Think Global, Build Social! Építsünk jobb világot

Napjaink építészete válságban van: az egyik oldalon az úgynevezett „sztárépítészet” áll, amely kevés számú tehetős, politikailag befolyásos megbízó imázsát hivatott képviselni, a másik oldalon az Ázsia, Latin-Amerika és Afrika gyorsan növekvő metropoliszaiban spontán módon, építészek közreműködése nélkül épült házacskák hihetetlen tömege terjeszkedik. Világszerte egyre több ember él slumokban. Felmerül hát a sürgető kérdés, hogyan lehet ezt a válságot fenntartható módon megoldani. Andrews Lepik professzor a fenntartható, szociális építészetről.

Professzor úr, Ön művészettörténetet és germanisztikát hallgatott az Augsburgi Egyetemen, majd a Bibliothek Hertzianában doktorált az 1353 és 1600 közötti itáliai építészeti modellről. Ön tehát nem építész – honnan az érdeklődés az építészet iránt?

Már a művészettörténetben is kezdettől leginkább az építészettörténet érdekelt, amely mindig is fontos részterülete volt a művészettörténetnek. Az építészetnek viszonylag világosan körülhatárolható funkciója van, míg a művészet esetében végső soron nehéz belátni, mire való. Persze van a művészetnek esztétikai és más funkciója. Az építészetet viszont minden ember felfoghatja és megértheti, bejárhatja vagy megnézheti. A művészetnél sok minden múlik az értelmezésen, amely soha nem végleges. Az építészet működik – vagy éppen nem működik. El lehet dönteni, hogy egy ház, amellett hogy szép, jól is funkcionál-e. Ha nem, világosan meg lehet nevezni az okokat. Egy műalkotás esetében sokkal nehezebb megmondani, miért jó.

Mostani kiállítása „Think Global, Build Social!” címmel egy fenntartható, szociálisan érzékeny építészet mellett emel szót. Mit kell érteni pontosan fenntartható, szociális építészeten?

Számomra az építészet fordulóponthoz érkezett. Az egyik oldalon a kapitalizmus extrém kinövéseit látjuk, mint például Kínában és Dubaiban, ahol úgynevezett sztárépítészek építenek egyre magasabb toronyházakat és olimpiai stadionokat, amelyek a bonyolult formáikkal dollár-százmilliókat nyelnek el. Ott aztán egyszer megrendezik a játékokat, és utána gyakran nincs semmi. A toronyházakat persze meg lehet nézni kívülről, de körülöttük többnyire biztonsági övezet van, úgyhogy belülről soha nem látjuk őket. A másik oldalon gigantikus menekültáradatok vannak úton világszerte, ez nemcsak minket érint itt Európában. Nagyon súlyos fejlemények zajlanak Afrikában, Latin-Amerikában és Kínában. Ott olyan gyorsan nőnek a városok, hogy már rég nem tudjuk követni a tempót a szükséges épületek megépítésével. Meredeken növekszik a slumok lakóinak száma, akiknek a számára nincsenek kész épületek, és akik maguk építenek fedelet a fejük fölé azokból az anyagokból, amiket épp találnak. Itt az építészet fontos szerepet játszik. Az építészek, akiket nálunk képeznek, nem mondhatják egyszerűen, hogy várunk, amíg nem jön valami megbízás. Én úgy vélem, az építészetnek óriási társadalmi megbízatása van, és ezt újra egyértelművé szeretném tenni.

Egy tanulmányban, amely a kiállítási katalógusban is szerepel, Ön azt írja, hogy „az építészek ma átlagban a globális népesség csak egy nagyon csekély százalékának terveznek és dolgoznak”, mivel egyre többen lesznek azok a spontán módon létrejött, nem építész tervezte települések, amelyek a gyors urbanizálódással járnak együtt. Hogyan változott ebben a kontextusban az építész szerepe?

Azt látjuk, hogy az építészek egyre inkább megpróbálnak brandinget csinálni, azaz önmagukat márkanévvé fejleszteni. Gondoljunk csak Daniel Libeskindre vagy Zaha Hadidra. Ők kifejlesztettek egy márkanevet. Ahogy az ember egy Mercedest vagy egy Porschét vesz, úgy vesz egy Hadidot vagy egy Libeskindet. És ez a márkamegszállottság oda vezet, hogy már nem is beszélünk sokat a tartalomról, hanem azt mondjuk, majd az építész mindent elrendez. Én azonban úgy gondolom, az építészetet újra a társadalmi folyamatok felől kell szemlélnünk. Az építészet nem egy ember vagy egy generáció számára jön létre, hanem négy-öt generáción át ott áll egy városban, egy nyilvános helyen. Ezért óriási felelősség hárul az építészre. Szerintem eljött az ideje, hogy az építészek olyan kis projektek segítségével, mint amilyeneket a kiállításon is láthatunk, megmutassák, hogy ők maguk indulnak el, figyelnek ezekre a társadalmi jelenségekre, dolgozni kezdenek a problémán, és nem megbízásra várnak, hanem a civil társadalommal együtt gondolkodnak. Ebből időnként olyan folyamatok jönnek létre, amelyek épületeket eredményeznek. És ez akkor olyan építészet, amely a helyi társadalomra és a helyi alapanyagokra támaszkodik, azaz nem felülről lefelé (top-down), hanem alulról felfelé irányuló, bottom-up tervezés.
 

Építészek új szerepben

Említi a tanulmányában az úgynevezett „design and build stúdiókat”, amelyekben egyetemi hallgatókkal praktikus megoldásokat fejlesztenek ki. Úgy gondolja, hogy ezeknek fontos szerepük lehet?

A design and build stúdióknak nagyon fontos szerepük van, mivel a hallgatók manapság egyre inkább rákérdeznek az építészként végzett tevékenységük értelmére. Tudni akarják, mire vagyunk jók, szolgáltatók vagyunk-e, vagy annál többek. A stúdiókban kézzel is megtanulnak dolgozni, és részben más országokból való építőmunkásokkal kommunikálni és megbeszélni a dolgokat. Megismernek olyan anyagokat, mint a bambusz és a vályog. Ez valami más, mint az egyetemen ülni és kartonpapírból modelleket csinálni, amelyek a szemeszter végén aztán a kukában végzik. Hirtelen rájönnek, milyen fontos a munkájuk. És milyen fontos az emberi tényező. Például ha egy óvodát építenek Dél-Afrikában, jönnek a gyerekek, és tényleg használni kezdik az épületet. Ezt egyetemistaként egyébként nem éli át az ember. És fordítva, a helyi közösségnek is ad valamit, ha olyan épületek jönnek létre, amelyek ott maradnak, és a továbbiakban a közösség gondozza őket. Ez egy tanulási folyamat, és a transfer of knowledge, a tudáscsere a helyi kézművesek és a hallgatók, illetve professzorok között hálózatok és újabb projektek születését eredményezheti. A stúdiók megmutatják a hallgatóknak, hogy emberként is igény van rájuk, nem pedig csak nagy szervezetek végrehajtó segédjeként.

Ön olyan építményekről beszélt, amelyeket horribilis összegekért építettek, de később aztán már nem használtak. Példaként lehetne említeni az olimpiai stadiont Pekingben és a brazíliai Manausban épült labdarúgó stadiont. Az Ön véleménye szerint ebben a kontextusban az építészeknek van társadalmi és szociális felelősségük?

Egészen biztosan. Minden épület, bárki legyen is a megbízó, mindig a jövőnek készül, az utánunk jövő generációknak. Ennyiben az építész persze dolgozhat sokféle megbízónak, a kínai kormánynak, Putyinnak vagy bárki másnak, de alapjában véve társadalmi megbízást vállal magára. És akkor az építészeket időnként megilleti a jog, hogy azt mondják, nem, ezt most nem csinálom. És vannak olyan építészek, például Stefan Behnisch Stuttgartban, akik tényleg ezt mondják. Ő például az előadásai elején mutatni szokott egy térképet arról, hogyan áll a sajtószabadság ügye világszerte, és elmondja, hogy nem vállal megbízást olyan országok kormányaitól, ahol a sajtó nem számolhat be szabadon az építészetéről. Ez egy statement. Mégis ő a világ egyik legsikeresebb építésze. Minden építésznek meg kell gondolnia, milyen üzenetet küld a jövőnek az általa vállalt megbízásokkal. Rem Koolhaas, aki a kínai állami televízió épületét tervezte, úgy vélte, hogy ez az épület hozzájárulhat a demokratizálódáshoz, csakhogy Kínában nincs sajtószabadság. Egy ilyen épület, amely egy ilyen állami szerv számára épült, pusztán a fennálló állapot dicsőítésére szolgál.

Ön egyike az úgynevezett „Laufen Manifesto” szerzőinek. A kezdeményezés a humánus design-kultúráért száll síkra. De miről is van szó pontosan?

Amikor nyolc évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni a fenntartható építészet témájával, sok egyéni szempontrendszerrel találkoztam, például Anna Heringer vagy Francis Kéré munkásságával. Sokan „egyszemélyi vállalkozásként” működtek, nagyon sikeresen, de csak helyi hatókörben. Aztán rendeztünk Frankfurtban egy konferenciát a Think Global, Build Social! kiállítás megnyitójához kapcsolódva. Ott feltettük a kérdést, mi tartja össze mindezeket az építészeket, mi a közös nevezőjük. Megállapítottuk, hogy nincs olyan manifesztum, elmélet vagy könyv, amelyre hivatkozhatnak. Ezért elhatároztuk, hogy megfogalmazunk egy manifesztumot. Találkozót szerveztünk Laufenben, meghívtunk nemzetközi építészeket is, és az eredményt bárki a világon olvashatja online, és videóra is vettük kb. húsz nemzetközi építész, kurátor és dékán közreműködésével. Fontosnak tartottuk, hogy megmutassuk, vannak közös alapelvek, és azokat meg is tudjuk fogalmazni. Erre könnyebb hivatkozniuk az egyetemi hallgatóknak, mint pusztán egyes projektekre.

Mennyiben lehet az építészet megoldás a társadalmi problémákra?

Az építészet mint olyan nem lehet megoldás. Csak arra képes, hogy bizonyos folyamatokat kísérjen, ösztönözzön, esetleg erősítsen. Az építészet egyedül nem idézhet elő társadalmi változást, de jelentős folyamatokat indíthat el. Nézzük csak meg, mit csinál Francis Kéré Burkina Fasóban vagy Anna Heringer Bangladesben. Lokális megoldásokkal kezdik, aztán megnyernek a dolognak más csoportokat, közösségeket. Ezzel olyan folyamatok indulnak be, amelyek végső soron a politikai struktúrákra is befolyással lehetnek.
 

Részvétel, együttműködés és helyi nyersanyagok

Az Ön kiállításán különböző témák kerülnek előtérbe, például az anyagválasztás. Annak mi a jelentősége?

Az anyagválasztás döntő mozzanat. Sok esetben, épp a fejlődő, illetve a kevéssé indusztrializált országokban, úgy képzelik, hogy az építészet csak acélból, betonból és üvegből állhat. Mert a nemzetközi modernség olyannyira ezt hirdette, hogy végül ez vált szabványossá. A helyi anyagokat, például a bambuszt és a vályogot teljesen elhanyagolták. Miért kellene olyan energiazabáló anyagokat használni, mint a beton, amikor jó helyi anyagok is rendelkezésre állnak, mondjuk a kő és a vályog. Ez ökológia és ökonómia kérdése. A helyi anyagokkal erőforrásokat takarítunk meg, és ezeket az anyagokat ott helyben fel lehet dolgozni. Ezáltal a helyi gazdaságot erősítjük, és nem a nagyipart. Figyelembe kell venni az építőanyagok szociális dimenzióit. Afrikában, ahol a munkaerő rendkívül olcsó, és bőven van vályog, munkahelyeket lehet teremteni vályogépületekkel, mivel a vályogot helyben termelik ki. A betont kívülről kell behozni, és a helyi lakosságnak nincs belőle semmi haszna. Ugyanakkor rendkívül nehéz folyamat visszaállítani a helyi alapanyagok megbecsülését. A vályog elmaradottnak és fejletlennek számít. A tájékozódás a Nyugat felé történik. Ezért Európában is példát kell mutatni, hogy eltávolodjunk attól a gyarmati magatartástól, hogy a vályog jó a harmadik világnak, de nem nekünk, és megmutassuk, hogy ezeket az anyagokat is lehet használni európai kontextusban. Anna Heringer és Martin Rauch mutattak erre példákat. Éppen most készült el a Ricola cég számára egy nagy fűszerraktár Svájcban vályogból Herzog és de Meuron sztárépítészek tervei alapján, Martin Rauch közreműködésével. Ehhez külön meg kellett változtatni az építési törvényeket, mert a vályogépítészet nem volt szabályozva. Csak akkor változik meg ezeknek a természetes anyagoknak a megítélése, ha a felhasználásuk támogatása a törvénykezésben is lecsapódik.

Az anyagok és a kultúra mellett a részvétel az egyik kulcsszó a kiállításon – annak milyen szerepe van a fenntartható építészetben?

A részvétel olyan eszköz, amely az építészet számos folyamatában játszhat döntő szerepet. Az olyan épületeknél, mint az iskolák, óvodák, szomszédsági központok, a sikert csak akkor lehet garantálni, ha az adott közösség részt vesz a tervezési folyamatban. A spontán módon létrejött településeken, a slumokban hihetetlen sűrűségben élnek együtt emberek. Ha jön valaki kívülről egy késsel, és egyszerűen felépít valamit, akkor azzal mindig társadalmi hálózatokat vág át, és problémákat okoz. Ha viszont kezdettől fogva együtt dolgozik a helyi közösséggel, akkor teret nyithat a tárgyalási folyamatok számára. Lehet mondani, hogy most ez és ez elköltözik ide vagy oda, mert mi, a közösség, akarjuk ezt a projektet. Akkor az a projekt hosszú távon és eredeti tartalmát megőrizve működhet. Kórházakat vagy repülőtereket persze nem lehet közösségi részvétellel építeni, mert az állami feladat. A részvételen alapuló építészet nem általános csodaszer. Kockázatot is jelent, és lényegesen több időt és munkabefektetést követel. Lassabbak a döntések, mert azok közösségi együttműködéssel születnek meg. Az egész elég bonyolult folyamat. Sok építész ódzkodik ettől, mert nincs hozzászokva, és nem is tanulta meg. Pedig a részvételnek főként a helyi közösségek felértékelését célzó projekteknél központi jelentősége van.

A részvétel tehát egyfajta demokratikus építészet?

Mondhatjuk így is. Ilyen esetekben az építész inkább közvetítő, nem pedig tervező a szó szoros értelmében. Persze irányítania kell a részvételi folyamatokat. Az nem megy magától. A kiállításon bemutatott közösségek közül egyik sem mondta, hogy mi most építünk egy iskolát vályogból, és keresünk hozzá egy építészt. Jön valaki, megmozdítja az első követ, folyamatokat indít be, és aztán használja a részvétel eszközét, és ideális esetben az építkezés közösségi részvétellel folytatódik. Ezek az ideális esetek, de ezt nem lehet mindenhol így megcsinálni. Egy olyan városban például, mint Kairó, ez sokkal nehezebb ügy. Kiváló példa viszont a kenyai Kiberában, Afrika egyik legnagyobb slumjában megvalósított közösségi projekt. A Harvard School of Design hallgatói a helyi lakosokkal együtt megtisztítottak ott egy területet, amelyet szemét borított, és az esős évszakban mindig nagy problémákat okozott. Aztán az így felszabadult terepen létrejött az első Kibera Public Space Project, amely három további projektet, többek között egy víznyerő helyet, egy elemi iskolát és egy internetcafét indított el. Most újabb két projektet terveznek.

Lokális akciók, kezdeményezések végső soron mindenki hasznára, ez akkor hozzájárulást jelent világunk megőrzéséhez is?

Úgy gondolom, olyan korszakban élünk, amelyben már nem bízunk meg azokban a politikai eszmékben, amelyek jobb világot ígérnek. Legyenek ezek a 19. vagy a 20. század politikai eszméi. Azt látjuk, hogy ezek a rendszerek mind nagy hiányosságokkal terheltek, vagy már le is tűntek. Most már kételkedéssel nézünk ezekre a nagy politikai rendszerekre és arra az építészetre is, amely ezekre hivatkozik. Most az az elképzelés nyert teret, hogy helyi kezdeményezésekkel, helyi folyamatokkal tudunk megváltoztatni valamit, nem pedig ilyen ideológiailag vezérelt általános megoldásokkal. Ezek hosszabb távon nem működnek. Mindig lokálisan kell gondolkodnunk, lokális válaszokat kell adnunk. És néha létrejön így valami, amit máshol is alkalmazni lehet, de soha nem egy az egyben. A toronyházakat például megpróbálták mindenhol a helyi körülményekhez adaptálni. Végső soron azonban ez szabványmegoldás volt, amelyet mindenhol keresztülvittek, nem mindig az emberek javára. A szabványmegoldások mindig egyszerűbbek a helyi megoldásoknál. Az az érzésem, hogy ez az elképzelés egyre szélesebb körben terjed. A világ minden részéről kerestek meg emberek, akik érdeklődést mutattak a fenntartható építészet iránt. Nincs mindenre érvényes megoldás a birtokomban, és a Laufen Manifest sem fogja a világot megváltoztatni, de abban reménykedem, hogy egyre több ember foglalkozik majd a helyi folyamatokkal, és ez az érdeklődés a politikában is megjelenik.

Akkor tehát a „Think Global, Build Social!” valamiféle ellenmozgalom a globalizációval, az egyszerűsítés és egységesítés tendenciájával szemben?

Mindenképp! Hasonló ez a Slow Food mozgalomhoz. Ott is az az elképzelés, hogy nem akarunk több szabványosított gyorsételt, amely mindenhol ugyanúgy néz ki, amelynek mindenhol ugyanolyan íze van, és csak az ára más, hanem helyi termékeket helyi piacokról, helyi termelőktől és helyi tudással, amelynek kulturális dimenziója is van. Átvitt értelemben ez ugyanaz, mint amit mi a Think Global, Build Social! jelszóval mondani akarunk. Vannak még jó hagyományok különböző helyeken, bár az építő- és betonipar ezekről nem akar tudomást venni. Ők csak pénzt akarnak keresni, és nem gondolnak a következményekre. A Slow Food mozgalom révén létrejött egy olyan büszkeségérzés, hogy a regionális termékek regionális identitást is teremtenek. Azt gondolom, az építészetben ez még csak ezután jön. Hogy egyszer csak azt mondják az emberek, ez olyan építőanyag, amelyre büszkék lehetünk, mert a mi vidékünkön, mi magunk állítjuk elő.
 
Andres Lepik művészettörténetet, újabb német irodalmat és nyelvészetet tanult az augsburgi és a müncheni egyetemen. Doktorrá avatását követően, 1994-től kutatói és kurátori munkát végzett a berlini Állami Múzeumoknál és az Új Nemzeti Galériában. 2007-től a New York-i Modern Művészetek Múzeuma építészeti és design részlegében dolgozott kurátorként, és nagy figyelmet keltett a 2010-es Small Scale – Big Change. New Architectures of Social Engagement című kiállítással. A Harvard Egyetemen működő Graduate School of Design Loeb-professzoraként a társadalmi elkötelezettségű építészet 20. századi történetét és elméletét kutatta. 2012-ben a Müncheni Műszaki Egyetem építészettörténet- és kurátorképzés-tanszékének professzorává nevezték ki, és egyben az egyetem építészeti múzeumát is igazgatja. Andres Lepik számos cikket és könyvet publikált, és tagja a Goethe Intézet képzőművészeti tanácsának.
 
A Think Global, Build Social! – Építhetünk jobb világot című kiállítás a kortárs építészet társadalmi felelősségével foglalkozik. Létrehozója a Bécsi Építészeti Központ és a Német Építészeti Múzeum volt.