Beszélgetés Horváth Kristóffal „Sohasem gondoltam, hogy ennyi emberhez eljutnak a gondolataim”

Horváth Krisitóf
Horváth Krisitóf | © RSK

„Az általam képviselt színháznak megvannak a korlátai. Megnézi kétszer hetven ember, akinek a fele apuka, anyuka, meg a szomszéd társulat. De hová hatok? Ezért inkább tanárként tekintek magamra, aki nyitott, értelmes, sokat látott embereket nevelhet. „ – Horváth Kristóffal, azaz Színész Bob szlemmerrel a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a budapesti Goethe Intézet támogatásával bemutatott Vándorlásra születve című színházi előadás kapcsán beszélgettünk.


Olvastam, hogy sokáig éltél a Józsefvárosban, Igazi nyolckeres gyerek vagy?
 
Oda születtem és a gyerekkoromat ott töltöttem, anyám sokáig egyedül nevelt. Az osztálytársaimhoz képest utcagyerek, az utcagyerekekhez képest jó gyerek voltam. A Szigony utcai parkolóban sokat játszottunk, verekedtem is, de sosem magamért, én igazából gyáva vagyok, inkább elfutottam, csak azt a szégyent nem bírtam volna elviselni, hogy nem állok ki a tesómért. Egyszer elvették a BMX bringámat a nagyobb gyerekek, anyám meg leszidott, hogy ezért jársz karatézni? Pedig nindzsa akartam lenni, gyakoroltam a jeleket, volt egy nindzsa könyvem. Aztán zoológusnak készültem Attenborough filmjei miatt, írtam egy képregényt is A fekete párduc igen veszedelmes állat címmel.  Hetedikben aztán vége szakadt az álmodozásnak, mert kirúgtak az ország egyik legjobb iskolájából, a Fazekasból, máig nem tudom, pontosan miért. Az osztályfőnök csak annyit mondott, amikor rákérdeztem: Hát, Kristóf, Kristóf! Átkerültem egy rákoskeresztúri iskolába, ahol viszont már egyáltalán nem akartam tanulni, aztán először középsuliba sem vettek fel.
 
Viszont neked megvolt Amerika, ami a kilencvenes évek elején egy cigány kamasznak nagy szó volt.
 
Igen. Anyám férjhez ment és újgazdagok lettünk. A nevelőapám meg erősködött, még papírokat is hamisított, hogy kijussak Kaliforniába tanulni. Egy Redding nevű kisvárosban éltem befogadó családoknál. Totál más volt az egész életstílusuk, a felfogásuk, a tartásuk. Fél évre maradhattam volna, de anyám megbetegedett, és négy hónap után haza kellett jönnöm. Mire hazaértem, anyám már nem élt. Életem egyik legjobb élménye örökre összefonódott életem legrosszabb emlékével.  Megszűnt a gazdagságunk is, mert anyám volt az agytröszt a családban. A nevelőapámmal is megromlott a viszonyom, csak nemrég bocsátottunk meg egymásnak.  Mégis azt mondom, hogy ettől is vagyok az, aki vagyok.
 
Az USA-ban és a nyolcadik kerületi romák körében is akkoriban élte virágkorát a hip-hop. Inspirált ez téged mint későbbi slam-est?
 
Addigra mi elköltöztünk Rákoskeresztúrra. Egy haverom szeretette meg velem a műfajt, de inkább  Tupac-et meg Snoop Dogg-ot hallgattunk. Akkoriban én inkább verseket olvastam és kulturális seregszemlékre jártam. Igaz, nem verskötetekből, hanem a HAHOTA évkönyvből készültem Karinthy-karcolatokkal.
 
Akkor honnan jött a slam poetry?

A versek felől közelítettem meg a műfajt. Eredetileg színésznek készültem, verseket is írtam, de 26 évesen az összeset kidobtam. A 2000-es évek elején bekerültem a Maladype cigány színházi társulatba, ahol sokat foglalkoztunk a beszéddel, kialakult egy stílusom. Később az 1 hét című díjnyertes kisjátékfilmben játszottam főszerepet, ahol az Akkezdet Phiai nevű hip-hop-slam csapattal kerültem jó viszonyba. Ők is inspiráltak. Závada Peti barátommal együtt gyúrtuk egymást és közben érlelődött a műfaj.  Süveg Márk és Peti gyakran léptek fel slam eseményeken, aztán egyszer én is fölálltam, és megragadtam. A harmadik versenyem már az első Pilvaker volt, amit meg is nyertem. A díj 150 ezer forint pénzjutalommal is járt, pont annyi volt az évek óta cipelt tartozásom, egy fillérem nem maradt, de végre nullán álltam.

Névjegy

Horváth Kristóf, 39 éves színész, szlemmer. 10 éve vesz részt szociális munkásokkal, illetve drámatanárokkal közös alkotói munkában. A tudás hatalom csoport vezetője, egyéni és páros országos slam poetry bajnok, az egész országban tart rendhagyó irodalom órákat.

A slam poetry eléggé rétegműfaj, nem gondolod, hogy a hip-hoppal nagyobb tömegekhez is szólhatnál?
 
Egyrészt sohasem gondoltam, hogy egyáltalán ennyi emberhez eljutnak a gondolataim, szóval ez már bőven több, mint amit valaha is hittem. Másrészt írtam én hip-hop szövegeket, de sohasem tetszettek nekem. A rap sokkal kötöttebb stílus, mint a slam, mert abban mindenféleképpen igazodnod kell a zenéhez, de ez nem kritika, nem ezért nem lettem rapsztár.
 
„A tudás hatalom” kampány, amiben roma fiatalokkal együtt szlemmelsz az oktatás fontosságáról, nagyot durrant pár évvel ezelőtt. Mi van azóta a csapattal?
 
Na, például velük akarunk csinálni egy rap albumot idén nyáron. Amúgy azóta is folyamatosan járunk fellépni. Börtönbe, iskolákba, rendezvényekre. Az alapcsapat most hét fő. Most éppen egy Vasvári Pál életéről szóló rapmusicalen dolgozunk. Roma gyerekek játsszák, de nem lesz benne roma téma, csak hazafiak és honleányok. A „régiek” közül egyébként Lovas Emília nagy örömömre bekerült a színművészetire, Farkas Franciskából filmsztár lett, de a többieknek is szépen alakul az életük. A tudás hatalom legalább annyira oktatási, pedagógiai, mint művészi kezdeményezés. Persze nem az a cél, hogy mindenkiből művészt faragjak, viszont azt sem szeretném, ha gipszkartonozásból kellene megélniük.  Nagy kihívás eldönteni, hogy a korlátozott energiákat és forrásokat kikre koncentráljuk. Pátyolgassuk-e tovább a lassan huszonéves első generációt, vagy foglalkozzak többet mondjuk  azzal a kisfiúval, aki a Cseppkő Gyermekotthonban egy versenyen olyan hibátlanul elszavalta József Attila Elégiáját, hogy én olyat még soha életemben nem láttam? De többet kellene dolgozni a 16 éves zalaegerszegi nevelőotthonos sráccal is, aki elképesztő rap-szövegeket ír.
 
Ráadásul közben különféle társulatokban színészként is dolgozol. Hogyan bírod ezt menedzselni?
 
Sehogy. Az időm jelentős részét A tudás hatalom teszi ki, a maradék fellépések és tanítás, és van még az aktivista lét, és akkor éjszaka lehet írni. Belehalnék, ha csak fiatalokkal foglalkozó tanár lennék, de kizárólag színészkedni sem akarok. Jobban belegondolva a tanári énemet fontosabbnak tartom.  Az a fajta színházi színészet, amit én képviselek, eleve egy korlátok övezte műfaj. Megnézi kétszer hetven ember, akinek a fele apuka, anyuka, meg a szomszéd társulat. De hová hatok? Ezért inkább tanárként tekintek magamra, aki nyitott, értelmes, sokat látott embereket nevelhet.  Persze nem akarok én szentként feltűnni. Most például egy WC-csésze reklámot fogok csinálni, mert az az igazi kihívás, nem a parfüm reklám!
 
Azért folyamatosan kapsz szerepeket is. Nemrégiben egy izgalmas, többnemzetiségű produkcióban, a „Vándorlásra születve” című berlini darabban szerepeltél, amit Magyarországon is játszottak.  
 
A színházat kezdtem unni, mert úgy éreztem, hogy csak egy virág vagyok, aki folyton várja, hogy meglocsolják. De ez a darab izgalmas volt. Az előadásba kicsit bele is haltam, megrokkantam, mert nem tudtam befejezni sok másik munkámat miatta, de nem cserélném el azt az időt mégsem. Szerb, koszovói, montenegrói, román, magyar és persze német romák dolgoztunk együtt a darabon. Az aktivista énem hatvan százalékát is ott szedtem fel, sokat tanultam a kollégáktól, más meglátásba helyezték például, amit addig a rasszizmus természetéről hittem. Emellett elképesztően izgalmas embereket ismertem meg Berlinben, például a zseniális Mihaela Drăgan színésznőt, az első feminista cigány színház megalapítóját, Branko Mitrovicot, aki egy szerbiai konténer-telepen nőtt fel és most pedagógiai asszisztens és amatőr színész, de nem szeretném kihagyni a koszovói Hamze Byticit sem, aki 15 éves koráig menekülttáborban élt, és színházi téren vagy aktivistaként egyaránt a legelvetemültebb kollégáim egyike.
 
Az életedet végigkíséri, hogy romaként alkotsz, a cigány közéletből eddig mégis mintha kimaradtál volna.  
 
Ebben nyilván szerepet játszik, hogy félcigány vagyok, és nem feltétlenül nézek ki romának. Nem szenvedek napi szinten hátrányt, mint a barna bőrű cigányok, ezért kicsit szélhámosnak érezném magam, ha pont én állnék ki a rivaldafénybe, mikor engem nem ér annyi megkülönböztetés. Én megtehettem volna, hogy letagadom a származásom, bár mindig gyanús voltam, sok helyen volt olasz, digó, római a becenevem. Rengeteg roma szervezettel vagyok kapcsolatban, segítem a munkájukat, részt veszek a rendezvényeiken, de én inkább megmaradok művésznek meg tanárnak. Amikor a Roma Sajtóközpont felkért, hogy legyek műsorvezető a hétköznapi roma hősöket bemutató Aranypánt-díj Gálán, szintén volt bennem egy kérdőjel, miért pont én, de nagyon örülök, hogy végül elvállaltam. Számomra az ilyen kezdeményezések jelentik a roma közéletet.