Szemrevaló | Mein Ende. Dein Anfang.
Interjú Mariko Minoguchi filmrendezővel

Mi történik, ha életed szerelme hirtelen eltűnik? És eleve elrendelt-e az élet, vagy cselekedeteink eredménye? A Végzet és kezdet című német filmdráma a 2020-as Szemrevaló filmfesztiválon.
 

A film, amelyet 2019 novemberében mutattak be a német mozikban, szokatlan narrációval ötvöz egy tragikus történetet, és több szempontból is elgondolkodtató. A fiatal rendezőnő és forgatókönyvíró, Mariko Minoguchi az interjúban debütáló játékfilmjéről, saját inspirációiról és a forgatás kihívásairól beszélt.

Hogyan jött az ötlet a filmedhez?

Alapvetően az ember valamikor meg akarja csinálni az első játékfilmjét, és a fő kihívás az, hogy hogyan találja meg hozzá a megfelelő anyagot. Ezért bejárod a világot, és azt hiszed, hogy talán rátaláltál, de mégsem. Ennél az anyagnál úgy volt, hogy meglátogatott a bátyám. Kvantumfizikus, és vette magának a fáradságot, hogy megpróbálja elmagyarázni nekem, körülbelül mit csinál, és hogy miben különbözik ez a klasszikus fizikához képest. Valamit meg is értettem, és később sokat foglalkoztam vele, mert érdekesnek találtam a mögötte álló filozófiai szempontot. Ha a véletlenről vagy a determinizmusról beszélünk, az mindig valami nagyon elvont dolog. A tudományban ez nagyszerű, mert az egész már pont nem elvont, hanem nagyon is valóságos. Ez volt a történet alapköve.
 
És hogyan szőtted aztán eköré Nora, Aron és Natan történetét?

A Nora-Aron páros már eleve létezett, éppúgy, mint az utolsó jelenet a metróban is. Már akkor megvolt, mielőtt maga a történet megszületett volna.

A végzet volt tehát a kezdet.

Pontosan. És ez egyúttal a történet kezdete is. Aztán ebből nőtt ki szépen minden. Nálam nem a hagyományos értelemben fejlődik a történet, és nem írok vázlatokat sem, egyszerűen csak elkezdem. Ezáltal, azt hiszem, sokáig hordozom a fejemben. Az is világos volt számomra kezdettől fogva, hogy valami nagy dolog fog történni rögtön az elején, ami magával ragadja a nézőt. Meg hogy a halálról is legyen szó benne. Tehát már korán volt néhány hozzávalóm. Az idővel kapcsolatos dolog meg úgy jött, hogy Tajvanon írtam. Sanghajon át repültem, és nyolc órát kellett várnom a repülőtéren. És akkor már amúgy is nagyon fáradt voltam, borzasztó. Amíg ott feküdtem a padon, elképzeltem magamban, ahogy beszállok a gépbe, és ahogy aztán később elhagyom. Abban a pillanatban ezt a képzelgést olyan valóságosnak éreztem, mintha csak egy emlék lenne. Így jutott eszembe az egyidejűség ötlete. Innentől kezdve nagyon könnyű volt a dolog, és mindent le tudtam írni, mert mindig éreztem, hogy mi legyen a következő történés.
 
Mindent időrendben írtál le, vagy abban a formában, ahogyan aztán az végül a filmben volt?

Ahogy a filmben. Az Aron és Nora közötti jelenetek okozták a legnagyobb nehézséget. Ezeket gyakran át is ugrottam, mert nem volt konkrét céljuk. A végén természetesen még egyszer átdolgoztam mindent. De a film végül majdnem teljesen olyan lett, mint a forgatókönyv, sőt szinte, mint az első változat. Egyébként nem is volt túl sok változat.

És sosem féltél, hogy esetleg belebonyolódhatsz ezekbe az időkbe, ha állandóan ide-oda ugrálsz?

Igazából nem. Számomra mindig nagyon világos volt minden. A színészeknél természetesen voltak olyan pillanatok, amikor először kissé összezavarodtak. De aztán rendben volt a dolog. És a nézőkkel kapcsolatban sincsenek félelmeim, mert mindig is elég okosnak tartottam őket. Hiszen én is szeretem, amikor nézőként egy film kihívásokkal állít szembe. Iñárritu 21 gramm-jában is elég sokáig tart, amíg leesik a lényeg. De ez nem számít, mert a jelenetek annyira erősek, és tökre örül az ember, amikor végre egyesével összerakja a puzzle-t. Hasonló a helyzet a Memento-val is.
 
A bátyáddal való beszélgetések mennyire befolyásolták a világképedet? Befolyásolták-e egyáltalán?

Igen, mindenképpen. Számomra durva volt megtudni, hogy a világ teljesen más, mint gondoltam. Hogy ez mennyire befolyásolt a mindennapjaimban, azt természetesen nehéz megmondani. De egy-két évig azért intenzíven foglalkoztam a kvantummechanikával. A nagy felismerés azonban az volt, hogy végül is mindez nem számít. A dolgok történnek, ahogy történnek. Ha, például, valaki meghal, akkor csak azt fontolgathatjuk: jó-e nekem, ha így, vagy jobb-e nekem, ha úgy látom? Vagyis hogy a kettő nem zárja ki egymást, mármint a sors és a determinizmus.
 
Édesapád japán származású. Másként tekintenek-e Japánban a sorsra, mint nálunk? Befolyásolt-e ez téged valamiképpen?

Hogy őszinte legyek, erre nem tudok válaszolni. Ami azonban bizonyára nem volt lényegtelen, hogy Japánban a halál tematikáját teljesen másképpen kezelik, mint nálunk. A halál ott még a mindennapokban is kevésbé számít tabunak. Szinte minden családnak van otthon egy kis szentélye elhunyt rokonai számára. Például a nagynéném és a nagybátyám minden délután négy órakor egy csészét helyeznek oda elhunyt unokatestvéremnek, meggyújtanak egy füstölőt és meghúznak egy kis harangot. Japánban, azt hiszem, a halál nem az élet ellentéte, mint ahogyan ezt nálunk gyakran értelmezik. Sokkal inkább létezik egyfajta köztes állapot. Nyáron például mindig van egy ünnep, ahol a lelkek visszatérnek, és el tudom képzelni, hogy mindez azért nyomot hagyott bennem.
 
Miért lettél filmrendező?

Egyfelől azt gondolom, hogy azért, mert nem volt igazi B tervem. Másfelől számomra ez a világ legszebb szakmája. Különösen rendezőként mindig olyan emberek vesznek körül, akik jobban tudnak valamit nálad, és akiktől ezáltal rengeteget tanulhatsz. Az írási folyamat során pedig mindig behatóan foglalkozhatsz egy-egy témával, és egy rövid pillanat erejéig szakértőnek érezheted magad. És aztán ismét belefoghatsz valami egészen újba. A történetmondás pedig különösen tetszik benne. Olvasni, vagy épp egy filmet megnézni, ez nagyon fontos nekem. Moziba menni, az olyan, mint egy másfél órás vakáció. Több százszor estem ott szerelembe, láttam dinoszauruszokat, vagy voltam az űrben.
 
Most hogy kijött a film, mit tervezel következőleg?

Mindenképpen szeretnék újra filmet készíteni, ezért már más anyagokat is olvasok, de igyekszem egyidejűleg valami sajátot is létrehozni. Ám mindez még csak nagyvonalakban van meg bennem. Amit már elárulhatok: ismét különböző emberekről és világokról lesz szó, amelyek keresztezik egymást.
 
Hát, részemről ennyi lett volna. Valami végszó? Valami, amit még szeretnél hozzáfűzni a filmedhez?

Amit már mindig is akartam mondani: azt hiszem a Végzet és kezdet jó randifilm, főleg ha még nem ismerjük annyira a másikat.