Kortárs irodalom
Miku Sophie Kühmel új regényéről: „Az eleven és ragacsos húsról írok“

Miku Sophie Kühmel Triskele című regénye három nővérről mesél. A szerzővel szereplőinek patchworkszerű mintázatáról és a feminizmusról beszélgetett Thomas Hummitzsch, a taz magazin újságírója.

taz: Kühmel asszony, Ön Berlinben él, most mégis Eckernfördében értem utol. Mit csinál jelenleg ott?

Miku Sophie Kühmel: Elnyertem az eckernförde-i alkotóház (Künstlerhaus Otte) egy ösztöndíját, így most egyelőre egy hónapot töltök itt, de az olvasókörutam végeztével még egy további hónapra visszajöhetek. Nem éppen ez a legrosszabb módja annak, hogy az ember eltöltse a nyarát. A művészlakások tágasak és kellemesen spártai módon vannak berendezve, az óváros festői, a tengerpart és a természet pedig karnyújtásnyira van. Eckernförde igazán szép hely, ha az ember maga mögött akarja hagyni egy időre Berlint. Még akkor is, ha tisztán érezhető, hogy ez már nem Mecklenburg-Pomeránia, hanem Schleswig-Holstein. Itt teljesen más „fíling” uralkodik.

1992-ben született Gothában, vagyis egy olyan generációhoz tartozik, amely már egyáltalán nem élt az egykori NDK-ban. És mégis észrevesz ilyen különbségeket? Azt hittem, ennek az Ön generációjában már nincs jelentősége.

Én már az új idők gyermeke vagyok, az újraegyesítés után születtem, de az újraegyesítés utáni Kelet nem volt rögtön egyenlő a régi Nyugat-Németországgal. Mégis nagyon érdekes, amit kívülről beléd látnak. Kelet-Németországban olyan személyként tekintenek rám, akinek nincs NDK-s tapasztalata. Noha az ebéd utáni beszélgetéseknek ez pont állandó témája volt, egyszerűen nem lehetett megúszni. Újra és újra szembesülnöm kellett ezzel az eltűnt társadalommal, és azzal, hogy az újraegyesítés mit tett azokkal az emberekkel, akik között én és más korombeliek gyakorlatilag felnőttünk. Ezzel szemben Berlinben és általában ott, ahol nagyon különböző emberek találkoznak, viszonylag gyorsan a keletnémet származásom alapján ítélnek meg, és úgy is olvasnak. Különösen jellemző ez az idős nyugatnémet emberek részéről.

Irodalmi bemutatkozása, a Kintsugi című regény, nagy figyelmet kapott. A regény két elsőkönyves díjat is elnyert, és bekerült a Német Könyvdíj hat legesélyesebb művét felvonultató rövid listára is. Átok ez vagy áldás?

Akkoriban talán túlságosan is komolyan vettem az irodalmi életet. Akartam tudni, hogy van-e, lehet-e belépőm oda. Ez a legitimációs nyomás azonban normális. Hiszen mindig arról van szó, hogy elismerjék és megértsék az embert. A Kintsugi esetében azonban bizonyos dinamikák egyidejű jelenléte is közrejátszott. Amikor egy teljesen ismeretlen szerző debütálása rögtön két díjat is bezsebel, majd még a Német Könyvdíj rövid listájára is felkerül, akkor egyszerűen sokkal több figyelem irányul rá, mint az kívánatos lenne. Ez egyrészt persze jó reklám volt a könyvnek, másrészt féltem, hogy közben úgymond agyonütik a regényemet. Amely inkább csendes könyvnek mondható, a megfelelő pillanat és a megfelelő emberek együttállása kell ahhoz, hogy hatni tudjon. De a Kintsugi mindezt túlélte, és én is.

Új regénye, a Triskele is meglehetősen csendesen, mintegy lábujjhegyen lopódzva keríti hatalmába az olvasót. Három nővérről szól, akik éppen elvesztették anyjukat. Hogyan született meg ez a történet?

Tudtam, hogy a halálról és főleg az öngyilkosságról szeretnék írni. Nem sok női öngyilkosság van az irodalomban. Ha ebből aztán még levonjuk azokat, amelyek vélhetőleg férfiak miatt estek meg, akkor szinte alig marad néhány. Különösen anyák esetében ez nagy tabunak számít. Ezen akartam elgondolkodni.

Elgondolkodni?

Az írásaimat nagyon gyakran kérdésfeltevések szülik. Általában meg akarok érteni valamit. A Kintsugi esetében azt szerettem volna tudni, hogy hogyan lehet folytatni az életet, amikor valami, amiről az ember azt gondolta, hogy tönkretehetetlen, darabokra törik. A Triskele-vel kapcsolatban pedig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy hogyan éli túl az ember mások halálát, és hogyan tud továbblépni azzal a tudattal, hogy bizonyos kérdésekre soha nem kap választ.

A szokatlan cím mellett mindkét regényben közös a család lehetőségének a keresése. Hogyan kapcsolódik ez össze az írásaiban?

Igen, a cím megint egy furcsa szó, amelyet előbb ki kell „guglizni”. Nem ez volt a szándékom, de a regény fogantatási fázisában ez a szimbólum több okból kifolyólag is megfelelőnek bizonyult. A természetben formaként is előforduló triszkelion különleges stabilitású. Három tengelyről van szó, amelyek ugyanabból a középpontból erednek, anélkül, hogy közvetlenül kapcsolódnának egymáshoz, miközben önmaguk körül is forognak. Ennek a szerkezetnek az alapján sikerült szimbolikusan elképzelnem, hogy a szóban forgó három nővér hogyan is viszonyulhat egymáshoz. Később aztán a triszkelion kultúrtörténeti szempontból is lassanként beleszövődött a könyvbe.

A nővérek közül melyik volt a legkevésbé nehéz dió az Ön számára? Mercedes, aki Önhöz hasonlóan szkeptikus, ami a családot illeti? Mira, aki Önhöz korban a legközelebb áll? Vagy Matea, aki, mint Ön is, a legfiatalabb a három testvér közül?

A karaktereket kezdetben önmagam töredékeiből terveztem: Mone, Mercedes, Mira, Matea és Muriel (a macska, a szerk.) – azaz Mo, Me, Mi, Ma, Mu. A karaktereim mindig egy nagy patchwork-szőnyeg különböző foltjai úgymond, a saját magam és mások részeiből tevődnek össze. A segítségükkel átgondolhatom a kérdéseimet és megbeszélhetem azokat velük. Így volt ez Max és Reik esetében már a Kintsugiban is.

A három nővér három nagyon különböző nő, akiket nemcsak az éveik száma választ el egymástól. Mindegyiküknek megvan a maga nagyon különleges saját története – az anyjukkal, önmagukkal és egymással.

Igen, egyrészről mindhármukat ugyanaz a nő szocializálta, és mindegyikük a nőiesség egy nagyon meghatározott képével nőtt fel. Ám mivel egy-egy testvér között 16 év korkülönbség van, sok dolog el is választja őket egymástól. Én nagyon is élveztem ennek a kidolgozását, mert a szocializálódás során magukévá tett értékek és normák – feminista szempontból is – óhatatlanul súrlódásokhoz vezetnek, valamint ahhoz, hogy úgymond egymás bőrén próbálják ezeket feldolgozni.

A regény sok helyen a női normalitást demonstrálja, a szereplők sok helyütt menstruációról és testképről, szakmai elvárásokról és a szexuális önrendelkezésről elmélkednek. Mondhatjuk azt, hogy a Triskele feminista regény?

Szerintem minden leírt szóért kár, ami nem feminista. De azt is érzem, hogy habozok a válasszal, mert nem akarom, hogy a regényemet valamiféle programmatizmus rovására írják. Az elkötelezett német irodalomnak manapság különben is rossz híre van. De ha őszinte akarok lenni, nem csinálok semmit, ami ne lenne feminista indíttatású. Számomra ez nem is kérdés. És itt a regény szempontjából külön kiemelném a női szemmel láttatott testet. Mert amikor erről írok, akkor az túlmutat a tiszta esztétizáláson. Akkor pontosan oda akarok nézni, ahová mi, lányok nem nyúlhattunk. Írok a hüvelygombáról és az endometriózisról. Az eleven húsról, ami ragacsos, néha undorító, ami fájdalmas és néha mégis szép. És minderről nyitottsággal, humorral és költőien írni talán az egyik legfontosabb szempont volt a munkám során.

Mindemellett a narratíván belüli egyensúly is fontos szerepet látszik játszani. Szerkezetét tekintve a regény a címadó szimbólumot tükrözi. A három nővér mindegyike három saját fejezetet kap, amelyeket felváltva beszélnek el.

Csak egy jól felépített szerkezeten belül veheti magának az író azt a szabadságot, hogy elengedje a gyeplőt. A könyv egyik alaptémája – mint az az írás során kiderült – a „négy, de valójában három” építkezésű szerkezet. Négy nő van, de már csak hárman maradtak. A fejezetek az alapkoncepció szerint eredetileg a gyászévet ölelték volna fel, azaz négyszer három hónapot, de végül – a terhességhez hasonlóan – csak kilenc hónap lett belőle, azaz három negyedév. Az elsőt hagytam ki, azért, hogy a nővéreknek legyen idejük az anya halála után egyáltalán szavakat találni. Ez a szerkezet mutatta aztán az utat.

Amely nem is tűnik olyan merevnek.

Számomra az tűnt a legegyszerűbbnek, ha minden hónapban egy másik nővér beszél. Így aztán a történeteik úgy fonódnak egymásba, mint a tincsek egy hajfonatban. Ez formailag szűknek tűnhet, de valójában ez a keret nagyon rugalmas. Mert ha egy teljes hónapra csak egy fejezet áll rendelkezésre, akkor nagyon kevés elbeszélői idő jut nagyon sok elbeszélendő időre. Így amúgy is eklektikusan kellett eljárnom, és egy szauna-jelenetre vagy egy szilveszterestére koncentrálnom, amelyek során aztán kibontakozhatott a történet, és olykor titkok is feltárulhattak. De ahhoz, hogy a történet a maga különféle emlékeivel és párhuzamosan futó szálaival szabadon kibontakozhasson, valamint minden lehetséges világával egyetemben feltárulhasson, szükségem volt egy jól felépített alapszerkezetre.

Végül térjünk vissza még egyszer az emlékekhez. Miért kellene többet foglalkoznunk az újraegyesítés utáni egykori kelet-németek szocializációjával, főleg ami az Ön generációját illeti?

Mert megérné! És szerencsére ez most meg is történik, vegyük csak például Paula Fürstenberg és Olivia Wenzel munkásságát. Nagyon közel érzem magamhoz a könyveiket, sokszínűségükben is. Megmutatják, hogy az újraegyesítéskor született, illetve az újraegyesítés utáni idők „gyerekei” a maguk nagyon sajátos, értékes perspektíváikkal hogyan tudják hozzátenni a magukét az újraegyesítéshez, mint társadalmi és identitásformáló folyamathoz.

Ez is oka volt a német PEN Clubba való belépésének? Hogy ezekkel a szempontokkal a nagyobb volumenű nyilvános vitákat is gazdagítani lehessen?

A berlini PEN Clubba sem programmatikus napirendi pontokkal érkeztem, hanem jó szándékkal és nyitott füllel. Azt pedig, hogy ott keletnémet, LMBTQ, rövid hajú, macskaimádó vagy éppen a tejbedarát megvető szerzőként fogok-e hozzászólni a vitához, majd eldönti az idő.