Beszélgetés Lars Henrik Gass-szal a mozi válságáról
„Az üzleti alapon működő mozinak nincs jövője”

Éppen a közpénzekből nagyvonalúan támogatott kölni Kunstverein mondott fel októberben – mégpedig azonnali hatállyal – a város legjobb művészmozijának, a Filmclub 813-nak, amelynek munkatársai díjazás nélkül dolgoznak. Lars Henrik Gass filmkurátor újabb példáját látja ebben a németországi mozikultúra lerombolásának. A művészet és a film konfliktusáról, a politikai moziról és a nyilvános terek egyre fenyegetőbb megszűnéséről beszélgettünk vele.

Évek óta csökken a mozilátogatók száma Németországban. Mivel a Covid-19-járvány kezdete óta immár másodszor zárták be a mozikat, most már országos méretű mozikihalás fenyeget. Nagy feltűnést keltett a gazdag hagyományokra visszatekintő kölni Filmclub 813 esete, amely a számos alkalommal kitüntetett művészmozit működteti az egykori British Councilban. A kölni Kunstverein, a szóban forgó ingatlan főbérlője októberben azonnali hatállyal felmondott a terhessé vált albérlőnek. A jogi huzavona még mindig nem ért véget. Vajon van-e még miben reménykednie a filmklubnak?
 
Barbara Foerster, a kulturális hivatal vezetője nyilatkozott a Kölner Stadtrevue-ben. Azt mondta, ő köztudottan mindig is olyan megegyezéseke törekszik, amelyek mindkét fél részéről kompromisszumkészséget követelnek. Csakhogy szerintem ezúttal nem a felek kompromisszumkészségére lenne szükség, hanem arra, hogy Köln városa határozottan kiálljon a filmkultúra mellett, sőt tegyen is érte valamit.
 
Legyen szabad emlékeztetnem arra, hogy Köln városa tíz saját múzeummal és számos további művészeti intézménnyel rendelkezik. Csak maga a Kunstverein 150.000 eurós dotációban részesül évente. A film területére fordított összeg viszont kimerül a Filmclub 813-nak nyújtott 15.000 eurós projekttámogatásban. Úgy vélem, ez egyértelmű megvilágításba helyezi a viszonyokat. Senki nem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy egy társadalmi munkában működtetett filmklub, amelynek munkatársai másutt keresik meg a kenyerüket, képes lehet megmenteni és megfelelő színvonalon fenntartani a mozit mint kulturális gyakorlatot – tegyük hozzá: egy olyan nagyvárosban, mint Köln, amely sokat ad arra, hogy média- és művészeti központnak tekintsék.
 
Ez a helyi konfliktus sok tekintetben szimptomatikusnak tűnik a művészet és a mozi németországi viszonyát illetően.
 
Az elmúlt húsz esztendőben alapvetően megváltozott a film és a képzőművészet viszonya. A változás egyik oka az a válság volt, amely a ’90-es években bontakozott ki a művészeti piacon, a másik a mozikultúra számokban is kifejezhető hanyatlása. A művészi igényekkel fellépő film – mégpedig készítőivel együtt, egyetlen példaként hadd említsem meg Harun Farockit – átvándorolt a képzőművészet területére, ahol persze egész más erőforrások állnak rendelkezésre, és alapvetően másképpen, figyelmesebben, intimebben bánnak a művészek alkotásaival.
 
Ezeknek a merőben különböző feltételeknek az eredményeképpen pedig a képzőművészet ma már nagy mértékben bele kíván szólni abba, hogy mi is a művészi a filmben, miközben másrészt a mozikban játszott filmeket teljesen kiszolgáltatták a piacnak. A következmények közismertek. A budapesti Művész mozi, 2020. október 1., Szemrevaló Filmfesztivál | Fotó: Kerekes Zoltán Újabban, a Corona-vírus-válság kitörése óta elsősegélyprogramok indultak. Csakhogy véleményem szerint ezek pusztán a nyilvánvalóan idejétmúlt üzleti modellek fenntartására alkalmasak, arról viszont egyáltalán nem gondolkodunk, miképpen tartható fenn a mozi mint különféle technikai és szociális előfeltételeken nyugvó kulturális gyakorlat a nyilvánosság terében.
 
Pedig a mozi jövedelmezősége nem a Corona-vírus-járvány miatt indult rohamos hanyatlásnak, hanem folyamatosan csökkent már az internet és a streamingszolgáltatók elterjedése óta. Röviden szólva: Úgy gondolom, hogy világos jövőképet kell kínálnunk a mozi számára, mégpedig olyat, amely nem csupán a mozi klasszikus paradigmájának fenntartására, hanem ehelyett inkább – ahogy mondani szoktam – a mozi szabályozott muzealizálására törekszik, annál is inkább, mivel a mozi már rég a historizálódás szakaszába lépett.
 
Milyen hatással van a kiállítóterek megváltozott kontextusa az imént említett filmek befogadására, amelyek eredetileg, alkotóik szándéka szerint nem soroltattak a művészet területére?
 
A meghatározás joga, amelyet a képzőművészeti szféra az említett folyamatok során egyre erőteljesebben magának reklamál, a film bizonyos mértékű újrafomatálásához vezet. Amit a képzőművészet soha nem értett meg a filmben, az az érzékelés kényszere, márpedig ez a film egyik alapvető médiatörténeti sajátossága. Csakhogy éppen ez az, ami mindmáig bajosan közvetíthető csupán a képzőművészeti kontextusú prezentáció során. A problémára adott reakciót a magam részéről a film szobrosításának neveztem, a próbálkozás lényege ugyanis az, hogy a film úgyszólván szoborrá váljon.
 
A kiállítások látogatói eltöltenek talán néhány percet egy-egy olyan teremben, ahol megtekinthetnek egy bizonyos részletet egy filmből – persze egy olyan filmből, amely valószínűleg sokkal hosszabb, alkalmasint több órás, gondoljunk például Ulrike Ottinger munkáira. Vagy pedig loopolva látják a filmet, amelynek ilyenformán se eleje, se vége nincs. Márpedig a filmet ilyenformán legsajátlagosabb befogadási módjától, a temporalitástól fosztják meg annak érdekében, hogy legalább bizonyos mértékig integrálhatóvá váljon a képzőművészeti kiállítóterek logikájába. Ez a logika ugyanis azt diktálja, hogy a látogatóknak egy bizonyos idő alatt végig kell járniuk a kiállítást. A Documenta, a Biennálék és sok más nagyszabású képzőművészeti kiállítás klasszikus problémája ez. Médiatörténeti sajátosságainál fogva a film itt óhatatlanul zavaró elem marad.
 
Ön éppen ezt a korszellemnek ellentmondó érzékelési és összpontosítási kényszert szeretné megmenteni mint társadalmi tapasztalatot?
 
Véleményem szerint feltétlenül megmentésre érdemes helyzet a következő: egy bizonyos időn, mondjuk kilencven percen át figyelmesen végighallgatunk valakit vagy végignézünk valamit, mégpedig anélkül, hogy közben hangot adnánk a szubjektív véleményünknek. A mozi hanyatlása ennyiben bizonyára nem független azoktól a társadalmi folyamatoktól, amelyek hátrányosan érintik a tartós figyelmet, elmélyülést, sőt alkalmasint komoly erőfeszítést követelő művészeti ágakat. A budapesti Művész mozi, 2020. október 1., Szemrevaló Filmfesztivál | Fotó: Kerekes Zoltán Úgy is mondhatjuk persze, hogy van mindebben egy bizonyos sztálinista aspektus: jó két órán át egyszerűen oda kell figyelnünk valamire, mielőtt mi magunk mondunk vagy teszünk valamit. Ám a magam részéről úgy vélem, hogy mai társadalmunknak nagyobb szüksége van az ilyesmire, mint valaha.
 
Harun Farocki több ízben elmesélte, hogy 1967-ben, egy filmfesztiválon azzal fordult hozzá egy amerikai férfi: az ipar hamarosan elektronikus képrögzítő készülékeket dob majd piacra. Márpedig ha mindenkinek lesz ilyen készüléke, akkor „megszűnik az érdeklődés az olyan filmek iránt, amelyeket nem – legjobb esetben – kétszer kell csupán elviselni, hanem a századik megtekintésre válnak csak érthetővé”. Megváltoztak-e formai szempontból a filmek, mióta alapvetően nem a moziban, hanem otthon nézzük meg őket – és mióta a megváltozott fogyasztási körülményekhez igazítva készülnek?
 
A válaszom igen, és évek óta próbálkozom már a szóban forgó jelenség leírásával. Hogy egy példát is említsek: mivel korábban a zenei tévécsatornák biztosították az egyetlen értékesítési platformot a könnyűzenei klipek számára, az ilyen tévécsatornák rohamos eltűnése alapvető hatással volt a könnyűzenei klipek milyenségére, és nem csupán a lehetséges hosszuk, hanem a tartalmuk tekintetében is.
 
A sokat emlegetett sorozatláz ugyancsak a film változásának egyik aspektusa csupán a sok közül, nevezetesen az, hogy a filmet egyre inkább szekvenciának tekintjük. Ezzel függ össze a formátumok egy bizonyos sztenderdizálása, továbbá a felhasználói magatartás anticipációja is, amely az internetet tekinti kiindulópontnak, és egyértelműen különbözik a televíziózástól vagy a mozilátogatástól.
 
Franciaországban vagy az Amerikai Egyesült Államokban a mozi bizonyos mértékig része a nemzeti kulturális örökségnek. Németországban viszont – legalábbis az operával vagy a színházzal összevetve – nem sokra tartják. Mi lehet ennek az oka?
 
Több ok is szerepet játszik ebben. Először is: a mozi mint kulturális gyakorlat – tudatosan kerülöm itt a művészeti forma és a kultúrtechnika kifejezést – történelmi léptékkel mérve igen fiatal, alig idősebb száz évesnél, története során mégis erősen eltérő formákat öltött még az európai térségben is, gondoljunk csak a Második Világháború előtt és után épített moziépületek alapvető különbségeire. Másrészt a polgári társadalmak mindig is szórakozásnak és fogyasztásnak tekintették a mozit, függetlenül az úgynevezett „filmművészettől” – a magam részéről inkább idézőjelbe teszem ezt a kifejezést Antonionitól Herzogig és tovább –, amelyet többé-kevésbé méltányoltak ugyan, mégsem tekintették igazán művészetnek.
 
Mindez kicsúcsosodik abban a körülményben is, hogy a mozi – erősen üzleti jellege folytán, amelyet soha nem vetkezett le – mint tér és mint hely mindig is azoknak a történelmi feltételeknek a kifejeződése volt, amelyek a film üzleti értékesítését meghatározták; vagyis a mozi számára soha nem jött létre egy olyan tér, mint amilyet például egy operaház esetében teljesen magától értetődőnek tekintünk.
 
Pedig az opera is csak későn – valójában csak Wagnerrel és az ünnepi játékok tőle eredő gondolatával – hatolt be a polgári kultúrába mint olyan tér, amely úgyszólván közösségi törődést és védelmet érdemel. A mozi esetében viszont soha nem került sor erre. Ezzel magyarázható a mozik – köztük az érdekes moziépületek – tömeges eltűnése, illetve az, hogy az említett épületeket ma már más célra, például színház céljára használják: így került a Mendelsohn-Bauba a berlini Schaubühne.
 
Mi lenne a teendő – többek között a filmtámogatásé –, hogy megőrizzük a mozit mint kulturális gyakorlatot?
 
A filmtámogatás képviselői azt mondják, a Corona-vírus-válság időszaka alkalmatlan arra, hogy a mozi jövőjén törjük a fejünket. Ezzel szemben én magam azt állítom, hogy ha most nem kezdünk hozzá, akkor nem sok minden marad a mozikból. Nem csak a pándémia kitörése, hanem már évtizedek óta egyre nyilvánvalóbb, hogy a mozinak mint üzletágnak és üzleti modellnek nincs jövője. Még mindig megpróbáljuk a moziban aratott sikerhez kötni a filmtámogatásokat, mert abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy a filmnek végső soron a moziban kell helytállnia. Márpedig így nemcsak a mozi médiatörténeti sajátosságait értjük félre, hanem a jelenleg is őrült tempóban zajló társadalmi és technológiai folyamatokról sem veszünk tudomást. Kino Babylon | © flickr Röviden összefoglalva: A muzealizálás véleményem szerint nem szükségmegoldás, hanem maga a voltaképpeni feladat. Összesen öt filmmúzeum működik egész Németországban – közülük az egyiknek még saját filmgyűjteménye sincs –, miközben minden városnak van színháza, és egy részüket hatalmas összegekkel finanszírozzák. Mindez rendjénvaló persze, de lassanként érdemes lenne azért médiatörténetünk megőrzésére is valamivel több gondot fordítanunk.
 
Ha Hamburg városának megér több mint nyolcszázmillió eurót az Elbai Filharmónia fenntartása, akkor legyen szabad megjegyeznem, hogy ugyanez az összeg elegendő lenne egy-egy filmgyűjtemény megnyitására minden egyes német nagyvárosban. És ezt nem azért mondom, hogy kijátsszam egymás ellen a művészeti ágakat, egyszerűen csak legitim kérdést teszek fel a kultúrpolitika prioritásairól, illetve végső soron arról a szerintem immár elodázhatatlan történelmi feladatról, amely napról napra sürgetőbbé válik a Covid-19-pándémia idején.
 
Mind a művészeti életben, mind a film berkeiben úgy tapasztalhattuk az elmúlt esztendőkben, hogy az esztétikai, illetve formai innováció helyett elsősorban inkább egy bizonyos tartalmi diszkurzus számíthat támogatásra: az olyan témák, mint a rasszizmus, a migráció, az identitás. Egyszóval politikai állásfoglalást várunk el a filmtől. Ön hogyan ítéli meg ezt a tendenciát?
 
Igen, csakugyan megfigyelhető az említett tendencia a képzőművészet területén, de az ábrázoló művészetekben, sőt még a zenében is: azok a művészek, akik állást foglalnak társadalmi kérdésekben – ami persze a legkevésbé sem kifogásolható –, rendszerint sokkal jobb színben tűnnek fel a médiában, mint például azok, akik kizárólag a zenéjükre koncentrálnak. Úgy tűnik, a film különösen kitett ilyen szempontból, már csak „világszerűsége” folytán is: hiszen sokan úgy tartják, hogy a film képes leképezni a világot. Szorosan összefügg ezzel az a félreértés, miszerint a film feladata úgyszólván a társadalmi értelemben vett jó leképezése. A magam részéről roppant károsnak tartom ezt a felfogást – amely egyébként pusztán művészi értelemben sem alkalmas a film megragadására – mind a struktúraváltásra, mind pedig a film és a mozikultúra új pályára állítására nézvést, hiszen akik így vélekednek, azok voltaképpen világnézeti meggyőződésekhez való idomulást várnak el. Ezért úgy gondolom, hogy mindazok, akik így vagy úgy a kulturális életben tevékenykednek – legyenek akár művészek, akár kultúraközvetítők –, jól teszik, ha fellépnek az efféle tendenciák ellen.
 
A mozi hanyatlása, haldokló városközpontok. A homeoffice-ba érkezik ma már minden: nemcsak a Netflix, de az is, amit az Amazonról rendelünk. Csakugyan a nyilvános tér – többek között a mozi – eltűnéséhez vezet-e a digitalizáció? Egy össztársadalmi jelenség tükröződése lenne a mozi eltűnése?
 
Alapvető fontosságú kérdés ez. Érdemes lenne odafigyelnünk arra, hogy ne csupán az internetes kereskedelmi hálózatok számára megadható szállítási címnek tekintsük a városközpontokat – hacsak nem akarunk mi magunk is azoknak az amerikai nagyvárosoknak a sorsára jutni, amelyekben gyakorlatilag megszűnt a közösségi kulturális élet, és teljesen összeomlott a kiskereskedelem.
 
Kemény kihívásokkal kell szembenéznünk, amelyek messze túlmutatnak a filmen és a kulturális szférán: az a kérdés, hogyan akarjuk alakítani a jövő városait, hol alakulhatnak még ki agorák, ki és hol vehet részt a közösségi életben. Hogyan nézzenek ki a kulturális célokat szolgáló épületek egy olyan korban, amikor egyre több ember az internetet böngészi? Mit lehet a valós terekben észszerűbben, vonzóbban kínálni, mint az interneten? Továbbá: Mit tudnak kezdeni a jövő kulturális épületei például a klímaváltozással vagy más kihívásokkal? Részét képezhetné megfontolásainknak a skatulyák elhajítása, azaz a múzeum, a színház és az opera szigorú megkülönböztetésének feladása is.
 
Volt olyan időszak a kulturális célokat szolgáló épületek történetében, amikor véleményem szerint sokkal előbbre tartottunk már: amikor a tervezők megpróbálták újragondolni és újra dinamizálni a városok társadalmát. Vissza kell térnünk a város mint közösség gondolatához.