásához nyúl vissza. A rejtélyes történet Seilerre nagyon jellemző hangon szólal meg. Zajok, illatok és képek leírásával találkozunk benne; lassítottfelvétel-szerűen és időtlenül.
Egy barátság története
Mindenhez idő kell; az írói munka folyamatában is. Sokáig tartott, míg Lutz Seiler egyáltalán rászánta magát a regényírásra. Ez 2010-ben történt. Úgy gondolta, a Turksib anyagát fogja, mélyebben feldolgozva, regénnyé formálni. De sehogyan sem haladt a dologgal. Ekkor tanácsolta neki a felesége, hogy írjon olyan történetet, amelynek a kisegítőként 1989 nyarán Hiddensee szigetén töltött ideje a kiindulópontja. Ez az ötlet vezetett aztán a Német Könyvdíjhoz. „Tulajdonképpen soha nem gondoltam rá, hogy erről könyvet írjak” – vallotta be Lutz Seiler. – „Gyakran van ez így; a saját élményeit először korántsem tartja olyan egzotikusnak és érdekesnek az ember.” És persze az sem áll, hogy a szerző a Krusoban egyszerűen leírta volna a saját élményeit. „Adva van az ember saját tapasztalati anyaga. Utána azonban mind mélyebbre hatol a fikcionalitásba. Az irodalomhoz tudniillik valami egészen más kell. Kiindulópontokra azért van szükségünk, hogy azután a képzelet, sőt akár a fantasztikum világába belépve ott kalandozhassunk.” A Krusocímű regény tehát Ed és az utópista Kruso barátságának történetét beszéli el; utóbbi egyfajta guruja lett a volt NDK kitaszított értelmiségijeinek, oly módon, hogy képviseli és terjeszti az illető közösségben a szabadságra vonatkozó ideáit. Lutz Seiler egy alkalommal „megkésett”-nek nevezte saját magát. A német irodalomba mindenesetre a legjobbkor érkezett meg.
