gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

LMBTQ+
Még mindig a „rohadt buzi”

Fiatal szerelmes pár
© Colourbox

A homoszexualitás láthatóbb és normálisabb lett: úgy gondolnánk, ma már sokkal egyszerűbb a coming out a fiatalok számára, mint korábban. De ezzel nem mindenki van így.
 

Parvin Sadigh írása

A fiatalok mindig online vannak, testileg koraérettek és újabban politikailag is aktívak? Megkérdezzük, miként keresi egy fiatal a saját helyét a mai világban, és nagyító alá vesszük az élet valószínűleg leginkább érzelmekkel áthatott szakaszát, a serdülőkort.


Polgármesterek, cégvezetők, tanárok – sokan nem csinálnak titkot a homoszexualitásukból. A melegek házasságot kötnek és gyereket nevelnek. A coming out sokkal egyszerűbb a fiatalok számára, mint korábban, gondolnánk. De sok melegnek évekig nincs bátorsága ahhoz, hogy beszámoljon a dologról a barátainak vagy a családjának.

André például két világban él. Az egyikben olyan fiatalokkal van együtt, akik hasonlóan éreznek, mint ő, itt boldog. A másikban, a hamburgi iskolában már senkinek nem beszél arról, hogy meleg. „Az iskolában összeszorítom a számat.” Még ma is a „rohadt buzi” a legkedveltebb szitokszó a fiatalok között, mondja. Andrénak most már csak az érettségi vizsgát kell letennie, és befejezi az iskolát, ezért már érdekli, ha az iskolatársai olvassák ezt a szöveget.

Péntek este van, a kávézó és a közösségi terek lassan megtelnek a hamburgi Magnus Hirschfeld Centrum (mhc) pincéjében. A melegek, transzneműek és queerek találkozóhelyén péntekenként jönnek össze a fiatalok, elhevernek a régi kanapékon és fotelekben, csocsóznak, isznak valamit, beszélgetnek. Sokuk számára fontos hely a centrum. „Mióta úgy egy éve felfedeztem az mhc-t, sokkal jobban vagyok” – mondja André.
 

Egy tizenkettedikes szidalmazta, és átlökte egy korláton

 
André vékony, szelíd fiú. Haja ferdén hull a homlokára. Ő olyan valaki – mondja –, akinek elmesélik a többiek a problémáikat. André nyugodtan és megfontoltan beszél. És verseket ír, többnyire szomorúakat.
 
Ismeretlen vagyok, úgy érzem.
Meg nem értett és elhagyatott.
Mérföldekre van a kegyelem.
De ezt még senki se tudja.

 
Amikor hatodikos volt, egy tizenkettedikes buzinak nevezte, és átlökte egy korláton, amitől Andrénak megsérült a feje. Az eset miatt átment egy másik iskolába.

A tizedik osztályos záróvizsga előtt nem sokkal az új iskolájában megosztotta titkát a legjobb barátjával, de megint rosszul járt: a barátja elmondta a többieknek, és ezután egykori barátai blokkolták őt a WhatsAppon. Valahogy nem való közéjük, mondta egy lány. André elvesztette a baráti körét. És ezután már senkinek nem beszélt az iskolában a szexuális orientációjáról.
 

A fiatalok korábban teszik fel a kérdést, hogy nem lehetnek-e melegek


Mivel nyíltabban beszélünk a homo- és transzszexualitásról, a gyerekek és a fiatalok ma korábban teszik fel a kérdést, hogy ők maguk nem lehetnek-e melegek, biszexuálisok vagy transzneműek, mint még tíz évvel ezelőtt. Csakhogy – mondja Stefan Timmermanns – ez nem feltétlenül teszi egyszerűbbé a dolgot. Timmermanns a szexuálpedagógiának és a szociális munka sokszínűségének professzora a Frankfurt University of Applied Sciences egyetemen, és azt mondja, hogy még mindig sok fiatal fél a kirekesztéstől és az ellenségeskedéstől.

André sokáig otthon sem beszélt erről a dologról. Amikor a szülei váltak, az apja azt kiáltotta oda az anyjának: „Buzivá nevelted a fiúnkat!” Ekkor André 13 éves volt, de még mindig piszkálgatja az apja: „Ideje, hogy bemutasd a barátnődet.” Anyjával bizalmasabb a viszonya, de sokáig neki sem mondott semmit. Csak nemrég bújt elő neki. A kellemes meglepetés: anyjának ezzel semmi problémája nem volt. Már régóta sejtette.

Mióta vannak barátai az iskolán kívül, akiknek mindent elmondhat, a rosszkedve is egyre gyorsabban elmúlik – mondja André. Várakozással néz a jövőbe. Talán azzal a tehetségével akar kezdeni valamit, hogy könnyen belehelyezkedik mások érzésvilágába. Lehetne pszichológus. De talán a rendőrséghez is kedve lenne.

A belső coming out után, tehát attól az időponttól kezdve, hogy tisztába jönnek saját szexuális orientációjukkal, a fiúknak átlagban három évre van szükségük, hogy erről másoknak is beszéljenek. Erre a megállapításra jutott a Német Ifjúsági Intézet Coming out és aztán…? című vizsgálata 2015-ben. A lányoknak csak 1.8 év kell az úgynevezett külső coming outhoz, de ők is évekig egyedül vannak a homoszexualitásukkal.

Timmermanns azt mondja, az LMBTQ-fiatalok közül sokan egész életükben magukkal hordozhatják az ekkoriban átélt stressz negatív következményeit. Lelki és testi egészségük akár tartós károsodást is szenvedhet a témában végzett különböző vizsgálatok szerint. Az öngyilkossági arány is magasabb náluk, mint a heteroszexuális fiatalok között.

De a meleg fiatalok nagy része sikerrel integrálja szexuális orientációját az önképébe. A coming out előtt bennük is van ugyan félelem, hogy diszkriminálják őket, de ha utána túlnyomóan pozitív visszajelzéseket kapnak, akkor nem okoz nekik nagyobb problémát a dolog.
 

A férfiasság képe szilárdabb, mint a nőiességé

 
Hogy a lányok miért bújnak elő korábban, arról csak sejtéseink lehetnek. Ők is átélik a diszkrimináció specifikus formáit, olyan mondatokat, mint például: „Majd ha volt már dolgod férfival, akkor tudod meg, mi a jó”. Ugyanakkor a nőiesség képe nem olyan szilárd, mint a férfiasságé. Timmermanns szerint például ha a női labdarúgó válogatott valamely tagja nyíltan leszbikusnak mutatkozik, „az coolnak számít”, de a meleg férfi labdarúgók még mindig ritkán mernek coming outolni.

Jennifer Strnad más okot sejt: talán azért nem éri annyi támadás a nyilvánosságban a lányokat, mert a heteroszexuális férfiak izgatónak találják az egymással csókolózó lányokat. Jennifer élvezi a nap utolsó sugarait ezen a pénteki estén a Magnus Hirschfeld Centrum előtt. Ő is kedveli ezt a találkozóhelyet, számára ez „a hét fénypontja”. A 19 éves lány szeptemberben költözött Hamburgba, hogy állatápolónak tanuljon, odahagyta a barátait és a családját. Itt az mhc-ben új barátokra talált.

Jennifer néhány LMBTQ-karkötőt visel – ő nevezi így őket – a vékony csuklóján, a különböző városokban rendezett Christopher Street Day emlékeit. Elmeséli, hogy korán észrevette, hogy a barátnői tetszenek neki, nem a fiúk. Sokáig azonban nem definiálta magát leszbikusnak. Ott voltak ezek a szerelmesfilmek, amiket szívesen nézett, és benne az sok menő pasi. Jennifer nem zárja ki, hogy esetleg majd egy férfiba is beleszeressen, annak ellenére, hogy leszbikus.
 

A merev identitáskonstrukciók inogni kezdenek

 
Valóban, a huszonöt éves korig terjedő generációban egyre inkább inogni kezdenek a merev identitáskonstrukciók – mondja Timmermanns. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Németországban végzett kutatások azt mutatták, hogy ennek a generációnak részben kevesebb mint a fele tartja magát kizárólag heteroszexuálisnak. Sok heteroszexuális fiatal a saját nemével is tapasztalatokat szerez, miközben nem kérdőjelezi meg saját heteroszexualitását. Egy fiatal leszbikus nőnek lehet olykor férfival is kapcsolata, és emiatt még nem akar egy másik kategóriába átkerülni.
Jennifer egy éve mondja magát leszbikusnak. Előtte nem sokkal egyik barátnője coming outolt. Akkor Jennifer rájött: „Tényleg, én is így vagyok ezzel.” A barátaival és az iskolában nem volt semmi problémája, a barátai csak annyit mondtak: „Aha, végre te is rájöttél?” Az angoltanára sem titkolta, hogy meleg, az iskolában toleráns volt a hangulat.
 

Miért pont a mi családunkban történik ez?

 
Jennifer édesanyját azonban, akiről Jennifer azt gondolja, hogy igazából elég toleráns, sokkolta a dolog. Miért pont a mi családunkban történik ez? Két hónap múlva aztán bocsánatot kért. Neki az a fontos, hogy Jennifer boldog legyen. Apja az anyjától tudta meg, eddig még nem hozta szóba. De ez mindegy – mondja Jennifer –, ő úgy érzi, elfogadják, és a családja azt akarja, hogy boldog legyen. „Bár anyukám titokban még mindig abban reménykedik, hogy egyszer majd felbukkan egy férfi az életemben.”

Ha az mhc-ban megforduló fiatalok nem tudják eldönteni, hogy előbújjanak-e vagy se, ha problémáik vannak az iskolában vagy a szülőkkel, akkor elbeszélgethetnek Markus Hoppéval. A szociálpedagógus a centrumban dolgozik, és maga is meleg. Tudja, hogy Jennifer édesanyja nem kivétel. Előfordult, hogy olyan emberek is értetlenül fogadták gyermekük coming outját, akik a munkahelyükön probléma nélkül megvoltak leszbikus kolléganőjükkel. Aggódtak a gyermekükért. Sokuknak megvolt az elképzelésük gyermekeik életéről, az esküvőről és az unokákról. Időre volt szükségük, hogy a valósághoz igazítsák a fejükben levő képeket. Jennifer azt mondta az édesanyjának, valamikor majd ő is szeretne gyereket. Ettől az édesanyja megnyugodott.
 

Néha elég egy becsmérlő megjegyzés

 
Vannak esetek, amikor Hoppe lebeszéli a fiatalokat arról, hogy otthon előbújjanak. Ortodox módon vallásos – akár keresztény, akár muszlim – családokban előfordul, hogy a szülők a gyerekeiket heteroszexuális orientációba akarják kényszeríteni. Hoppe néha kénytelen az Ifjúságvédő Hivatal segítségét kérni. Egy család akarata ellenére Törökországba akarta küldeni a leszbikus lányt. Egy másik család erőszakot helyezett kilátásba a fiú ellen, aki aztán egy szál hátizsákkal jelent meg az mhc előtt.

Bár ritkán fajulnak eddig a dolgok, Hoppe sok elbizonytalanodott tinédzserrel találkozott. Sok szülő nem gondol bele, milyen következménye lehet egy becsmérlő megjegyzésnek, akármilyen viccesnek is szánták. Ennyi elég lehet, hogy egy lány vagy egy fiú évekig ne merjen beszélni senkinek se erről a dologról. Ha pedig a szülők azzal intézik el a coming outot, hogy „majd elmúlik”, akkor lehet, hogy mélységes magányba taszítják a gyermeküket. Hoppe azt tanácsolja a fiataloknak, hogy keressenek maguknak egy társadalmi hálót a családi előbújás előtt, ha úgy gondolják, hogy az nem fog olyan simán menni.

André is, Jennifer is az mhc-ban talált társadalmi hálót. Jennifer még mindig meg van hatódva azon, milyen szíves fogadtatás várta itt. Azt mondja: „Tudom, hogy bárkit felhívhatok, ha rosszul vagyok.” Akár éjjel háromkor is.