Szubjektív beszámoló
A Pitch_it élmény

A PITCH_IT@Berlinale workshop-sorozatunk első workshopjára a résztvevők júliusban egy hétre Budapestre utaztak. A második részt a tallinni Fekete Éjszakák Filmfesztivál (PÖFF) keretében rendeztük meg Észtországban. A harmadik hétre Prágában került sor, a FAMU-val együttműködésben. A záró esemény február 16-án volt Berlinben, ahol a résztvevők a Berlinale első napján mutatták be filmterveiket a szakértő közönségnek.

Majdnem egy éve már annak, hogy az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a Pitch_it Berlinale programjára. A felhívás annyira jó dolgokat ígért, hogy biztos voltam benne, aki él és mozog, jelentkezni fog rá. Ki ne akarna kezdő filmesként egy hosszútávú, csodálatos szakemberekkel és utazásokkal teli mentorprogramot, két A listás fesztiválélményt és egy csomó új kapcsolatot ígérő prezentációs lehetőséget magáénak tudni? Márpedig a Pitch_it program pontosan ezeket kínálta. De akármennyire vonzónak is tűnt mindez, hatalmas kihívást jelentett, hogy a jelentkezés mellé videós bemutatkozót kellett csatolni. Mit kihívást! Szabályos kínt. Akkor még a négy fal között se szívesen beszéltem kamerába magamról vagy a projektemről – rá háromnegyed évvel a Berlinalén egy zsúfolási töltött teremben, filmes nagyágyúk és világhálóra kötött kamerák tekintetének kereszttüzében meg simán! 

Na jó, nem teljesen simán, hanem iszonyú lámpalázasan, de ott voltam, és megcsináltam – és ezt ennek a programnak köszönhetem. A nagy „fellépést” egy több hónapos, intenzív és tartalmas felkészülési időszak előzte meg. Miután magamhoz tértem az örömből, amit a kiválasztást tudató email okozott, megindult a levelek áradata, amely a rám váró feladatokra és eseményekre készített fel. A terv az volt, hogy a következő hónapokban elsajátítsuk, miként tudjuk magunkat és filmtervünket a szakmai közönség számára a legelőnyösebben prezentálni – vagyis megtanuljunk pitchelni, ami látszólag pofonegyszerű feladat, hiszen a szívünknek legkedvesebb témáról kell néhány percig beszélnünk, a valóságban azonban rendkívüli összeszedettséget és komoly gyakorlatot igényel. Hogy ezt megszerezzük, a workshop minden egyes állomásán – először itt Budapesten, majd online meetingeken, aztán a Tallini Filmfesztiválon, és végül Prágában is – próbákat tartottunk, amelyeket segítőink kiértékeltek, és felhívták a figyelmünket azokra a pontokra, amelyeken még dolgoznunk kell, hogy végül a Berlini Filmfesztiválon a lehető legjobb teljesítményt nyújtsuk.

© Goldberg Emília Az első állomás júliusban volt Budapesten, ahol öt napon keresztül ismerkedtünk egymással és projektjeinkkel, valamint a szervezőkkel és a mentorokkal. Közülük hárman – Sibylle Kurz, Szilágyi Márk és Benny Rost – végigkísértek bennünket ezen a több hónapos „utazáson”, ahová cseh, német és magyar filmesek pályázatai közül válogatták be a résztvevőket. Izgalmas volt látni, milyen sokfajta hangvétel és látásmód jellemezte a projekteket: voltak itt dokumentum és fikciós filmek, volt történelmi dráma és szatíra, arthouse vámpírtörténet és földrészeken átívelő dokumentumfilm. A három válogató, Radim Prochaska, Evelin Hust és Enyedi Ildikó,  érezhetően a legteljesebb műfaji sokszínűségre törekedett. Ez a sokszínűség nemcsak ízlésben és műfajokban mutatkozott meg, hanem kulturális háttérben, gondolkodásban, habitusban is, és akkor vált különösen szembeötlővé, amikor először jutottunk el egy nagy nemzetközi rendezvényre, a Tallinni Filmfesztiválra.

Korábban azt gondoltam, hogy a rendezéshez nagyon énközpontúnak és láthatónak kell lenni, kisgyerekes anyukaként, Kelet-Európából érkezve pedig amúgy se nagyon rúghatok labdába ezen a pályán. Ehhez képest óriási élmény volt megtapasztalni Tallinnban egy olyan befogadó, és a szó legjobb értelmében vett sokszínű közeget, amelyben a különböző szakmai programokon kifejezetten jól mutattak egymás mellett a teljesen eltérő hátterű, életkorú, habitusú emberek és filmjeik, és ahol el tudtam hinni azt, hogy egyszer majd én is és a filmem is elfér ezen a palettán. Azt hiszem, én ettől erősödtem meg annyira, hogy bátran tudjam képviselni a projektemet később Berlinben.  Nagyon jó volt átélni azt, amit itthoni viszonyok között egyre kevésbé lehet: hogy sokféle filmes ízlésnek van létjogosultsága, hogy az általános közhangulat és kommunikáció nem csak a második mondatig asszertív, és hogy a segítőink valóban hisznek bennünk és abban, amit csinálnak. Csodás volt érezni, hogy mindenben számíthatunk rájuk, legyen szó találkozók szervezéséről a német, cseh, amerikai fontosemberekkel, vagy lelki akadályok leküzdéséről, esetleg egy jó kocsmahelyszín felkutatásáról Brecht színházának kantinjában. Borzasztó hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a nagy utazáson, már csak azért is, mert amikor a programra jelentkeztem, a Pipás Pista életéről szóló fikciós projektem még csak egy szép terv volt. De már pusztán az a tény, hogy beválogatták a Pitch_it-re, hatalmasat lendített a projekten, amely tavaly ősszel új szintre lépett, és jelenleg szélsebesen száguld a megvalósulás felé. 

Köszi Pitch_It, Sibylle, Márk, Benny, Goethe Intézet!