Beszélgetés Nádas Péterrel "Egy könyv húsa és vére a nyelv"

Die Sprache ist_Magazin
Nádas Péter 2011 májusában a budapesti Goethe Intézetben | Foto: Fekete Dávid

Mire menne az író fordítók nélkül? Saját nyelvének határain túl bizony nem sokra. Emiatt Nádas Péter magyar regényíró sem bánja, hogy a Brücke Berlin-díjon fordítójával kell osztoznia. Ellenkezőleg: a vele készült interjúban művészetként méltatja a fordítást.

Közel 20 évig dolgozott a „Párhuzamos Történetek”-en, Christina Viragh négy évet töltött a regény fordításával. Sokat konzultáltak ezalatt az idő alatt? 

Christina meghívott magához Rómába. Az első két kötettel kétszer egy hetet dolgoztunk együtt, kora reggeltől késő estig. A harmadik kötet problémáit aztán e-mailben beszéltük meg. Ő nem tudott Gombosszegre jönni, én nem tudtam Rómába menni, ez maradt. 

Hol mutatkoztak leginkább a nehézségek a fordítás során? 

Mivel a magyar és a német nyelv mérhetetlen távolságban van egymástól, a nehézségek is sokrétűek. A német mondatok például egyszerűen hosszabbak, amitől megváltoznak a szöveg belső arányai, s ez már esztétikai kérdés. Vagy ami magyarban létező fogalom, a németben nem létező fogalom, ami németül filozófiailag tisztázott fogalom, az magyarul filozófiailag tisztázatlan fogalom, az egyik nyelv érzékletessége a másik nyelv logikai igényei számára felesleges megterhelés, s így tovább, így tovább. 

Kiválóan beszél németül. Megkönnyíti ez a német fordítókkal való munkát, vagy időnként nehezebbé teszi? 

Több mint húsz éve dolgozom együtt a legkülönbözőbb nyelvű fordítókkal, ami nagy nyelviskola és nagy gondolkodási iskola. Németül hihetetlenül kimerítő is, éppen azért, mert az állandó ingázás a két nyelv között szigorúan kijelöli a határokat. Az embernek időnként olyasmit kéne a fordítóval megértetnie, amit a fordító a másik nyelven nem érhet meg. A sorompók ott vannak felállítva, ahol az anyanyelv és a tanult nyelv határos. Van egy őrületes szürke zóna. Kétnyelvűnek kellene ahhoz lennem, hogy viszonylag akadálytalanul járjak át a határokon. 

A Brücke Berlin-díj a harmadik elismerés, mellyel a „Párhuzamos történetek” német fordítását alig három hónappal megjelenése után díjazták. Ez az első, melyet közösen kap író és fordítója. 

Ez egy ilyen díj, nagyon jól kitalált díj. 

Mit jelent Önnek ez az elismerés? 

A Brücke-díj világosan összeköti a két teljesítményt. Megmutatja, hogy a két munka immár örök időkre összefügg. És nagyon helyesen teszi, ha megmutatja. A szerző munkája nem létezik a fordító munkája nélkül. A fordítókat és a fordítás művészetét nem lehet eléggé megbecsülni. Nagyon örülök neki.

A fordítás inkább másolata vagy értelmezése az eredeti műnek? 

Se nem másolata, se nem értelmezése. Egyszer Hildegard Grosche nagyon dühös lett rám, mert az mondtam, hogy Hildegard, ez nem az én könyvem, én egyetlen szót nem írtam németül, ebben a könyvben mégis minden szó németül van, s minden szó magától származik. A fordító személye őrületesen nagy szerepet játszik egy könyv idegen megjelenésében. Egy könyv húsa és vére a nyelv. Mi más. Amikor a német olvasó kezébe veszi egy könyvemet, akkor Hildegard Grosche vagy Christina Viragh nyelvén ismeri meg. Akármilyen hűséges és tisztességes legyen is a fordító, bármilyen csodálatos és tökéletes fordítás, az ő nyelvén fog megszólalni. Ő közelítette meg a nyelvemet, s ezért nem is tudja önmagát kispórolni belőle. 

A regény egészét átszövi egy párhuzamosan futó magyar és egy német cselekményszál. Miért lett éppen magyar-német regény a „Párhuzamos történetek”? 

Ez nem magyar-német regény, hanem elég erősen európai regény. Vagy olyan magyar regény, amely nem marad benne a speciálisan magyarban, ahogy a magyar élet sem marad meg a nyelvben, hanem kapcsolódik és ellenkezik. Vannak jelenetek, amelyek Caprin játszódnak, vannak jelenetek, amelyek Groningenben játszódnak, vannak a könyvnek erős francia vonatkozásai, ezt a francia olvasói nagyon is pontosan érzékelik, s így tovább. Nagyon erős a német szál, ez szándékos, hiszen a két történelem hosszú évszázadok óta erősen össze van fűzve, és én nem akartam elválasztani, ami nem elválasztható. Érdekes módon erről a kulturális áthatásról a magyarok többet tudnak, mint a németek. A németek tudomásul veszik, hogy milyen történelmi katasztrófát hagytak maguk mögött, de hogy milyen történelmi, nyelvi értékek szűntek meg egyszer és mindenkorra vagy milyen új kapcsolatrendszerek, arról kevésbé vesznek tudomást. 

Berlin az a német város, ahol a legtöbb időt töltötte. Hogyan emlékezik vissza erre? 

Berlint csaknem olyan jól ismerem, mint Budapestet. Jó élni benne. Befogadó város. Keleti felét ismertem meg a hetvenes évek elején először. Komplikált helyzet volt, meg keletről nézve nagyon komplikált város is. Mindenkinek naponta százszor úgy kellett csinálnia, mintha a fal nem is létezne. Ez alaposan megterhelte az életet. Tíz év múltán aztán megismertem a várost a nyugati oldaláról, nem beszélve a fal leomlása utáni időkről, amikor a város megint csak egy egészen más oldaláról mutatkozott. Úgyhogy több menetben, többször ismertem meg és bizonyára még közel sem értem a megismerés végére. 

Mikor tanult meg németül és miért? 

Sokszor tanultam meg németül, de soha nem tanultam meg tisztességesen, és soha nem is fogok már megtanulni. Önmagában is nagyon mulatságos történet. Amikor a nagyszüleim nem akarták, hogy az öcsém meg én értsük, akkor nyelvet váltottak. A nagyapám bécsi németet beszélt, a nagyanyám pedig jiddisül válaszolt. Ez a tudásom első rétege. Aztán kamaszként egy gyereküdültetési akcióval olyan gyerekekkel töltöttem együtt a nyarat, akik Szászországból érkeztek Annabergbe. A személyzet azonban érchegységi volt, speciális érchegységi ételeket ettünk, a nevelők is innen származtak, a gyerekek ellenben szászországi tájszólásban beszéltek. Megint egyszerre két nyelvben lettem otthonos. Nálunk a családban mindenki tudott németül. Amikor hazaértem, egyöntetűen azt állították, hogy ez nem német, amit én így megtanultam. Valamilyen ostoba gyereknyelven beszélek, még csak nem is emlékeztet a németre, jobb, ha gyorsan elfelejtem. Módszeresen is tanultam, s akkor világos lett, hogy egészen mégsem kell ezt a szászt és ezt az érchegységit elfelejtenem. A Humboldton is tanultam egy idegeneknek szánt intenzív nyelvi kurzuson. Egy csodálatos tanárnőtől. Amikor kényes nyelvtani szerkezeteket használok, akkor gyakran eszembe is jut, megjelenik a törékeny alakja. De valójában íróktól tanultam, sokat olvastam németül. 

Német irodalmat mikor kezdett németül olvasni? 

A hatvanas évek végétől már folyamatosan olvastam németül. Például Goethét szenvedélyesen olvastam németül, a költeményeit, a Faustot, a Vonzások és választásokat. Goethe nyelve nagyon mélyre ment, erősen megragadt. Most is használom, amikor a fordítókkal dolgozom. Sokáig abban a hiszemben éltem, hogy fordulatai a mai köznyelvben is használhatók. Amikor német nyelvi közegbe kerültem, akkor használtam bizonyos kifejezéseket és fordulatokat, amivel barátaim és ismerőseim körében élénk helyeslésre találtam. Tapsoltak és nevettek. Amikor például azt akartam mondani, hogy „talán” vagy azt akartam mondani, hogy „esetleg”, akkor Goethe nyelvén szólva azt mondtam, hogy „wenn ich wohl vermuthe”. Évekig ismételgették. Ahányszor azt mondtam volna, hogy „vielleicht, eventuell”, mint a visszhang, jött a nevetésük: „wenn ich wohl vermuthe”, bizonyára ezt akartad mondani.

Nádas Péter 1942-ben született Budapesten. Mielőtt végleg az írás mellett döntött, fényképészként és fotóriporterként dolgozott. 1981-ben Nyugat-Berlinben töltött egy esztendőt. „Párhuzamos történetek” című regénye 2005-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Németül 2012 márciusában, Christina Viragh fordításában jelent meg a regény. Író és fordítója június 5-én Berlinben közösen vette át a „Brücke Berlin”-díjat. Christina Viragh és Nádas Péter 2012. december 4-én a budapesti Goethe Intézet vendége lesz.