gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Hermann Veronika
Populizmus és diktatúra

Klartexte, grafika: Ducki Kristóf
© Goethe-Institut Ungarn

A cikk azt vizsgálja, hogy hogyan változott az államszocializmus megítélése Magyarországon a rendszerváltás utáni politikai populizmus tükrében. Bemutatja azokat az okokat, amelyek miatt az államszocializmus korszakát a rendszerváltás utáni éles elutasítást követően egyre erősebb társadalmi nosztalgia kezdte övezni. Különösen jellemző ez manapság, amikor a két politikai rendszer több szempontból is hasonlóságot mutat.

„Tessék, Soros-alapítvány, és így tovább, ott mennek a mieink is, a Soros-alapítvánnyal, és az övéké is, hát ismerjük őket. Én kérdezem, elvtársak, aki megy egy alapítvánnyal meg ösztöndíjjal oda, főleg az USÁ-ba, de nem csak az USÁ-ba, és ott rendszerellenes beszédet tart az illető, ki kötelez minket arra, hogy az legközelebb kiutazási engedélyt kapjon? Én szerintem senki, és ezt meg lehet tiltani. Ez is adminisztratív intézkedés. És nem utazhat.”
 
A fenti idézet nem a közelmúltból való. 1988. február 9-én hangzott el a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülésén. Kádár János, ennek a testületnek az első titkára, azaz az ország vezetője kelt ki ezekkel a szavakkal az akkori ellenzéki mozgalmakat – többek között az akkoriban alakuló Fideszt – pénzzel és ösztöndíjjal támogató Soros Alapítvány ellen. A hangfelvétel 2017-ben, a Soros György elleni kormányzati kampány kellős közepén került elő, és bár néhány újságban megjelent, viszonylag visszhangtalan maradt. Visszhangtalan maradt, ahogyan egy államszocialista ország vezetője a nyitott társadalmakat támogató alapítványt szidalmazza, pedig harminc évvel később a jelenleg uralkodó pártelit ugyanezt a szervezetet és annak létrehozóját támadja hasonló retorikával. Noha a kiutazási engedélyek megvonásáról egyelőre nincs szó, a párhuzam – rettegés az ellenzéktől, a nyitott, demokratikus társadalom mellett elköteleződők ellehetetlenítése – azt mutatja, hogy a jelenlegi politikai környezet számos hasonlóságot mutat a Kádár-rendszerrel, miközben éppen annak ellenében jött létre.
 
Az alábbiakban azt próbálom meg felvázolni, milyen okai lehetnek annak, hogy a szocializmus évtizedeit a rendszerváltozást követő elutasítás után manapság egyre erősebb társadalmi nosztalgia övezi. Amellett is megpróbálok érvelni, hogy noha az magyarországi államszocializmust (vagy, ahogy nevezni szokták, puha diktatúrát, illetve gulyáskommunizmust) nem nevezhetjük populista korszaknak, politikai ideológiája, társadalmi konszenzusai és cselekvései alapján mégis mutat némi hasonlóságot a két berendezkedés. Ehhez a populizmus és a társadalmi nosztalgia fogalmait is tisztázni kell.

A populizmus fogalma

A populizmus kifejezés a latin populus vagyis nép szóból ered. Mai értelmében az 1980-as évek vége óta használják a társadalom- és politikakutatók. Szótári meghatározása szerint olyan politikai gondolatok és cselekvések összessége, amelyek a népszerűség érdekében minél nagyobb tömegek számára vonzó üzeneteket fogalmaznak meg. A populizmus fogalmát ugyanakkor igen nehéz körülírni, mert a különféle populista alakulatok és berendezkedések számtalan ellentmondást mutatnak. Ezért lehet, hogy a populizmusnak sem tudományos, sem hétköznapi értelemben nincs egységes definíciója. Isaiah Berlin eszmetörténész híres Hamupipőke-hasonlata szerint a populizmus olyan cipő, amelybe a herceg nem talál beleillő lábat. A kifejezés tartalma ugyanis képlékeny, attól függően változik, hogy milyen országra, politikai berendezkedésre vagy történeti korszakra utalunk vele. A populizmus nem politikai ideológia (mint például a liberalizmus vagy a konzervativizmus), hiszen nem fogalmaz meg teljes és összefüggő, a világ értelmezésére vonatkozó eszmerendszert, ugyanakkor társadalmi mozgalomnak sem nevezhető, mert a közösségi szerveződés több feltételét sem teljesíti.
 
Az is megosztja a téma kutatóit, hogy vajon a populizmus – és így a populista politikai pártok – alapvető veszélyt jelentenek a demokratikus társadalmakra, vagy csak olyan fenyegetést, amelynek legyőzésével erősebbé válhat a demokrácia. A populizmus ugyanis amellett, hogy antiliberális és nacionalista, antidemokratikus alapú is. Általában jobb- vagy szélsőjobboldali pártokat neveznek populistának, akik megosztó retorikával („mi” és „ők” ellentéte, az elit és a tömegek közötti feszültségek kiélezése) ássák alá a demokratikus intézmények és a közbeszéd hitelességét. Az elmúlt évtizedben nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban és Dél-Amerika bizonyos országaiban is megerősödtek a populista formációk, így a korábbi politikai berendezkedések jövője igencsak kérdésessé válik. Klasszikus populista retorikát folytat jelenleg Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, vagy az orosz elnök, Vlagyimir Putyin.

Populizmus és tekintélyelvűség

Ahogyan a definícióból – pontosabban annak hiányából – kiderül, a populizmus nem egy ideológia, hanem egy cselekvési mód mellett kötelezi el magát, amelynek mozgatórugója a politikai haszonszerzés, tágabban értve pedig a hatalom maximalizálása és megtartása. Azokban az országokban, ahol a demokráciához és annak intézményeihez (független igazságszolgáltatás, szabad sajtó, autonóm felsőoktatás) való viszony történeti okok miatt problémás, sokkal könnyebb a populizmus eszköztárával tartós hatalomra szert tenni, hiszen az utóbbi pontosan attól szabadítja meg az állampolgárokat, ami a demokrácia egyik fontos velejárója: a döntésekkel járó felelősségtől. Nem véletlen, hogy a jelenlegi populista politikai szereplők jelentős része kifejezetten tekintélyelvű is: ez nemcsak a pártok belső hatalmi struktúrájára, hanem az állampolgárokhoz fűződő kapcsolatára is igaz. Egyenlő vagy egymást kiegészítő felek helyett a populista retorika hierarchikus és versengő oldalakat lát, nagyon hasonlóan egy egyenlőtlen szülő-gyerek vagy tanár-diák viszonyhoz. Ez a diktatórikus berendezkedésekre is igaz, ahol nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is megfigyelhetjük ennek leképeződését. Nem véletlenül szerette sok diktátor – Sztálintól Kim-Ir-Szen-ig – az emberek „apjának” neveztetni magát. Az alábbiakban abból fogok kiindulni, hogy a jelenlegi magyarországi politikai vezetés tipikusan populista irányultságú. A konkrét példákat tehát a magyarországi – populista, illetve diktatórikus – rendszerekből veszem, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy ezek a jellegzetességek általában is igazak a populista politikai rendszerekre vagy szervezetekre.

Régen minden jobb volt

A döntés felelőssége nélküli életben lubickoló, maguknak atyáskodó vezetőket választó társadalmak (vagy csoportok) vágya a kiszámítható élet és a javuló vagy legalább stagnáló egzisztenciális helyzet. Az ilyen típusú társadalmak általában fogékonyak a társadalmi nosztalgiára, a „régen minden jobb volt” hamis biztonságérzetére. Ez általában úgy mutatkozik meg, hogy valamely korszakot egyszer csak a többi elé helyeznek, a média máshogyan kezdi keretezni őket, a jelent pedig megpróbálják különféle intézkedésekkel az idealizált múlthoz hasonlóvá fazonírozni. A Medián felmérése szerint már 2006-ban Kádár János volt a legnépszerűbb 20. századi politikus (őt követte Göncz Árpád, Horn Gyula, Antall József és Nagy Imre). 2018-ban a 444 című újság számára ugyancsak a Medián készített egy reprezentatív felmérést, amelyből nemcsak Kádár János töretlen népszerűsége derül ki, hanem az is, hogy Kádár János személyének megítélése nagyjából annyira kedvező, mint Nagy Imréé, akit éppen ő küldött akasztófára. A magyar történelmi közgondolkodás és kollektív emlékezet tehát nem különösebben következetes. Ezért lehetséges, hogy az 1990-es, 2000-es évek látszólagos szabadsága – és a korszaknak a Kádár-rendszertől való éles elhatárolása – után Magyarországon a 2010-es évek populista politikai berendezkedése mind retorikájában (vagyis szóhasználatában, fordulataiban), mind politikai intézkedéseinek tekintetében egyre több hasonlóságot mutat az 1956-1989 közötti állampárti rendszerrel.

A két rendszer rokonsága

Lássuk tehát, melyek ezek a hasonlóságok!
 
1. Különböző társadalmi csoportok kijátszása egymás ellen
 
Az egyik legismertebb hatalomtechnika, amely az ókorban „oszd meg és uralkodj” néven volt ismert, a diktatúrák és a populista pártok kedvenc eszköze. Az állampártban – amely elviekben az osztálytársadalom megszüntetésére, illetve munkás-paraszt alapú társadalom létrehozására törekedett – az értelmiségi csoportok stigmatizálása, a magánvállalatok állami kézbe játszása volt jellemző. A populista pártok nemcsak az értelmiségi és a munkásosztály közötti feszültséget próbálják meg felnagyítani, hanem a társadalom kisebb csoportjait is egymás ellen hangolják: a rendvédelmi szerveket és a civil társadalmat, a szolgáltató szektor különböző szereplőit (pl. a piaci versenyhelyzet mesterséges megszüntetésével), vagy éppen a hazai és „idegen” csoportokat.
 
2. A szegénység vagy munkanélküliség kriminalizálása
 
A populista rendszerek célja egy minél szélesebb alsó-középréteg megteremtése vagy megtartása, hiszen őket lehet a legegyszerűbben a szegénység rémével ijesztgetni, majd erre adott reakcióként a valódi mélyszegénységben élőket démonizálni. Létrehozni a fenyegetettségérzését, majd erre egy látszólag határozott választ adni – ez mind a populista rendszerek, mind a diktatúrák jellemző technikája. A Kádár-rendszerben papíron nem volt munkanélküliség: akinek nem volt kitöltve az úgynevezett munkakönyve, az „közveszélyes munkakerülőnek” minősült, ami elzárással volt büntetendő. Jelenleg a közmunka-programok jelentik a probléma elfedésének módját, a közfoglalkoztatottak növekvő aránya azonban nem a munkahelyteremtés sikerességét, hanem a létminimum körül élők számának növekedését, és a helyi önkormányzatoktól való függés mértékének növekedését jelzi.
 
3. Társadalmi problémák bizonyos társadalmi csoportokhoz való kapcsolása (etnicizálás, klasszizálás)
 
Az előzőhöz szorosan kapcsolódó probléma a társadalmi problémák bizonyos társadalmi csoportokhoz való társítása. Az etnicizálás azt jelenti, hogy etnikai alapon tesznek felelőssé bizonyos társadalmi csoportokat, kollektív felelősséget társítanak hozzájuk. A klasszizálás ugyanezt jelenti, csak társadalmi osztállyal. Az utóbbi a Kádár-rendszer jellegzetes eszköze volt. A populista pártok vagy rendszerek manapság – nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is – például a migrációt tűzik zászlajukra, azt teszik felelőssé számos, különben korábban is létező problémáért. Ezzel nemcsak aláássák a migrációhoz kapcsolódó valódi közbeszéd kialakulását, de fokozzák az idegenellenességet és a rasszizmust is. A populizmus általában homogenizálja, vagyis egyneművé teszi a társadalmilag sérülékeny csoportokat (a menekültek, a nők, a melegek), hogy ezáltal is tagadja a társadalom egységeinek sokféleségét.
 
A fenyegetettség eltúlzása, háborús állapot vizionálása kiszolgáltatott tömegeket hoz létre, akik információ hiányában legtöbbször csak a média által közvetített – sokszor manipulált – képeken keresztül értesülnek ezekről a problémákról, és azok megoldásairól is. Angolul fearmongering-nek, illetve warmongering-nek, szó szerint félelemmel és háborúval való kereskedésnek nevezik azt a politikai fogást, amikor pártok, egyének vagy csoportok politikai érdekből háborús vagy egyéb fenyegetettség látszatát keltik, hogy aztán ebben a rendkívüli állapotban számukra kedvező politikai lépéseket tegyenek.
 
4. A közművek, közintézmények és ellátórendszerek központosítása
 
A közműszolgáltatások, az oktatási-nevelési intézmények, a kórházak, a kulturális élet és a politikai diskurzus terei – ezek a legfőbb példák, amelyek a Kádár-rendszerben és a mai Magyarországon egyaránt többé-kevésbé állami felügyelet alatt vannak. Sem a diktatúrák, sem a diktatúrák felé haladó, a klasszikus demokrácia alapeszményeit kétségbevonó populista rendszerek nem kedvelik a másként gondolkodókat, így a legegyszerűbb, ha minden, erre esetleg alkalmas platform a hatalom kezében van. Míg a szolgáltatások állami kézben tartásának pénzügyi, a közintézmények felügyeletének ideológiai következményei vannak. Ha egyféle tankönyv van, ha a felsőoktatás kevesek kiváltsága, ha kötelező ugyanazt tanulni mindenhol, akkor kisebb rá az esély, hogy megerősödik a kritikai gondolkodás, amitől diktátor és populista vezető egyaránt retteg.
 
 
Olvasnivaló

Isaiah Berlin: To define populism berlin.wolf.ox.ac.uk/lists/bibliography/bib111bLSE.pdf
 
A Populizmus szócikk a Cambridge Dictionaryben dictionary.cambridge.org/dictionary/english/populism
 
A Medián 2018-as felmérése 20. századi magyar történelmi alakok népszerűségéről 444.hu/2018/10/23/nagy-imre-a-legkevesbe-megoszto