Beszélgetés Hans Block és Moritz Riesewieck filmrendezővel
The Cleaners – A digitális tisztogatás árnyékipara

A Cleaners a 2019-es Budapest International Documentary Festival nyitófilmje. A vetítésen részt vevő Hans Block és Moritz Riesewieck alkotókkal budapesti látogatásuk előtt beszélgettünk.

A film olyan témát dolgoz fel, amiről mostanában mindenhol olvashatunk: hogyan ellenőrizhetőek a Facebookra, a YouTubera, a Twitterre és más közösségi oldalakra szabadon feltölthető tartalmak? És ki a felelős adott esetben az elfogadhatatlan, gyűlölködő üzenetek, botrányos videók vagy képek eltávolításáért? Úgy tűnik, ezt a felelősséget „kiszervezték”. A film öt ún. content moderatort mutat be, akiknek bonyolult döntéseket kell hozniuk a tartalmak letiltásáról vagy láthatóságáról.

Hogyan bukkantak rá a témára? Mikor volt az a pillanat, amikor eldöntötték, hogy utánajárnak, ki is végzi el valójában a digitális tisztogatás munkáját a közösségi média nagy konszernjei számára?

Valóban, a legtöbb embernek, akik világszerte a közösségi médiát használja, fogalma sincs arról, ki végzi el a „takarítómunkát”. Legtöbbünk számára magától értetődő, hogy hírcsatornáikon nem kell lefejezésekről, megerőszakolásokról vagy kínzásokról szóló videókat látnunk. Nem tudjuk, hogy a harmadik világban ezrével vannak olyan fiatal dolgozók, akik feláldozzák magukat, hogy a közösségi médiát „biztonságossá” tegyék, és a felhasználóknak „egészséges környezetet” biztosítsanak, amikor azok feljelentkeznek az internetre. Öt évvel ezelőtt még mi sem tudtunk erről semmit.  
 
Egészen addig, amíg egy kegyetlen postról nem hallottunk a Facebookon: 2013. március 23-án világszerte felhasználók ezrei fedeztek fel egy videót Facebook-hírcsatornáikon, amelyen egy idősebb ember egy kislányt erőszakol meg. Mielőtt a videót törölték volna a Facebookról, tizenhatezerszer osztották meg, és négyezerszer lájkolták. Ez az eset világszerte megbotránkozást váltott ki. Mi is hallottunk erről, és azon kezdtünk el tűnődni, vajon hogyan járnak el hasonló tartalmakkal normális esetben a közösségi platformokon. Ki vagy mi szűri a tartalmakat a közösségi platformokon? Van olyasmi, hogy képfelismerő szoftver? Vagy egy algoritmus? Vagy valamiféle mesterséges intelligencia?
 
Sarah T. Roberts médiakutató, aki a „Human Content Moderation” témából doktorált, vezetett rá minket, hogy valójában emberek állnak a döntések mögött. És hogy néhány kivételtől eltekintve ennek a munkának a nagy részét a harmadik világba szervezik ki. Ezekkel a dolgozókkal akartunk kapcsolatba kerülni. Egyrészről ezt a munkát lelkileg kivételesen megterhelőnek képzeltük el. Napi nyolc órát a képernyő előtt ülni, és mindazt a borzalmat végignézni, amit az ember produkálni képes, nos, ez nem múlhat el nyomtalanul a dolgozók lelkében. Másrészről azonban ezek a fiatalok azok, akik eldöntik, hogy mi fordulhat elő digitális nyilvános életünkben, és mi nem. Ez elég oknak tűnt ahhoz, hogy megvilágítsuk a közösségi médiának ezt az árnyoldalát.
 
Mennyire volt nehéz rájönni, hol és kik végzik ezt a munkát, hogyan működnek ezek a vállalkozások? - Hiszen ez "árnyékipar", az ott dolgozókat titoktartás kötelezi.
 
A legnagyobb kihívást az jelentette számunkra, hogy felvegyük a kapcsolatot a dolgozókkal Manilában. Ez egy nagyon titkos és zárt ipar. A megbízók, mint a Facebook és az Instagram, a Google, a YouTube vagy a Twitter, és a kiszervezett leányvállalatok egyaránt érdekeltek abban, és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy a munkát titokban tartsák. Ezek a vállalkozások kódszavakat használnak, hogy titokban tartsák, melyik vállalkozásnak dolgoznak. A Facebookot ott például „Honeybadger Project”-nek hívják. Mert a dolgozóknak még csak megemlíteniük sem szabad, hogy a Facebooknak dolgoznak. Ha megkérdezik őket, azt kell mondaniuk, hogy a „Honeybadger Project”-nek dolgoznak. Ha mégiscsak beszélnek, pénzbüntetéssel és más megtorlásokkal fenyegetik őket. Sőt, vannak olyan biztonsági cégek is, amelyek szemmel tartják a dolgozókat, és arra kényszerítik őket, hogy ne beszéljenek idegeneknek arról, amit nap, mint nap tesznek. Felügyelik őket, közösségi média tartalmaikat ellenőrzik, megfigyelik őket, kivel beszélnek cigarettaszünetben az épület előtt. Mi is tapasztaltuk, hogy a Manilában folytatott kutatásaink alatt fotókat készítettek stábunkról, amelyek aztán bejárták a vállalatot azzal a figyelmeztetéssel: aki ezekkel a fickókkal szóba áll, azonnal elveszti a munkáját. Ez időközönként tényleg fenyegető volt, és jelentősen megnehezítette számunkra a kapcsolatfelvételt. Minden lehetséges információt összegyűjtöttünk, hogy itt-ott zöld utat kapjunk. Apránként tudtuk meg, melyik vállalatok kínálják a szolgáltatást a nagy közösségi platformoknak.
 
A film öt „content moderator”, vagyis a tartalmak szűrésével megbízott személy történetét meséli el. Hogyan tudták „rávenni” a résztvevőket, hogy beszéljenek?
 
Ehhez időre van szükség és mi vettük magunknak a fáradtságot, hogy kivárjunk. Összesen több mint hat hónapot töltöttünk Manilában, és ezáltal apránként megnyertük az emberek bizalmát. Nem az volt a szándékunk, hogy bizalmas információkat tárjunk a nyilvánosság elé, hanem hogy megismerjük az embereket, akik a „kattintások” mögött rejtőznek. Meglepő volt, milyen sokan voltak büszkék arra a feladatra, hogy „megtisztítsák” az internetet. Azt mondták: Nélkülünk a közösségi média teljes káosz lenne. Azután a szereplőkkel együtt dolgoztuk ki, hogyan lehet felelősségteljesen filmet forgatni erről a témáról. Berlini és manilai pszichológusokkal dolgoztunk együtt, akiknek sokéves tapasztalatuk volt traumatizált páciensekkel. Ez szükséges volt ahhoz, hogy felelősséget tudjunk vállalni azokkal a fiatalokkal szemben, akik gyakran súlyosan traumatizáltak azoktól a képektől és videóktól, amelyeket „content moderator”-ként látni kénytelenek. Így pszichológiai ellátást tudtunk nekik biztosítani, amit a Facebook és társai, illetve azok helyi kiszervezett leányvállalatai büntetendő módon elhanyagolnak.
 
Azt nyilatkozták: „Filmünkkel egy rég esedékes vitát kívánunk elindítani: alig tizenöt évvel megjelenésük után a közösségi hálózatok éppolyan nagy hatalomra tettek szert, mint amennyire veszélyes eszközzé váltak, amelyek képesek arra, hogy társadalmakat osszanak meg, kisebbségeket közösítsenek ki és népirtásokat hagyjanak jóvá.” Hogyan reagáltak a politikai szereplők a filmre?
 
A World Wide Web időközben messzemenőkig felosztásra került néhány nagyvállalat között, amelyek ezeket a platformokat rendelkezésre bocsátják. A Facebook, az Instagram, a YouTube és társai mindent megtesznek azért, hogy olyan tartalmakat és szolgáltatásokat kínáljanak, amelyek bűvkörükbe tudják vonni a felhasználót. Egyfajta fallal körülzárt kertet hoznak így létre, amelyben a felhasználók mindent megtalálnak, ami érdekelheti őket, és amelyet így nem is kell elhagyniuk. A felhasználók időnként elfelejtik, hogy magángazdasági keretek között mozognak, amelynek megvannak a maguk játékszabályai. Ez a kert minden, csak nem természetes. Úgy tűnik, mintha magától jött volna létre, ám valójában itt látszatnyilvánosságról van szó. Azt az érzést kelti bennünk, hogy a közösségi média platformjai, az internet egy olyan világ, amelyben minden megtörténik, aminek történnie kell, és amelyen kívül nincs szükségünk semmire.
 
A közösségi hálók mai dizájnja a figyelemfelkeltés gazdasági elvét szolgálja. Az extrém dolgokat szorgalmazza, azt, hogy impulzív, hirtelen felindulásokat keltsen. Minden extrém dolog út a figyelem felkeltéséhez, ami aztán kattintások, lájkok és megosztások formájában jelenik meg. Minél extrémebb és szenzációsabb egy szöveg, egy kép vagy videó, annál nagyobb érdeklődést generál a Facebookon. És éppen ez az, amit a platformok akarnak, hiszen ez lájkok, megosztások és hirdetések formájában pénzre váltható. Vagyis nem szabad csodálkoznunk, ha álhíreket osztanak meg, amelyek az együgyű, de extrém szalagcímeknek köszönhetően másodperces gyorsasággal ezrével terjednek. Nem szabad csodálkoznunk, ha a gyűlölet és az erőszak egyre nagyobb teret nyer a közösségi médiában. Mindez ezeknek a vállalkozásoknak az üzletpolitikájával van összefüggésben. Ha ezek a vállalkozások azt mondják nekünk, hogy ilyen tartalmak révén visszaélnek a platformjaikkal, akkor ez egész egyszerűen nem igaz, mivel a platformok architektúrája éppen ilyen extrém tartalmakat követel meg.
 
Kezdettől fogva próbáltunk a nagy közösségi média vállalatok vezetőségével kapcsolatba lépni. Ám a Szilícium völgyben és Dublinban (a Facebook európai székhelyén) létezik egy úgynevezett „Code of Silence”. A Facebook, a Twitter vagy a Google munkatársai nem szívesen beszélnek arról, ami odabent történik. Többtucat döntéshozóval vettük fel a kapcsolatot, de soha nem kaptunk választ a kérdéseinkre. Sőt, a készre vágott filmet még az első nyilvános vetítés előtt elküldtük mindazoknak a nagyvállalatoknak, amelyek szerepet játszanak a filmben, és kértük, hogy nyilvánosan nyilatkozzanak róla. Itt sem kaptunk választ. Az átláthatatlanság sajnos továbbra is az egyik fő tulajdonsága ezeknek a nagyvállalatoknak. Amikor újságírók direkt módon szembesítették a Facebookot a filmünkkel, még akkor is csak kitérő választ kaptunk, és a vállalkozás mindenfajta konkrét állásfoglalást elutasított. A Manilába történő kiszervezés lehetővé teszi számukra, hogy mindenfajta felelősséget elhárítsanak maguktól, ami munkatársaiknak a leányvállalatoknál történő mentális kizsákmányolását illeti.
 
Nem éppen mindennapi dolog, hogy egy filmnek két rendezője van – mik voltak a közös munka előnyei és hátrányai? És milyen további közös projektjeik vannak még?
 
Nagyszerű volt! Tökéletesen kiegészítjük egymást. Mindketten színházrendezői szakon végeztünk a berlini Ernst Busch Színházművészeti Főiskolán. Öten voltunk egy osztályban, és így annál intenzívebb volt a munka. Megtanultuk, hogy kölcsönösen inspiráljuk egymást, és hogy kritikusan gondolkodjunk egymás munkájáról, úgy, hogy közben a gondolatok konstruktív módon tudjanak szárnyalni. Ez most nagyon jól jött nekünk. Talán magával a leleplezéssel való kritikus bánásmód tekintetében is: Mit is jelent valamit „feltárni”? Tényleg rejtett kamerára van hozzá szükség? Mi vezet el valójában a valódi felismeréshez?
 
A digitalitás világa továbbra is érdekelni fog minket. Mi történik, ha az emberi dolgok nagy része a digitalitás világára vetítődik ki? Hiszen a „digit” szó valójában számjegyet jelöl. Fel lehet-e mérni számokkal az emberi létet? Mi veszik közben el? „Laokoón” címszó alatt – amely a trójai látnokról van elnevezve, aki „átlátott” a trójai falovon – olyan tevékenységeket végzünk, amelyek leleplezésekről szólnak egy digitalizált korszakban, egy olyan korban, amelyben annyi embernek van annyi hozzáférési lehetősége annyi információhoz, mint még soha ezelőtt, és amelyben mégis annyi minden „fel nem ismert” marad.
© gebrueder beetz filmproduktion