gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Ingo Schulze beszéde a Drezdai Művészeti Díj átvétele alkalmából
Az ember nem születik keletinek

Ingo Schulze
Gaby Gerster

Németországban még ma is nyugaton dől el, hogyan beszélünk és gondolkodunk a keletről. Az egyenlőtlenség továbbra is botrányos. Ennél csak az szörnyűbb, hogy semmi jele a kiegyenlítődésnek.

Én magam buzgó lokálpatrióta voltam, aki fekete-vörös zászlóval ment a drezdai stadionba, és később igencsak szenvedett a berlini Dynamo tíz egymást követő bajnoki címétől és attól a hat góltól, amit a Kupagyőztesek Európa-kupája negyeddöntőjének visszavágóján a Bayer Uerdingen ellen a második félidőben kaptunk. Az érettségi után másfél év sorkatonaság következett, majd öt év egyetem Jénában, végül az altenburgi színház. Ebben az időszakban Berlin mellett Drezda maradt számomra a zene, a képzőművészet és a színház központja.

1989 őszét Altenburgban és Lipcsében éltem át, ezért a drezdai főpályaudvar körüli csatát, a „Húszak Csoportjának” megalakulását és december 19-én Kohl és Modrow fellépését a Frauenkirche előtt csak távolról követtem. Helmut Kohl elsöprő népszerűsége ellenére meglepődtem, sőt megdöbbentem, hogy a különböző 1990-es választásokon a CDU, amely alig egy évvel azelőtt még úgynevezett „blokflőte”, azaz a kommunistáknak alárendelt blokkpárt volt az NDK-ban, olyan elsöprő győzelmet aratott, és hogy az SPD és a Bündnis 90, vagyis az új erők marginalizálódása Szászországban olyan erős volt, mint sehol máshol. Kurt Biedenkopf személyében olyan ember ült a miniszterelnöki székbe, aki láthatólag szívesen viselte a szász napkirály koronáját, amelyet felkínáltak neki.
 

A szerző

Ingo Schulze író. A szöveg a Drezdai Művészeti Díj átvétele alkalmából elmondott beszédének rövidített változata. A szerző „Dresden wieder sehen” (Drezdát újra látni) című könyve a Wallstein Kiadónál jelent meg.

Ebben a honfiúi lelkesedésben én akkor csak a hagyományokhoz való visszakapcsolódás igényét láttam, és nem vettem észre azt a benne rejlő vágyat, hogy megszabaduljunk a „keletiség”, sőt, a „diktatórikus állam” bélyegétől, és azzal együtt a tettesek, a tettestársak és az áldozatok megkülönböztetésétől.

Tűrés és nyitottság jobb felé, ellenségkép-retorika bal felé

„Szászorságban, ahová a régi szövetségi köztársaság mélyen konzervatív és antikommunista déli részéből érkeztek az átalakítás bajor és baden-württembergi keresztapái, a CDU 1990-ben olyan gondolati mintázatot hozott létre, amely hosszú időre meghatározta a politikai kultúrát: tűrés és nyitottság jobb felé, ellenségkép-retorika és elhatárolódás bal felé.” Simone Lässig történésznek ez a megjegyzése pontosan leírja, amit 2010. február 13-án Drezdában átéltem.

Ekkor sikerült először koordinált utcai blokádokkal megakadályozni az úgynevezett „gyászmenetet”, amelyet az Új Jobboldaltól (Björn Höcke, Götz Kubitschek és Ellen Kositza már akkor részt vett a mozgalomban) a neonáci csoportokig terjedő spektrum szervezett. A Tagesspiegel azt írta annak idején: „Drezda most egy jelképes szó lesz annak a demokráciának a megnevezésére, amely megvédi magát legádázabb ellenségeivel szemben”, miközben minket, ellentüntetőket az akkori városvezetés és a rendőrség kriminalizált és zaklatott, aminek részét képezte a mobiltelefonjaink adatainak az ellenőrzése is.

Két évvel később én tarthattam meg az egyik „Drezdai beszédet”: „Szép új ruháink – a piackonform demokrácia ellen, a demokráciakonform piac mellett”.

Mindezidáig sem előtte, sem utána nem kaptam annyi visszajelzést egy beszédre. Igaz, a reakciók túlságosan igénybe vették az időmet és az erőmet, és már-már megszégyenüléssel fenyegettek. Többször is ajánlottak segítséget és támogatást, ha olyan csoportot vagy mozgalmat akarnék szervezni, amely alapvető társadalmi és gazdasági változásokért lép fel. Ezek vajon tipikus drezdai reakciók voltak?

A Pegida legtöbb követelése már érvényben levő jogszabály volt

Annál jobban meglepődtem, amikor két és fél évvel később számos követőre találtak az úgynevezett „Európai Patrióták a Nyugat Iszlamizálódása Ellen”. Hirtelen az iszlamizálódás lett a problémánk?

Még inkább csodálkoztam azon, milyen nagy figyelmet kaptak a nyilvánosságban. Meg vagyok róla győződve, hogy minden másképp és jobban alakult volna, ha a korábbi „hétfői tüntetések”, amelyek az ország keleti felének elkeserítő helyzetére akarták felhívni a figyelmet, a töredékét megkapták volna annak az érdeklődésnek, amely a Pegidának oly túlzó mértékben kijutott.

Ami nekem feltűnt a Pegidával kapcsolatban, az az aránytalanság a nyomon követhető követelések és a követelések hangoztatásához társuló felháborodás és düh nagysága között. A követelések legtöbbje megtalálható más pártoknál, vagy akár már érvényben levő jogszabály. A követelőzés mégsem csitul. Elég, ha megnézzük a 2019-es tartományi választások eredményeit, különösképp azokban a választókerületekben, amelyek az egykori Drezda megyében vannak.

Találónak éreztem Jürgen Elsässer egyik megjegyzését 2016-ból, mely szerint a későbbi Pegida kezdeményezői azt mérlegelték, ne legyen-e a nevük „Pegada”: „Patriotische Europäer gegen die Amerikanisierung des Abendlandes” (Európai Patrióták a Nyugat Amerikanizálódása Ellen).

Egyedi esetekben a származás természetesen semmit nem mond

Nem tudom megmondani, igaz-e, amiről Elsässer beszámol. Hihetőnek hangzik. Ismeretes, hogy az Új Jobboldal fő ellensége még mindig a liberalizmus, tehát a Nyugat, kevésbé az iszlamisták, akiknek doktrínája megfeleltethető a nacionalista-völkisch gondolkodásnak. Az az érdekes, hogy a szervezők azt hitték, embereket tudnak magukhoz csalogatni a Nyugattal szembeni szkepszissel, de végül mégis más céltáblát varázsoltak elő a kalapból az elégedetlenség számára.

Van-e vajon összefüggés a CDU és Biedenkopf rendkívül nagy támogatottsága (1994-ben ez 58 százalékos volt) és a mai elégedetlenség között? Vagy másképp: mi változott 1994 és 2019 között? Milyen tapasztalatok vezettek ilyen nagy fokú elkeseredettséghez?

Ferda Ataman iró, aki Stuttgartban született és Nürnbergben nőtt fel, egy évvel ezelőtt így írt: tudom, hogy nekem migrációs hátterem van, te tudod, hogy neked keletnémet háttered van, csak azok ott nyugaton nem tudják, hogy ők nyugatiak.

Ez semmiképp nem jelenti azt, hogy származásra lehet redukálni minket, migráns, keletnémet vagy nyugatnémet családokra, individuumokként szinte bármik lehetünk, de mégiscsak származással és születési évvel rendelkező emberek vagyunk. Hogy ki írja a legjobb vagy jobb elemzéseket, esszéket vagy regényeket, ki találja ki a legjobb vagy jobb elméleteket és javaslatokat, az nem attól függ, ki honnan jön. Egyedi esetekben ez természetesen semmit nem mond.

Mint ahogy egyedi esetekben attól sem függ semmi, melyik nemhez tartozik egy vezető beosztású ember vagy tanulatlan munkás, vagy milyen a bőrszíne vagy milyen nemzetiségű. És ha a saját történetek és a saját történelem értelmezéséről van szó, akkor a keletnémetek között óriási ellentétek támadnak, akárcsak a nyugatnémetek között, hiszen ezek nem homogén képződmények, és a kelet–nyugat-probléma csak egy a számos konfliktusmező közül.

Kelet és nyugat között semmi jele a kiegyenlítődésnek

És mégis botrányos marad a Németország keleti és nyugati fele közötti egyenlőtlenség. Nincs ma olyan ország Európában, ahol egy népességnek olyan kevés földterület, ingatlan és üzem van a birtokában, mint a keletnémeteknek Németország keleti felében, nincs olyan népesség, amely ott, ahol él, olyan kevés magasabb állású vezetővel rendelkezne, mint a keletnémetek, akár az üzemekben, a médiában, a közigazgatásban és a bankokban, akár a katonaságnál és a rendőrségnél vagy a bíróságokon és az egyetemeken.

2016-ban országszerte a keletnémetek 1,7 százaléka volt vezető funkcióban, miközben a népességben 17 százalékos volt az arányuk. Ennél csak az szörnyűbb, hogy semmi jele a kiegyenlítődésnek. Se a lakások, földterületek vagy vállalkozások tulajdoni hányada nem nő a keletnémetek javára, se a vezető beosztást betöltők aránya. Az elitek cseréje tartós volt. Azt a részesedést, amely a keletnémeteket illette volna meg induló tőkeként, már rég eladták vagy felszámolták. Az egyenlőtlenség a szó szoros értelmében tovább öröklődik.

Amit a kilencvenes években induló feltételként elfogadtunk, az problematikussá válik, amint állandósulni kezd, és a döntési jogkörök és az értelmezési felségjogok szinte kizárólag olyan emberek kezében vannak, akik nyugaton szocializálódtak. Ők döntenek arról, mi jelenik meg, és így arról is, hogyan kell a keletről gondolkodni, beszélni és ítélkezni. A döntéshozók, a „gatekeeperek” némelyike reflektál a pozíciójára, és visszásnak érzékeli a helyzetet, a legtöbbje azonban nem is látja ezt problémának, sőt, úgy gondolja, hogy harminc év elteltével nem is kell erről beszélni, egészen más problémáink vannak. Csakhogy azok a más problémák épp ezekből erednek.

Miért olyan hallgatagok vagy olyan harsányak mostanában a nyugatiak?

Minél magától értetődőbb módon éli ki az egyik oldal a fennhatóságát, annál zabolátlanabb, érzékenyebb, meg igazságtalanabb és maradibb leszek én magam, pedig én Berlin nyugati felében élek egy öröklakásban, és anyagilag most nem kell mitől tartanom. Már hallani sem bírom, ha valaki azt kérdezi, miért olyan kötekedők mostanában a keletnémetek (a cikket egy keletnémet írta), vagy ha valakit úgy dicsérnek, hogy „keletiben a legjobb”, vagy ha arra kérdeznek rá, hogyan van összerakva a keleti ember. Vagy ha egy kiváló kollégám arról értekezik, hogy az olvasás toleránssá tesz, de mégse az lenne a megoldás, hogy „regényeket dobjunk le ejtőernyővel Drezdára”.

Miért olyan hallgatagok vagy olyan harsányak vagy olyan grandiózusak mostanában a nyugatiak (teljesen mindegy, melyik tulajdonságot választjuk), csak azt szeretnénk tudni, hogyan vannak a nyugatiak összerakva, és ki a legjobb nyugatiban, mert valahogy mások. Mégse az lenne a megoldás, hogy a regényeimet ejtőernyővel ledobjuk Hanaura és Kasselre (ráadásul a ledobás kétszeresen is elviselhetetlen).

És ha a szövetségi kormány keletnémet ügyekben illetékes megbízottja ráadásul kijelenti: „Ezeknek az embereknek egy része olyan formában diktatúra-szocializálódott, hogy harminc év után sem érkezett meg a demokráciába”, és hogy csak „a következő nemzedékben” reménykedhetünk, akkor ez azt jelenti: majd ha azok, akik végigvitték a békés forradalmat, mind halottak lesznek, akkor lehet kezdeni valamit a demokráciával keleten. Ők, a nyugatiak harminc évig mindent jól csináltak, de a baj itt keleten sokkal mélyebben gyökerezik. A régi nácikkal tényleg sokkal könnyebb volt minden.

Nem ironizálok, ha azt mondom, hogy egy nyugatinak nehezebb dolga volt és van, mint egy keletinek vagy migránsok gyerekeinek vagy unokáinak, ha saját vakfoltjaikat akarják felfedezni. Keletiként vagy migránsgyerekként kénytelen vagyok folyamatosan önigazolást végezni, kritikusan viszonyulni saját származásomhoz és eddigi életutamhoz. Ennek kiváltó oka egyeseknél lehet már a név és/vagy a bőrszín is, másoknál a nyelvjárás vagy a lakóhely vagy a katonai szolgálat.

Az egykori NSZK mint civilizatorikus aranystandard

Aki mindenféle migrációs jövés-menés nélkül, nyugaton született, azt senki nem kényszeríti arra (hacsak nem tartózkodik éppen külföldön), hogy tudatosítsa magában saját előfeltételeit, és nehéz ennek egyáltalán szükségét érezni. Ugyanis az egykori NSZK magától értetődően jónak, sőt civilizatorikus aranystandardnak számít.

És persze a keletiek többsége volt az, aki a nyugatot az olyan tömeges ünnepléseken, mint amiben például Helmut Kohl részesült 1989 december 19-én a drezdai Frauenkirche romjai előtt, győztesnek kiáltotta ki: „Helmut, ments meg minket!”

A jelent csak a történelemből lehet megmagyarázni. Aki azonban a történelmet harminc évvel ezelőtt lezártnak nyilvánítja, az – finoman szólva – öncsalást követ el. Az nem látja meg a kézenfekvőt. 1989/90 világtörténelmi cezúra volt, amelyet a keletnémetek részvétele nélkül aligha lehetne elképzelni. Sokan voltak olyanok, akik 1989 őszén a történelem cselekvő szubjektumai lettek, utána azonban azt kellett megélniük, hogy deklasszálódtak saját hazájukban.

Erre aztán különféleképpen reagáltak az emberek. De különösen azok veszélyeztettek, akik fenntartás nélkül, úgyszólván vallásos áhítattal vetették magukat a nyugat nyakába.

Én a keleti AfD-szavazók többségében a nyugat elutasított kérőit és elhagyott menyasszonyait látom. Ők boldogan fütyültek volna a múltra, készek voltak mindent maguk mögött hagyni, mindent újrakezdeni, újratanulni. Ha rajtuk múlt volna, házassági szerződésre se lett volna szükség, a bizalom határtalan volt. A csatlakozási szerződés azonban hűvösre sikeredett. És a körülrajongott férfiú, aki mindent tudott és mindenre megoldást is tudott, aki azonban csak a fizetéséhez hozzácsapott „vadonpótlék” fejében bírta ki itt nálunk, egészen másképp kezelte az embereket, mint ahogy megígérte. De mit is ígért? Itt most részletesen fel kéne sorolni, kihez tartozik kelet, és ott kinek a szava számít.

A legtöbb keleti embert nyíltabbá és melankolikusabbá tette a sértés

Ez a sértés mélyre hatolt, nemcsak annál a kisebbségnél, amely az AfD-re szavaz. A legtöbb keleti ember másképp kezeli ezt a dolgot, őket az önmagukkal való szembenézés általában nyíltabbá és érettebbé tette, időnként gúnyosabbá vagy melankolikusabbá. Közöttük és a bevándorlók gyerekei között gyakran jön létre kölcsönös ráismerés olyan, másoknak magától értetődő dolgok kapcsán, amelyek számukra egyáltalán nem olyan természetesek.

Hogy egy reményeiben megcsalatott kisebbség rosszkedve épp a legszegényebbekkel, a leginkább veszélynek kitett emberekkel kapcsolatban lobban fel, jól illik a képbe: nem akarunk harmadosztályúak lenni, elvégre németek vagyunk. A külföldiek miatt ránk már nem is gondolnak. Minket meg se kérdeztek, mégis nekünk kell fizetni értük, pedig mi így is kevesebbet kapunk, mint azok odaát. És velünk csinált szelfit a kancellárnő?

Az ember nem is tudja igazán, mi történik vele, csak azt tudja, hogy fáj neki, és hogy valami igazságtalan, és hogy segít neki, ha másokkal, akik ugyanúgy éreznek, az utcára vonul, és kiadja magából, ami fáj.

Egy utolsó, szeretet utáni kiáltás még felkerült egy bestseller borítójára: „Előbb minket integráljatok!” De ekkor már a nyugat borzongva elfordult „Sötét-Németországtól” és a „söpredéktől”. Egy sértés tüneteit nem lehet összetéveszteni okainak felismerésével, netán kritikájával.

1990-ben a nyugat elmulasztotta, hogy elgondolkodjon a saját rendszeréről

A keletről való beszéd gyakran azt jelenti a német–német helyzetben, hogy hallgatnak a nyugatról, netán a jó–rossz sémánál kötnek ki.

1990-ben a nyugat sikeresen elmulasztotta, hogy elgondolkodjon a saját rendszeréről, megreformálja azt, hozzáigazítsa a szükségszerűségekhez. Nem mintha nyugaton nem lettek volna olyan hangok, amelyek szerint ki kellene használni az ölünkbe pottyant esélyt a dolgaink alapvető átgondolására és az irányváltásra. Hogy sokan keletről vártak ehhez impulzust, az utólag örömmel tölt el, de hogy hiába reménykedtek, amiatt keleti emberként csak szégyenkezni tudok.

A „csak semmi kísérletezés” jelszava mindkét oldalon elfojtotta az új kezdeményezéseket. A csatlakozás következtében robbanásszerűen nőtt a milliomosok száma, és főleg azok fizették őket, akik se befektetni nem tudtak keleten, hogy aztán nagyot kaszáljanak, se karrierugrást nem tudtak csinálni. Elég, ha felidézzük az aktuális választási kampány témáit, hogy lássuk, mi mindent mulasztottunk el annak idején. „Megmenekültetek! A Medúza tutajáról átkerültetek a Titanic hátsó fedélzetére” – állítólag ezekkel a szavakkal kommentálta a csatlakozást Eberhard Roters művészettörténész.

A frontvonallá merevedett álláspontok közül sokat újra párbeszédbe lehetne vonni, hogy megtegyük a sürgetően szükségessé vált különbségtételeket és árnyalásokat, ha a nyugat lebontaná a kritikus önreflexióval szemben emelt belső torlaszokat, ahelyett hogy ezt az önreflexiót egy bűnbak segítségével elhárítaná magától. A keletnémet ügyek megbízottjának azon kellene igyekeznie, hogy kezdeményezője és moderátora legyen egy ilyen vitának, és nem arra kéne várnia, hogy kihaljanak a védencei.