Roma művészet
Jogunk van a kultúránkhoz

„Magyarországon nem érvényesül a roma kisebbség joga a kultúrája gyakorlásához” – beszélgetés Junghaus Tímeával

Junghaus Tímea | © Galerie Kai Dikhas A hatvanas években a romák által létrehozott művészeti produktumokat még kizárólag nem roma teoretikusok vizsgálták mint „naiv művészetet”, és elfogadott nézet volt, hogy nincsenek kanonikus roma alkotók. Már a romák művészi megjelenítése is a többségi művészek monopóliumának számított. Ezzel szemben született meg a roma alkotók igénye, hogy legyen lehetőségük munkáik bemutatására, katalogizálására, raktározására és arra, hogy a kulturális örökséget a közösség számára folyamatosan hozzáférhetővé tegyék. Beszélgetés Junghaus Tímea roma művészettörténésszel.


Milyen családban éltél gyerekkorodban?
 
Anyukám nevelt fel, mert az apukám egyéves koromban eltűnt. Szintó cirkuszos családból származott, ő volt az első, aki letelepedett. A válás után a VIII. kerületben laktunk a Tömő utcában, ami nem volt elit negyed, mégis hófehér bútoraink voltak és hófehér vászonruhácskában játszottam a Tömő utcai játszótér homokozójában. Én voltam a mamám életének az értelme, és mindent úgy csináltam, ahogy ő akarta. Középiskolába rajz- és műalkotás-elemzés tagozatra jártam a Kaffka Margit Gimnáziumba. Isteni volt: félévente más-más művészettel foglalkoztunk, fotóztunk, festettünk, grafikát készítettünk, linót metszettünk. Mindent kipróbáltunk. Szerintem egy művészettörténész számára nagyon fontos, hogy tisztában legyen mindenféle technikával. Innen kerültem aztán az egyetemre, amit 1993-tól 2005-ig végeztem.
 
A roma művészettörténet kutatása már ekkor a céljaid között volt?
 
18 évesen fogalmam sem volt arról, hogyan kell egyetemre járni, ráadásul ez egy nagyon elit szak volt, ahol az értelmiségi családok lányai tanultak. Nagy hátránnyal indultam. Gyerekkorom óta kortárs művészettel akartam foglalkozni, erre ott voltak az ókori és bizánci tanegységek, meg a középkori építészetvizsgák. Nem éreztem jól magam, úgyhogy rövidesen munkát kerestem. 2002-ben aztán az anyukám besétált az irodámba, bezárta az ajtót, és azt mondta, hogy most pedig visszamegyek az egyetemre és szerzek diplomát. Visszamentem és megcsináltam két félév alatt a huszonhat hátralévő tanegységet.
 
Nem akartál visszatérni utána a bizniszbe?
 
Nem tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, csak azt tudtam, hogy lesz diplomám és a mama is boldog lesz. A diploma megírása lett fontos. Megismerkedtem Oláh Jolán alkotásaival, és elmentem a Roma Parlamentbe. Ahogy beléptem, ott volt a falakon az a sok minden, ami egy képzett művészettörténész szemének annyira érdekes. Zsigó Jenő, a parlament elnöke és a Romano Kher igazgatója éppen keresett valakit, aki rendbe rakja az intézmény képzőművészeti raktárát, ahol szociális alapon gyűjtötték a műveket. Elkezdtem dolgozni: rendszereztem, fotóztam, katalogizáltam 2600 műalkotást. Így ismerkedtem meg a magyarországi roma alkotók munkáival. Azóta is felismerem első ránézésre bárkinek az alkotását, akinek akár csak egyetlenegy műve is van abban a gyűjteményben. Ebből a gyűjteményből készült a Magyarországi cigány képzőművészet 1969-tól 2012-ig című album. Ott indult be a művészettörténész karrierem, összeállt egy olyan tudás, ami, úgy tűnik, hiánypótló a magyarországi közegben. Akkor már az amerikai polgárjogi mozgalmakat is kutattam, és ráéreztem, hogy meg kell néznem az afroamerikai kultúra történetét, festészetét. Elkezdtem a poszt-kolonialista teóriákat olvasni.
 
Tekinthetünk polgárjogi aktivistának is?
 
Nem tudom, de sokat foglalkozom azzal, hogy milyen szinten intézményesül a rasszizmus az élet minden területén, így a tudományban és a művészetekben is. És hogy ezeket az intézményesült aszimmetriákat hogyan lehet lebontani, kikezdeni, kritizálni.
 
Hol érhető tetten nálunk a festészetben ez az intézményesülés?
 
Ha történeti metszetet nézünk, például azt látjuk, hogy a hatvanas években a romák által létrehozott művészeti produktumokat kizárólag nem roma teoretikusok analizálják és kanonizálják olyan terminusokkal, amelyek a roma értelmiség által nem elfogadottak („barbár”, „naiv” vagy „primitív művészet” stb.). Elfogadott nézet, hogy a hatvanas évek végéig egyáltalán nem voltak kanonikus roma alkotók. Az aszimmetria jele, hogy mennyire a többség monopóliuma volt már a romák megjelenítése is. Több ezer romákról készült gobelin, fotó, képecske, grafika létezik, de egyiknek sem roma az alkotója. Ezzel szemben születik meg az alkotók igénye, hogy legyen lehetőségük munkáik bemutatására, katalogizálására, raktározására és arra, hogy a kulturális örökséget a közösség számára folyamatosan hozzáférhetővé tegyék. Viccesen hangzik, amikor ezeket a természetesnek tűnő igényeket így felsoroljuk. Pedig tragikus: ezek olyan kulturális jogok, amelyeknek teljesülniük kéne, Magyarországon azonban nem teljesül a roma kisebbség kulturális joga.
 
Máshol Európában ez evidencia?
 
Van erre vonatkozó emberjogi passzus. Magyarországon a 93-as kisebbségi törvényre is hivatkozhatunk. A kisebbség kulturális joga azt jelenti, hogy joga van a kultúrája gyakorlásához. A Magyarországon lévő kulturális örökséghez (tárgyakhoz, műalkotásokhoz, gyűjtésekhez) hozzá kellene férnie a roma közösség bármely érdeklődő tagjának, vagy bárkinek, a nem romáknak is. Azonban ezek a kulturális termékek mind (közgyűjteményi) raktárakban, a közönségtől elzárva léteznek. A kulturális örökség társadalom felé való visszaforgatását a Roma Parlament Balázs Galériája vállalta magára, amíg bírta, 1991 és 2011 között.
 
Ez a küldetés hozta létre a Gallery8-at?
 
Részben igen. A galéria gondolata nagyon régóta szerepel annak a kis alapítványnak a tervei között, amit Magyarországon néhány akadémikus nővel arra alakítottunk, hogy a roma művészeten és kultúrán keresztül vegyük fel a harcot a sztereotípiákkal. Az Európai Roma Kulturális Alapítvány 2010-ben jött létre. Miután nem kaptunk támogatást a helyi önkormányzattól, üzleti alapon indítottuk be a galériát. De ez nem baj, mert lubickolunk abban a függetlenségben, amit így megengedhetünk magunknak.
 
Ha jól tudom, Magyarországon nem volt még átfogó roma kortárs kiállítás állami intézményben.
 
Teljesen átfogó és a történetiséget megmutató kiállítás nem volt. Fontos volna pedig, mert a roma kultúrtörténet konstruálásának van egy több mint négy évtizedes fejlődéstörténete, amit át kellene örökíteni. Nehéz a roma művészetet a helyén kezelni, annyira megette a gondolatainkat az egész „naiv” meg „primitív művészet” kategória.
 
Nem szerepel a terveid között, hogy csinálj egy ilyen kiállítást?
 
Annyira kiszámíthatatlan jelenleg a magyarországi intézmények helyzete, hogy nem tudom, egy ilyen jellegű hosszú távú, két-három éves projektet hol lehetne egyáltalán ma elkezdeni.
 
Jellemzően milyen sorsok vannak a művészek mögött?
 
Sok a tragikus emberi sors a roma művészek körében, ezen túl pedig roma művésznek lenni kétélű kard. Vannak olyan alkotók, akik azt mondják, hogy nem akarják roma művészként meghatározni magukat, mert az egyetemes művészet részei. A művészegyéniségnek persze saját joga van az öndefinícióra, mégis fontos az, hogy olyan struktúrában élünk, amiben egy roma alkotó egyértelműen politikailag pozícionálja magát, és mintegy a dekolonizációs mozgalom tagjává válik, amikor megjelenik a nyilvánosság előtt. A dekolonizációs mozgalom a romák kulturális, politikai, gazdasági egyenlőségéért folyó mindenféle kezdeményezés összessége. Ez kulturális téren azt jelenti, hogy a roma művészet arra vonatkozóan áll elő koncepciókkal, hogy hogyan lehet felfedni és kiállításokon ábrázolni a belénk vésődött nyugati, koloniális diskurzust – úgy, hogy kvázi megfosztjuk bűvkörétől és mint történelmi legendát leplezzük le.
 
Amerikában a művészetek terén is sikerült valamiféle asszimiláció. Vagy ne hasonlítsuk Európához?
 
Nagy rajongója vagyok Európának és az európai gondolatnak, és nagyon hiszek még benne, bár tudom, hogy lassan egyedül maradok ezzel. Európa legnagyobb kisebbsége pedig fontos része ennek a fogalomnak. A roma közösség valójában transznacionális közösség: itt van a mobilitás és a többnyelvűség, az adaptálódás bármilyen kultúrához és helyzethez. Ez a fajta tudás benne van a roma közösségben, és ez nagyon fontos. Másrészt, véleményem szerint, Európa nem valósulhat meg, ha a roma kisebbség politikai, gazdasági és kulturális jövőjét nem sikerül megoldani. Híve vagyok annak, hogy affirmatív és pozitív lehetőségek kellenek, melyek az elismerés politikájának az eszközeit erősítik. Ezek lehetnek az oktatás vagy a gazdaság területén is. Kompenzáló ötletek, projektek – és igen, kvóták is.
 
Fontos-e, hogy te romaként reprezentálod mindezt?
 
Tulajdonképpen igen, mert fontos és láthatatlan történeteket jelenítünk meg, amikor roma alkotókkal dolgozunk. A roma alkotókkal zajló munka során mindig olyan helyzeteket, élettörténeteket, gondolatokat találok, amelyek nagyon fontosak a jelenkori társadalom számára.
 
Anyukád elégedett veled?
 
Azzal elégedett, hogy a Magyar Tudományos Akadémián dolgozom és művészettörténész vagyok. Minden kis előadásomra eljön. Erre én is nagyon büszke vagyok egyébként, hisz tízéves korom óta erre vágytam.