Christian Drosten
Schiller-beszéd

2020 végén Christian Drosten német virológus tartotta meg a hagyományos Marbachi Schiller-beszédet. Szabadság és felelősség összefüggésének kérdéséről beszélt, ami idén is sokunkat foglalkoztathat.

Tisztelt Richter Professzor Asszony,
tisztelt Miniszter Asszony,
kedves Friedrich Schiller-rajongók,
tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Önök engem, egy virológust hívtak meg, hogy megtartsam a hagyományos ünnepi beszédet Friedrich Schiller születésnapján. Ez meglehetősen szokatlan választás az Önök részéről – mindenesetre olyan, amely nyitottságra és a kockázatvállalás bátorságára vall.
 
Ebben a meghívásban kíváncsiságot is felfedezni vélek. Kíváncsiságot, amely az ismerős terep elhagyására késztet. És kíváncsiságot, amely az újat, az ismeretlent, sőt, talán a kényelmetlent is keresi. Ezt én vonzónak találom, már csak azért is, mert engem és más kutatókat mindig is a kíváncsiság hajtott.
 
Az Önök meghívása bennem is kíváncsiságot ébresztett. Lehetőséget adott arra, hogy elgondolkodjam a Schillerhez való egészen személyes viszonyomról. Ezért is, illetve elsősorban ezért szeretnék ezen a helyen köszönetet mondani Önöknek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a meghívásért.
 
Van, ami Schillerben és bennem nyilvánvalóan közös: mindketten orvosnak tanultunk. És mindketten – igaz, más-más késztetésből és különböző céllal – magunk mögött hagytuk a gyakorló orvoslást. Őt az irodalom vonzotta, engem az orvostudományi kutatás.
 
Természettudományos-racionális irányultságú kutatóként engem lenyűgöz, hogy megismerhetem a természetet, és megérthetem annak mechanizmusait és törvényszerűségeit. Érdeklődésem érvényes tudományos ismeretek megszerzésére irányul. Kísérletekkel, megfigyelésekkel és vizsgálatokkal olyan következtetésekhez szeretnék eljutni, amelyeket bárki ellenőrizhet. Munkámban nem vezet semmiféle politikai szándék. Ezért tisztán szakmai szempontból az irodalmár Friedrich Schillerhez való viszonyom tartalmaz némi távolságtartást.
 
Ugyanakkor egy tudós számára kifejezetten lenyűgöző, ha képes sétát tenni ebben a teljesen másféle világban, és közelebbről is megismeri Schiller Sturm und Drangját. Persze tudom, hogy az irodalom és a filozófia területén könnyen eltévedhetek. Ezért ma két dologtól mindenképp szeretnék tartózkodni: egyrészt nem szeretném Önöknek elmagyarázni Friedrich Schillert – ezt irodalmárok és történészek légiói már rég megtették kellő alapossággal és meggyőző erővel; másrészt nem szeretném Friedrich Schillert kisajátítani és a szekerem elé befogni – annál sokkal jobban tisztelem Schillert, a történelmi személyiséget.
 
De azért szeretnék vele vitába szállni. Ha felteszem a kérdést, mit jelent nekem személyesen Schiller, és milyen relevanciája van ma életének és művének, akkor nem kerülhetjük meg Schiller életművének fő motívumát: a szabadságot. De ugyanúgy a felelősségről is beszélnünk kell, ugyanis a két elem számomra alapvetően egymást feltételezi.
 
De haladjunk sorjában – nézzük előbb a szabadságot, azt a fogalmat, amely Friedrich Schiller életének és művének középpontjában áll. Műveinek többsége arról szól, miképpen lehet a szabadságot kiharcolni, megvédeni, de hogyan lehet aztán elveszíteni is. Schiller meggyőződéses harcosa a szabadságnak. Az a célja, hogy erősítse az egyes emberek és összességében a társadalom szabadságlehetőségét és szabadságtudatát. Eközben önmagát úgy nevezi: „világpolgár, aki nem szolgál semmilyen uralkodót”.
 
Ebből a szemszögből nézve Schiller nagyon közel áll hozzám. Kutatóként és tudósként én is szabadon és függetlenül akarok dolgozni. Minden más összeegyeztethetetlen volna számomra a tudományos kutatás alapfeltételeivel. A tudományos felismerés nem függhet attól, ki végzi el, ki ad rá megbízást vagy ki fizet érte a végén. A tudományos felismerés univerzális érvényű, és mindenki szabadon élhet vele. Így tehát a kutató is világpolgár a schilleri értelemben, olyan ember, aki nem szolgál uralkodót, csak a megismerést.
 
Három olyan dimenziója van ennek a szabadságnak, amely különösen fontos a számomra. Először is magának a tudománynak a szabadsága. Virológus vagyok, a koronavírusok a szakterületem. Én magam választottam ezt a témát. Mindig is lenyűgöztek a vírusok, de ezek a vírusok már jó néhány éve különösen izgatnak. Hogyan épülnek fel? Honnan származnak? Hogyan fertőznek, milyen gyorsan terjednek, és hogyan változnak közben? Ezeknek a kérdéseknek igyekszem évek óta önszántamból, erős motivációval utánajárni. Eközben senki nem jelöl ki nekem irányt, és senki nem követel olyasmit, hogy bizonyos kérdésekkel vagy témákkal inkább ne foglalkozzam.
 
Friedrich Schillernek meg kellett küzdenie ezért a szabadságért. Amit papírra vetett, nem mindenhol talált visszhangra. Voltak olyan uralkodók, akik nem értettek egyet a nézeteivel. Szilenciummal fenyegették, és menekülésre kényszerítették. Engem a szó szabadságának a szeretete nem hozott ilyen helyzetbe. Ellenkezőleg: elismerésben részesül, és végül is a Charitéba vezetett engem.
 
A szabadság második, számomra fontos eleme a módszer, amellyel a tudományos ismereteimet szerzem. Ez a folyamat világszerte azonos szabályok és ugyanolyan szigorú normák szerint megy végbe. A szabadságom abban áll, hogy senki nem kényszeríthet arra, hogy eltérjek ezektől a normáktól – senki nem írhatja elő, hogyan közelítsek meg témákat, hogyan tervezzek meg kísérleteket vagy hogyan értékeljek vizsgálatokat. A tudományos kutatás szabályai és korlátai univerzálisak. Kizárólag a tényeknek tartozom felelősséggel – a tudományos kísérletnek, a megfigyeléseimnek és következtetéseimnek. Csak a saját értelmem számít, a kollegiális eszmecsere, a terhelhető ismeretszerzésért folytatott állhatatos küzdelem. Közben mindig készen kell állnom a munkámra vonatkozó tudományos vitára. A munkavégzésnek ez a módja tesz engem mint kutatót függetlenné a lehetséges elvárásoktól és valamely harmadik fél érdekeitől.
 
Az aufklérista Friedrich Schiller számára is – és ebben egy további azonosságot fedezek fel – azt jelenti a szabadság, hogy a saját értelmére támaszkodik. Biztosan nem olyan ember volt, aki mások szája íze szerint beszélt, vagy egyszerűen mások gondolatait adta tovább. Úgy érezte, arra van elhívatva, hogy az őt foglalkoztató kérdésekre autentikus, önálló válaszokat találjon. A gondolkodás szabadsága gyönyörteli kihívás és kötelezettség volt a számára. Ennek érdekében hajlandó volt méltánytalansággal is szembenézni, menekülni, és mindig újrakezdeni.
 
Végül és harmadszor megvan az a szabadságom, hogy kutatásaim eredményeit akadálytalanul megoszthatom másokkal. Ez a lehetőség a tudomány elemi alkotórésze. Csak abban az esetben jutunk előbbre a kutatással, ha a megszerzett felismeréseket meg lehet osztani, meg lehet vitatni, ellenőrizni lehet, és a későbbiekben meg lehet cáfolni vagy tovább lehet fejleszteni. Ahhoz azonban, hogy a társadalomnak is legyen belőle haszna, nekünk, kutatóknak érthetően és átláthatóan kell kommunikálnunk az eredményeinket.
 
Ez a szempont nekem személy szerint a legutóbbi hónapokban vált különösen fontossá. És marad is még, úgy tűnik, egy darabig. A világjárvány idején sok más tudóshoz hasonlóan kötelességemnek érzem, hogy tájékoztatást és iránymutatást adjak. Minél jobban megértjük mindannyian a vírust és a járványt, annál inkább meg tudjuk hozni saját felelősségünk alapján a helyes döntéseket a viselkedésünkre vonatkozóan. Hogyan fékezzük meg a gyors terjedést? Hogyan tudjuk elérni, hogy ne terheljük túl az egészségügyi rendszert? Hogyan kerülhetjük el a fertőzést és a betegség súlyos, esetleg halálos lefolyását?
 
Mivel sok múlik a személyes viselkedésünkön, megbízható információkra van szükségünk. A pandémia nem elkerülhetetlen sorscsapás. Mi magunk szabjuk meg a viselkedésünkkel, hogy a helyzet rosszabbodik-e vagy javul. Így vagy úgy, de mindegyikünk részese a dolognak. Ezért a nyilvánosság tudományosan megalapozott tájékoztatása számomra ugyanolyan fontos stratégia a vírus elleni küzdelemben, mint egy gyógyszer vagy egy oltás kifejlesztése.
 
Ezzel elérkeztünk a második fő kérdéshez, amellyel foglalkozni szeretnék: a szabadsággal összefüggésben álló felelősség kérdéséhez. Mit kezdjünk mindazzal a szabadsággal, amelyet oly nagy becsben tartunk? Hogyan alkalmazzuk azt a más emberekkel és a társadalom egészével való kapcsolatunkra?
 
Ha választ keresek ezekre a kérdésekre, Schiller aktualitása számomra egészen szembetűnő. Ő jól látta, hogy a személyes szabadság nem sikerülhet a társadalomtól elkülönülve. Schiller fontosnak tartotta embertársai szabadságát is. Hogy a szabadság mindenki számára megvalósuljon és megőrződjön, szükség van arra, hogy az emberek kiálljanak és felelősséget vállaljanak egymásért. Minél inkább megvalósul ez, annál kevesebb beavatkozásra van szükség „felülről”.
 
A pandémia megmutatta, mennyire releváns még ma is ez az alapelv. Minél több felelősségről teszek bizonyságot én mint individuum önszántamból, annál kevesebb alkalmat adok az államnak arra, hogy beavatkozzon a társadalom életébe. És minél meggondolatlanabbul és egoistábban viselkedem, annál nagyobb mértékben kell az államnak korlátoznia a szabadságomat, hogy hatékonyan védje a közjót és más emberek egészségét.
 
De mit jelent a „felelősségteljes” cselekvés? Elég-e – Schiller után szabadon –, ha felhívjuk az emberek figyelmét a szabad döntésükre, hogy a járvány idején pusztán hajlamuk szerint és külső kényszer nélkül azt tegyék, ami helyes és értelmes? Akkor önként azt fogják tenni? Vagy inkább – Immanuel Kant után szabadon – figyelmeztessük őket a kötelességre és a felelősségre? Egyféle pandémikus imperatívusz: „Cselekedj úgy egy világjárvány idején, mintha te pozitív teszttel rendelkeznél, embertársad pedig egy kockázati csoporthoz tartozna”?
 
Tudósként azt tekintem megbízatásomnak, hogy információkkal és ismeretekkel lehetővé tegyem az emberek számára, hogy ezt a kérdést eldöntsék maguknak. A szerepem és a hozzájárulásom abban áll, hogy elmagyarázom a szakterületem módszereit, felmutatom a tudományos vizsgálódások határait, és rámutatok, mi az, ami tény, és mi az, ami fikció. És persze kötelességemnek érzem, hogy helyesbítéssel beavatkozzam, és a vitathatatlan badarságot nevén nevezzem. Ehhez a tudomány nyelvét olyan szemléletes, de azért helytálló képekre és analógiákra kell lefordítanom, amelyek mindenki számára érthetőek.
 
Ha Önök ma tudósként vállalják ezt a kísérletet, rögtön a koronavírus-járványt illető vélemények kiterjedt harcmezején találják magukat. És ez olyan emberek számára, akik tényekkel és a biztos ismeretekkel foglalkoznak, meglehetősen – mondjuk így – érdekes és tanulságos tapasztalat. Megállapítják például, hogy cikkeik egy hallatlanul heves vita részei lesznek. Itt a tudományos eredményeket nem szakmai szempontból és szakemberek körében boncolgatják, hanem politikai, társadalmi és személyes hatásaik szerint vitatják, és érzelmi alapon értékelik. És az egész éjjel-nappal, magas hőfokon zajlik a közösségi oldalak centrifugálós mosóprogramjában.
 
Ezek között a nagyon különleges feltételek között rendkívül fontos, hogy a tudós autentikus legyen, tehát megmaradjon önmagánál és tanult módszertani eszköztáránál, és „ne szolgáljon semmilyen uralkodót”. Virológus és tudós vagyok. Nem vagyok politikus. Semmilyen választás nem hatalmazott fel arra, hogy politikai döntéseket hozzak. Én a tényeket kommunikálom, és segítek őket a helyükre rakni. Ennyit teszek, nem többet, és nem kevesebbet.
 
A koronavírusra tekintettel nekem mint tudósnak kényszerűen az is a feladatom, hogy kellemetlen igazságokat kommunikáljak. A vírust nem tudom kiretusálni. Itt van közöttünk. Várja az alkalmat, és ki fogja használni, ha nem lépünk közbe. Nem tárgyal, és nem köt kompromisszumot. Nekünk, virológusoknak az a feladatunk, hogy ezt a tudományos ismeretekkel alátámasztott igazságot újra és újra tudatosítsuk a nyilvánosságban. A tudós felelőssége, hogy valóságos képet fessen, ne pedig olyat, amilyenre az emberek vágyakoznak.
 
Ugyanakkor az általunk felmutatott ismeretek kijelölik annak az útját, ahogy elbánhatunk ezzel a kompromisszumra képtelen ellenféllel. És ez az út járható: schilleri értelemben felelősséget kell vállalnunk magunkért és másokért. Ez konkrétan azt jelenti, hogy betartjuk a távolságtartási szabályokat, és korlátozzuk a mobilitásunkat és a találkozásainkat.
 
Ez mindannyiunkat érzékenyen érint, ezért szükségképpen ellenállást vált ki. Ezt nem mindig egyszerű kezelni. A természetes reflex az volna, hogy eltakarjuk a szemünket. De épp ezt nem tehetjük mi, tudósok. Ebben is példát vehetünk Schillerről. Hűségesnek kell maradnunk a meggyőződéseinkhez, és nem szabad alább adnunk. Nem utolsósorban a tudós szabadságából adódik a kötelesség, hogy eleget tegyünk ennek a megbízatásnak.
 
És figyelemreméltó, hogy egyre több kutató cselekszik pontosan így. Színre lépnek, és felelősséget vállalnak ebben a társadalmilag és politikailag nehéz helyzetben. Örülök, hogy sokan vannak a virológusok, epidemológusok, szakorvosok és pszichológusok között, akik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a viták szakmai alapon és egyre jobb minőségben folyjanak, és hogy a szaporodó tudományos ismereteket megfelelően lehessen besorolni.
 
Ez a besorolás nemcsak a külső kísérő jelenségek miatt jelent kihívást. Tartalmilag is kikristályosodott két olyan problémakör, amelyekre a kommunikációban folyamatosan ki kell térni: az egyik a koronavírus-járvány alakulásának különlegességeiből fakad,  a másik abból, hogy a nyilvánosság csak korlátozott megértést mutat a tudományos ismeretszerzés folyamatát illetően.
 
Kezdjük a járvány alakulásával. Nekünk, tudósoknak továbbra is nehezséget jelent az ezzel kapcsolatos kihívások dimenzióinak érzékeltetése. Ennek egészen egyszerű oka van: az emberi intuíció és tapasztalati világ. Öregedés, fizetés, család – szinte mindenben lineáris fejlődéshez vagyunk szokva. A járványok azonban nem tartják magukat ezekhez a vélt törvényszerűségekhez. A vírusok képesek arra, hogy exponenciálisan szaporodjanak. Ha ennek nincsenek tudatában az emberek, akkor meglepődve vagy egyenesen lebénulva reagálnak az esetszámok meredek, netán robbanásszerű emelkedésére.
 
A politika számára különösen fontos, hogy megértse ezeket az összefüggéseket, elvégre a politikusoknak kell még idejében olyan intézkedéseket hozniuk, amelyek megakadályozzák az exponenciális és már nem féken tartható növekedést. Igaz, ehhez a társadalomban is széles körű megértésre van szükség, különben a politika elveszíti a bizalmat és a támogatást.
 
Jelenleg a politika által hozott korlátozó intézekedéseket gyakran a status quo alapján ítélik meg. A vírus exponenciális növekedési potenciálja csak a társadalom egy részében tudatosul. Ennek megfelelően az intézkedéseket sokan eltúlzottnak vagy korainak tartják. Megérzés alapján, jelen pillanatban a fertőzések alakulása nem tűnik olyan veszélyesnek, ezért sokan szkeptikusak a további korlátozó intézkedésekkel kapcsolatban. Még nehezebb a megelőző intézkedések visszamenőleges értékelése, tehát annak a tudatosítása, ami nem következett be, mert nagy erőfeszítéssel sikerült megakadályozni. Ez a „prevenciós paradoxon” óriási kihívás, amelynek csak proaktív kommunikációval és az emberek tudományosan megalapozott tájékoztatásával tudunk eleget tenni.
 
További kihívást jelent a tudományos ismeretszerzés logikájának hiányos megértése a nyilvánosságban. Az ismeretekhez vezető utat az ismeretlenbe tett expedícióhoz hasonlíthatjuk, amely tévedésekkel és visszaesésekkel is együtt jár. Az eredeti elméletek és feltevések hamisnak bizonyulhatnak, ugyanakkor fontos új impulzusokat adhatnak. Azok az emberek, akik ehhez nincsenek hozzászokva, mindezt nehezen tudják megérteni, főleg akkor, ha – mint most a járvány idején – olyan érvényes információkban reménykednek, amelyek iránymutatást adnak cselekedeteikhez.
 
A politikusok számára a mi tudományos tevékenységünk nehezen átlátható. A politikai tevékenység ugyanis teljesen más logikát követ, igyekszik lehetőleg hosszú távra szóló keretfeltételeket teremteni. Az irányvonal korrekcióját a politikai ellenfél az adott politika kudarcaként bélyegzi meg. És sajnos a járvány elleni küzdelemben is ez történt. Az, hogy a politikai döntéshozók az újabb tudományos ismeretek alapján többször is javították vagy korrigálták az intézkedéseket – gondoljanak csak a maszkviselési szabályokra –, nem mindenhol talált pozitív visszhangra.
 
Pedig az ilyen irányvonal-korrekciók előreláthatók és kézenfekvők voltak. Hogy a politika végrehajtotta őket, az egyértelműen mellette és nem ellene szól. Végtére is az intézkedések azokon az újabb felismeréseken alapultak, amelyeket a kutatás hozott felszínre a vírusról. És ezekből – az idő rövidségéhez képest – figyelemreméltóan sok volt.
 
Az intenzív kutatómunkának köszönhetően ma már sokat tudunk a vírusról. Fel tudjuk mérni a letalitást és az eltérő kockázatot a különböző életkori csoportokban. Jobban értjük a betegség keletkezését és az immunitást, és számottevő haladást értünk el a tesztelési lehetőségeket és a terjedést illetően is. A felismerések között voltak váratlanok, és némelyiket kétségbe vonták és vonják ma is, és további vizsgálatoknak vetik alá. Ha valami új dolog merül fel, akkor az értékelést ahhoz kell igazítani. Így működik a tudomány.
 
És épp ezt a fejlődési folyamatot kell nekünk, felelős tudósoknak elmagyaráznunk a politika és a társadalom számára, ha azt akarjuk, hogy bizalomban és támogatásban részesítsenek minket. Pontosan ez ösztönöz engem is kommunikációs fáradozásaimban. Szeretném, ha az emberek tájékozottak lennének. És ha kellőképpen tájékozottak, akkor részt tudnak venni a szükséges intézkedésekről folyó vitákban, és így befolyásolni tudják a járvány elleni küzdelmet. A részvétel lehetősége remélhetőleg elősegíti a széles társadalmi elfogadottságot.
 
Járvány esetén ugyanaz érvényes, mint korunk más globális kihívásainál: ha meg akarjuk őrizni a szabadságunkat és a jólétünket, akkor mindent el kell követnünk, hogy az egész társadalmat magunkkal vigyük. Komplex tényállásokat is a közvélemény elé kell tárnunk, és szakmailag helyes tájékoztatást kell adnunk. Tudósokként itt fontos társadalmi funkciónk van, amelyben senki nem helyettesíthet minket. Ez kifejezetten azt is jelenti, hogy a nyilvánosság előtt folyó vita részévé kell tennünk a felismeréseinket, és azokat egyértelműen és pártos elfogultság nélkül kell képviselnünk.
 
Ezzel egyidejűleg nem nézhetjük el, ha tényeket ignorálnak, ferdítenek el vagy csonkítanak meg. Ha a tudományt politikai célokra használják, instrumentalizálják vagy normáiban megsértik, akkor nekünk igazolható tényekkel állást kell foglalnunk.
 
És ez egyáltalán nem csak a pandémia idején történő fertőzéskutatásra vonatkozik, hanem minden olyan tudományterületre, amely döntési kényszerekkel és messzeható következményekkel együtt járó, súlyos problémákkal foglalkozik, például a klímakutatásra, amely szintén egy globális kiterjedésű, alattomos fejleményt vizsgál.
 
A szabad tudomány számára tehát a felelős kommunikáció társadalmi kötelezettség. Olyan kötelezettség, amely a szabadságból nő ki, ahogy arra Friedrich Schiller ma a születésnapján emlékeztet minket.
 
Engedjék meg, hogy beszédem végén még egyszer visszatérjek Friedrich Schillerre, mivel van neki egy további fontos mondandója rólunk, tudósokról és a munkánkról. Arról van szó, hogyan emeljük fel a szavunkat, és miképpen szolgáljuk a közösséget. Ez nem teljesen lényegtelen, mivel gyakran a hang teszi a zenét.
 
A xéniák között van Schillernek egy gúnyverse, amelyben Immanuel Kant rigorózus erkölcsi szigora és kötelesség-fogalmának túlnövesztése ellen fordul.
 
Így hangzik:
 
„Szívesen vagyok szolgálatára barátaimnak, de sajnos örömmel teszem. És gyakran gyötör, hogy nem vagyok erényes. Itt csak egy tanács adható: próbáld megvetni őket, és utálattal tenni azt, amit a kötelesség megkíván.”

Én úgy értelmezem ezeket a kissé bonyolult sorokat: mindenki fel van szólítva arra, hogy ne csak kötelességből és felelősségből cselekedjen. Az öröm ugyanúgy hozzátartozik a dologhoz. S még ha Kant arra int is minket, hogy az ember ne pusztán örömből hallgasson az értelmére: azt is megteheti. A megismerés öröme a mostani helyzetben is hajtóereje lehet a felelősségteljes cselekvésnek. Ezért biztos vagyok benne: Friedrich Schiller maszkot viselne.
 
Ezzel a tézissel fejezném be ezt a beszédet.
Őrizzék meg a szabadságot és a gondolkodás örömét.
Tartsák szem előtt a felelősségüket.
És mindenekelőtt: vigyázzanak magukra.
Köszönöm a figyelmet.