Emlékezetkultúra
„Egy bizonyos egyén sorsával könnyebb azonosulni“

Gyakran feltételezzük a fiatalokról, hogy nem érdeklődnek eléggé a történelem iránt. Készültek azonban tanulmányok, amelyek azt mutatják, hogy igenis érdekli őket a nemzetiszocializmus, csak gyakran hézagos ismereteik vannak a témában. Ulrike Jensen az egykori Hamburgban működő Neuengamme koncentrációs tábor mai emlékhelyén az ifjúság oktatásáért felelős szakosztály vezetője. Arról beszélgettünk vele, hogy mi változott az elmúlt évtizedekben, és hogy hogyan lehet a tudást az életkornak megfelelő köntösbe bújtatni.

Ulrike Jensen, Ön rendszeresen bejárja a neuengamme-i koncentrációs tábor helyén létesült emlékhelyet iskolai osztályokkal. Mit tapasztal ilyenkor?  

A 15-16 éves fiataloknak gyakran téves elképzeléseik vannak. Sokan rendelkeznek valamilyen, általában foszlányos ismeretekkel, de nincs átfogó képük a korról és a problémáról. Hitlert gyakran a gonosz egyedüli megtestesítőjének tekintik, aki szerintük egymaga okolható mindenért. Először is tisztába tesszük a dolgokat: ez nem egészen így volt. Sokan szavaztak rá, voltak segítői. Például gyakran kiderül, hogy a gyerekeknek azt tanították, hogy az SS-esek nem önként tették, amit tettek (az ún. „Schutzstaffel”, magyarul Védőosztag, röviden SS tagjairól van szó, akik többek között a koncentrációs táborokat vezették - a szerk.). Ez tévedés: ma már tudjuk, hogy nem volt olyan SS-es koncentrációs tábori őr, aki ezt a munkát ne önként végezte volna. Aztán beszélünk az egyéni lelkiismereti mozgástérről is. Vagyis: még ha arra kényszerítenek is, hogy egy ilyen táborban dolgozzak, az nem jelenti egyúttal azt is, hogy kegyetlennek kell lennem.

Itt komoly és nehéz témákról esik szó, hogyan teremeti meg a kezdeti kapcsolatot a fiatalokkal?

Először is meghallgatjuk a kérdéseiket. Azután pedig életrajzokra fókuszálva kezdjük meg a munkát. Egy bizonyos egyén sorsával könnyebb azonosulni, ott mindenki talál valamilyen személyes kapcsolódási pontot. Ami engem illet, az elvem az, hogy ne terheljük egyszerre túl a fiatalokat, de ne is hallgassuk el előlük a történteket. Sokáig számos emlékhelyen mutatták be a bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadításáról készült filmet (a dokumentumfilm a brit hadsereg filmfelvételein alapul, amikor azok 1945-ben felszabadították a tábort - a szerk.). Ezt ma már rég elavultnak tekintjük. Egyéni sorsokon keresztül sokkal közelebb kerülhetünk a témához, mint gondosan részletezett kegyetlenkedések bemutatásának révén. Ilyenkor az ember kikapcsol. Mi pedig éppen, hogy teret kívánunk biztosítani az fiataloknak, hogy kialakíthassák saját érzéseiket az itt történtekkel kapcsolatban.

Hogyan is történik ez pontosan?

Elmagyarázzuk a háttérkörülményeket: miért viselkedtek az SS-ek úgy, ahogyan. Az, hogy egy koncentrációs tábort hogyan vezettek, nem volt véletlen – pontosan tudták, mit és miért csinálnak. Olykor a metaszintű (meg)értést érdemes előtérbe helyezni. Nagyon sok mindent például a kirekesztés jelenségének példáján keresztül tudunk megértetni a gyerekekkel. Az SS sokszor cselekedett az „oszd meg és uralkodj” elvének alapján a koncentrációs táborokban, és ez a módszer igazából mindig működőképes.

Mit jelent itt az „oszd meg és uralkodj”?

Egy csoportot több kisebb csoportra osztunk, és ezeket eltérően kezeljük. Mi történik ekkor? Felbomlik az egység. Ezt a gyerekek gyorsan megértik, hiszen ez ismerős osztálytermi helyzetekre emlékezteti őket: a kedvenc diák, akivel a tanárok mindig jobban bánnak, és akit a többiek előbb-utóbb mégis kirekesztenek, még akkor is, ha valójában kedves. Csak irigység létezik, és nincs összetartás. Itt a táborban ez viszont élet-halál kérdése volt. Minden darab kenyér, amit valaki megkapott, vagy éppen nem kapott meg, számított. Ezáltal a fiatalok azt is megértik, hogy a koncentrációs táborokban miért nem került sor szinte soha felkelésre.
Iskolás lányok állnak a náci Birodalmi Vasút egyik kocsija előtt, amely a neuengamme-i koncentrációs tábor egykori állomását jelképezi, ahová az emberekkel teli vagonok megérkeztek. | Fotó (részlet): © picture alliance/dpa/Markus Scholz Már csaknem 40 éve végzi ezt a munkát. Mi változott ezalatt?

Összességében véve nem is olyan sok minden. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy az 1990-es években a fiatalok még találkozhattak egykori túlélőkkel. Ha egy idős ember elébük áll, és elmondja, mit élt át ezekben a táborokban, az a legvagányabb diákba is belefojtja a szuszt. Hiszen ekkor jönnek hirtelen rá, hogy ezek valós történetek, amelyek valós emberekkel estek meg. Mára már mondhatni nem maradtak kortárs tanúságtévők. Bár levetítünk nekik interjúrészleteket, a közvetlen kapcsolat hiányzik. Ennek ellenére a fiatalok továbbra is érdeklődnek.

Mit tanácsol az iskoláknak?

Véleményem szerint az a legjobb, ha embereken és egyéni sorsokon át közelítik meg a témát. És persze fontosak az összefüggések is. Amikor az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról beszélünk, természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy ez a második világháború logikus következménye volt: hogy valami mindig valamiből következik, akcióból reakció. A tanárok ne úgy tálalják a történelmet, amikor tanítanak, mint valami lezárt ügyet – legyen szó bármilyen korszakról is éppen –, inkább próbáljanak kapcsolódási pontokat teremteni, párhuzamokat vonni más eseményekkel és korszakokkal.

Hogyan tehetnénk hozzáférhetőbbé a múltról való megemlékezés kemény feladatát a fiatalok számára? 

Már évek óta indítunk a fiatalok részvételén alapuló projekteket: amikor például új emlékhelyet tervezünk, elmesélünk valamit a fiataloknak a hely történetéből, és megkérdezzük tőlük, hogy hogyan szeretnének ők emlékezni? Milyen legyen egy ilyen hely, amely őket is megszólítja, ami hozzájuk is szól? A részvétel mindennek az Alfája és az Omegája. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent egy az egyben pontosan úgy is kell megvalósítani, de hasznos meghallgatni őket és ennek fényében is cselekedni aztán. Így a fiatalok is úgy érzik, hogy komolyan veszik őket. Ez pedig a legjobb, amit tehetünk. A tanórákon is.