Hogyan gyűlölünk?

A társadalmi gyűlölködés egész folyamata mögött annak a tagadása áll, hogy minden ember egyenlő, hogy mindenkit az emberi méltóság ugyanolyan mértékű elismerése illet meg. A gyűlölködés azzal a gondolattal, meggyőződéssel kezdődik, hogy „mi” értékesebben vagyunk, mint „ők”. És mivel értékesebbek vagyunk, nekünk több jogunk van, nekik kevesebb, tanulni, utazni, lakni, inni, élni. Ha a nyilvánvalóan meglévő különbözőségeinket értékmérőként kezdjük használni, olyan veszélyes folyamatot indítunk el, amely egy ponton túl kontrollálhatatlanul emberek megbélyegzéséhez, kirekesztéséhez, életlehetőségeiktől való megfosztásához, vagy akár fizikai megsemmisítéséhez vezet.

Előítéletek, sztereotípiák, hétköznapi gyűlölködések

Az egyes társadalmi csoportok megbélyegzése, kirekesztése, agresszív megtámadása az előítéletek és sztereotípiák kialakulásával indul. Eliot Aronson megfogalmazásában az előítélet „ellenséges vagy negatív attitűd, amely téves vagy nem teljes információkból származó általánosításokon alapul” (Aronson, 2008, 299).

Az egyéni jellemzőknek a csoport minden tagjára való kiterjesztése, általánosítása maga a sztereotipizálás. A sztereotípiák a világban való eligazodás nélkülözhetetlen eszközei. Evolúciós funkciójuk, hogy segítségükkel az emberek „gyorsan meg tudják különböztetni a barátot az ellenségtől, az ellenséges csoportok tagjait a baráti törzsekétől” (Aronson, 2008, 307). Ugyanakkor a sztereotipizálás komoly veszélyekkel jár: „megfosztják az egyént attól, hogy individuumként észleljék és kezeljék őt, minden jó és rossz személyes tulajdonságával egyetemben” (Aronson, 2008, 307). Röviden tehát az előítéleteink következtében mindannyian hajlamosok vagyunk egyetlen tulajdonsága, méghozzá valamilyen csoporthoz tartozása alapján megítélni konkrét személyeket, figyelmen kívül hagyva, hogy a személyiségük nyilvánvalóan sokkal összetettebb ennél.

Az előítéletek és sztereotípiák a hétköznapi cselekvésekben gyűlölködő megnyilvánulásokhoz vezetnek. Ezek a megnyilvánulások az iskolai lökdösődéstől a türelmetlen dudáláson át a verbális agresszióig terjedhetnek. Jogi következményekkel nem járnak, de a társadalmi együttélést megnehezítik.

Hátrányos megkülönböztetés

Az egyedi, hétköznapi szituációkban megvalósuló gyűlölködő megnyilvánulások intézményi szinten is megjelennek, és diszkriminációvá, azaz hátrányos megkülönböztetéssé alakulnak. Ez az érintett csoporthoz tartozó egyének és a csoport egésze számára is jelentősen megnehezíti az oktatási lehetőségekhez, az egészségügyi ellátáshoz, a munkalehetőségekhez, a kulturális javakhoz, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést. Ezzel végső soron az adott csoport tagjainak élet- és karrierlehetőségei hosszú távon beszűkülnek.

Az egyenlő bánásmódról szóló törvény szerint a közvetlen hátrányos megkülönböztetés eredményeként egy személy vagy csoport a törvény felsorolt valós vagy vélt tulajdonságai[1] miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül. A kedvezőtlen bánásmód oka tehát valamely csoportjellemző, és az adott bánásmód diszkriminatív jellege a hasonló helyzetben lévő személyek vagy csoportok iránt tanúsított bánásmódhoz képest diszkriminatív.  A törvény szerint közvetett hátrányos megkülönböztetés az a magatartás, amely látszólag megfelel az egyenlő bánásmód követelményének, de amelynek eredményeként a törvényben felsorolt tulajdonságokkal rendelkező egyes személyeket vagy csoportokat lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport volt, van vagy lenne.

Gyűlöletbeszéd és más gyűlölet-bűncselekmények

Az előítéletek, a gyűlölködő megnyilvánulások és a társadalmi szintű diszkrimináció végső soron legitimálja az olyan súlyosabb cselekményeket, mint a gyűlöletbeszéd, sőt a csoporthoz tartozás miatt elkövetett fizikai erőszak.

A gyűlöletbeszéd olyan durva verbális agresszió, amely megfelelő körülmények között könnyen átcsaphat fizikai erőszakba, és amely nyilvánosan megerősíti és legitimálja az érintett társadalmi csoporttal szembeni előítéleteket és a csoport tagjainak kirekesztését. Gyűlöletbeszédről abban az esetben van szó, amikor „a beszélő – általában előítélettől vagy éppen gyűlölettől vezérelve – a társadalom faji, etnikai, vallási vagy nemi csoportjairól, vagy azok egyes tagjairól a csoporthoz tartozásukra tekintettel mond olyan véleményt, ami sértheti a csoport tagjait, és gyűlöletet kelthet a társadalomban a csoporttal szemben.” (Halmai, 2002. 114. o.) Az Európa Tanács gyűlöletbeszéddel kapcsolatos ajánlása szerint gyűlöletbeszéd a véleménynyilvánítás minden olyan formája, amely a faji gyűlöletet, idegengyűlöletet, antiszemitizmust vagy a gyűlölet intolerancián alapuló más formáit terjeszti, gerjeszti, előmozdítja vagy igazolja, beleértve az agresszív nacionalizmust és az etnocentrizmust, a kisebbségekkel, bevándorlókkal és emigránsokkal szembeni diszkriminációt és ellenségességet.

A gyűlöletbeszéd tehát visszaélés a véleménynyilvánítás szabadságával, amely jogi következményeket von maga után. A magyar Büntető törvénykönyv szabadságvesztés büntetéssel fenyegeti azokat, akik egyes társadalmi csoportok ellen gyűlöletre uszítanak, a médiatörvény pedig azokkal a médiaszolgáltatásokkal szemben helyez kilátásba szankciókat, amelyek gyűlöletkeltésre alkalmas vagy kirekesztő médiatartalmakat közölnek. A gyűlöletbeszéddel szemben az érintett csoport tagjai személyiségi jogi védelmet is igénybe vehetnek, például bármelyikük sérelemdíjat követelhet.  

A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa szerint a gyűlöletbeszéd körébe tartozó közlések

• érzelmi sérelmet okoznak azáltal, hogy megnehezítik az érintett kisebbség tagjainak szabad identitásvállalását, azt a természetes emberi törekvést, hogy másságát értéknek és ne bűnnek, vagy természetellenes állapotnak tekintse;
• bénító, megfélemlítő erővel hatnak, tehát sértik az érintett közösség tagjainak általános biztonságérzetét;
• kisebbségellenes indulatokat gerjesztenek, erősítenek fel olyan társadalmi csoportosulásokban, melyek számára az antidemokratikus, kirekesztő magatartás vagy a mindennapi viselkedés része, vagy olyan ideológiákhoz, politikai programokhoz kötődnek, melyek végső célja az ellenségnek kikiáltott csoporttal való leszámolás, a csoport tagjainak társadalmi elszigetelése vagy erőszakos asszimilálása;
• a többségi társadalomban felerősítik a racionális érvelést nem tűrő negatív előítéletképződést;
• kellő sulykolás után olyan mérgezett közéletet, nyilvános beszédmódot legitimálnak, amely elfogadottá teszi az intoleráns beállítottságot, az ellenségkeresést, a demokratikus intézményrendszert elfogadni nem képes politikai törekvéseket, végső soron az erőszak alkalmazását.

A gyűlöletbeszéd mellett az ún. gyűlölet-bűncselekmények körébe tartozik minden olyan bűncselekmény, legyen az személy elleni vagy vagyon elleni bűncselekmény, ahol a bűncselekmény áldozatának, helyszínének vagy tárgyának kiválasztását egy társadalmi csoporthoz tartozás vagy az adott társadalmi csoporttal való összefüggés, azaz az előítélet motiválja. Gyűlölet-bűncselekmény tehát egy templom vagy egy szobor megrongálása, vagy egy konkrét – például cigány származású vagy meleg – személlyel szembeni fizikai erőszak, ha a cselekmény oka, az elkövető motivációja azzal a csoporttal szembeni előítélet vagy gyűlölet, amely csoporthoz a sértett tartozik, illetve amely csoport számára a templomnak vagy szobornak identitásformáló jelentősége van. A Büntető törvénykönyv önálló bűncselekményként határozza meg a közösség tagja elleni erőszakot, és számos bűncselekmény esetében súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé, ha az elkövetőt az adott csoport elleni gyűlölet vezérelte.

Rendszerszintű erőszak: szegregáció, gettósítás, népirtás

Amikor az erőszak már nem egyes egyének ellen, hanem az adott csoport egésze ellen irányul, és felülről, a hatalom részéről irányított, rendszerszintű jelenséggé válik, akkor következik a szegregáció, az apartheid, a gettósítás, végül a népirtás.

A szegregáció az a jelenség, amikor a különböző társadalmi csoportok fizikailag elkülönülve élnek egymás mellett, az egymással való együttműködés, az integráció szándéka és képessége nélkül. Az elkülönült csoportok jelentősen eltérő feltételekkel és minőségben férnek hozzá az olyan közösségi javakhoz és infrastruktúrához, mint az oktatási rendszer vagy akár az úthálózat és az ivóvízellátás. A szegregáció, a telepek létrejötte, az iskolai elkülönítés nem jogilag szabályozott, hanem spontán, de a hatalom által tűrt, sőt támogatott folyamat.

Az apartheid jelentése ehhez képest olyan faji elkülönítés, amely a társadalom egész működését az adott faji csoporttal szemben súlyosan hátrányos szabályok alapján szervezi. Nem csak az élet egy-egy területét érintő elkülönítésről van tehát szó, hanem minden élethelyzetre kiterjedő, jogi eszközökkel is kikényszeríthető teljes kirekesztésről. Maga a kifejezés az 1994-ig fennálló dél-afrikai rendszer megnevezése, de ilyen helyzetet teremtettek a második világháború előtti magyarországi zsidótörvények vagy a feketék elkülönítését az Egyesült Államok déli államaiban előíró ún. „Jim Crow” törvények – Jim Crow a feketék gúnyneve volt ezekben az államokban.

A gettósítás és a deportálás az adott csoport tagjainak megfosztása a mozgásszabadságuktól, és attól a szabadságuktól, hogy maguk válasszák meg hol és kivel akarnak élni. A társadalmi gyűlölködés folyamatában ezen a ponton már erőszakkal fosztják meg a kirekesztett csoport tagjait a lakóhelyüktől és kényszerítik őket fizikailag is elkülönített, zárt területekre.

A népirtás (genocídium) fogalma a nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportok ellen elkövetett erőszakos cselekményeket foglalja magába, amelyek célja az adott csoport teljes vagy részleges megsemmisítése. Maga a kifejezés is a holokauszt hatására született, az ENSZ 1948-ban fogadta el a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezményt. Teljes csoportok fizikai megsemmisítésére irányuló cselekményekre azonban a második világháborút megelőzően és azt követően is látunk példákat. A törökországi örmény népirtás megítélése vagy Ukrajna kiéheztetése a gazdasági világválság éveiben (az ún. holodomor) máig politikai viták tárgya. Az 1990-es évekhez köthető a ruandai népirtás és a délszláv háborúban elkövetett erőszak, mindenekelőtt a srebrenicai népirtás.

Xenofóbia, homofóbia és társai

A társadalmi gyűlölködésnek vannak jellegzetes célpontjai, olyan sérülékeny csoportok, amelyek visszatérően, különböző országokban is megbélyegzésnek, kirekesztésnek, gyűlölködésnek vannak kitéve. Ennek a társadalmi jelenséghalmaznak a leírására számos kifejezést használunk.

Cigányellenesség, zsidóellenesség, muszlimellenesség, bevándorló-ellenesség

A xenofóbia általánosságban jelenti az idegengyűlöletet. „Idegen” bárki, bármely csoport lehet, amely nem fér bele a „mi” csoportidentitásába. Az idegengyűlölet gyakran – de nem minden esetben – összekapcsolódik azzal a meggyőződéssel, hogy bizonyos biológiai, örökölt tulajdonságok alapján egyesek értékesebbek, mások kevésbé értékesek. Ez nem más, mint a rasszizmus: „A rasszista nézetek szerint az ember értekét nem az egyénisége határozza meg, hanem egy úgynevezett faji alapú kollektív nemzethez való tartozása” (Holokauszt Enciklopédia).

„Idegen” lehet egy olyan etnikai, vallási stb. csoport, amely a többségi társadalommal azonos földrajzi helyen él. Magyarországon ennek legjellemzőbb példája a cigányellenesség. Egy 2015-ben, az ELTE Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja által készített felmérés szerint a magyar társadalom 13 százaléka tekinthető „kirekesztőnek”. E csoport tagjai a lehető legnagyobb távolságot érzik önmaguk és a cigánynak tartott csoport között, a cigány kisebbség és a nem cigány többség közötti konfliktus megoldásában nem riadnak vissza a radikalizmustól, a cigányok jelenlegi és várható létszámát extrém módon eltúlozzák, és attitűdjüket a heves cigányellenesség jellemzi. A magyar társadalom 41 százaléka „elutasító”: összességében inkább negatívan vélekedik a cigányokról, számukat rendszeresen túlbecsüli, de a kirekesztőknél kevésbé szélsőséges. A társadalom 46 százaléka került a „befogadó” csoportba. E csoportnak tagjai a másik két csoporthoz hasonlóan nem tartják túl valószínűnek a cigány miniszterelnök megjelenését, de a másik két csoporttól eltérően a cigány kisebbség problémái megoldásait az integrálás irányában keresik. A cigányság létszámát ők becsülik meg leginkább reálisan, rájuk a direkt cigányellenesség tagadása jellemző.  

Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Szociálpszichológia Tanszékének 2019-ben közzétett felmérése szerint a válaszadók többsége, 50-60 százaléka teljesen közömbös a romákkal szemben, 35 százaléka nyíltan vállalja, hogy előítéleteket táplál velük szemben és 20 százaléka még azt is elfogadhatónak tartja, ha politikusok romaellenes kijelentéseket tesznek. 13 százalék akár romaellenes mozgalomhoz is csatlakozna. A válaszadóknak mindössze 6 százaléka válaszolta, hogy nincsenek előítéletei roma származású honfitársaival szemben. Emellett csupán 18 százalék utasítja el a politikai cigányüldözést. Mindössze a lakosság 14 százaléka hajlandó „akár kis mértékben”, de tenni valamit a magyarországi cigányság helyzetének javulása érdekében (adományozással, önkéntes munkával, társadalmi mozgalomban való részvétellel). Ez összhangban van a Publicus Intézet 2009-es felmérésével, ami szerint 10-ből 8-an nem gondolják, hogy ők személy szerint bármit is tudnának tenni a cigányok és nem cigányok viszonyának javításáért, ugyanakkor a cigány emberektől ezt elvárják.

Az antiszemitizmus a zsidókkal szembeni előítéleteket, az irántuk érzett gyűlöletet foglalja össze. „A történelem során az antiszemitizmus leginkább pogromokban és a zsidók elleni erőszakos zavargásokban nyilvánult meg, amelyeket sok esetben az állami hatóságok is bátorítottak” (Holokauszt Enciklopédia). Az antiszemitizmus legszélsőségesebb példája a holokauszt. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége által 2018-ban publikált felmérés szerint az Európában élő zsidó lakosok 89%-a az utóbbi öt évben az antiszemitizmus erősödését tapasztalta saját lakóhelyén. A Magyarországon élő zsidók valamivel kisebb arányban vélekednek így, 70%-uk számol be ilyen tapasztalatról. A válaszadók 28%-a, Magyarországon a 23%-a legalább egyszer zaklatásnak volt kitéve a felmérést megelőző évben. A válaszadók 70%-a, Magyarországon a 83%-a vélekedik úgy, hogy az antiszemitizmus elleni tagállami intézkedések nem hatékonyak. Az Anti-Defamation League (ADL), 18 országban végzett felmérése szerint Lengyelország, Dél-Afrika, Ukrajna és Magyarország a négy leginkább antiszemita ország.

Ezzel párhuzamosan létezik és erősödik a muszlimellenesség. Ez Magyarországon szorosan összefügg a bevándorlásellenes politikai kommunikációval. Az így létrejött helyzetet a Political Capital 2019-es elemzése „muszlimellenes populizmusként” írja le: „A kormány folyamatos migrációellenes kampányainak köszönhetően az arab- és muszlimelleneség, amelyek jelentéktelenek voltak 2015 előtt, mára erősebb lett, mint a Magyarországon hagyományosan jelen lévő cigányellenesség és antiszemitizmus.” Az elemzés szerint „míg 2015 előtt az iszlám nem volt jelen a magyarországi közbeszédben, 2015 után az iszlámról folyó diskurzus főként a keresztény Nyugat és a muszlim világ közötti kulturális háború kontextusába helyeződött. Mind a Fidesz, mind a szélsőjobboldali szervezetek körül levő interjúalanyaink azt hangsúlyozták, hogy a kapcsolat a nyugati világ és a muszlim világ között legalábbis ellentmondásos, de még inkább problémás, az alapvető értékekben mutatkozó eltérések pedig nagyon súlyosak, sőt, akár teljesen összeegyeztethetetlenek.”

A xenofóbia körébe tartoznak a bevándorlókkal szembeni ellenérzések. A bevándorlás, a migráció, a menekültek érkezése az elmúlt években részben ténylegesen megtapasztalt helyzet lett, de még inkább a politikai kommunikáció meghatározó témája.

Messing Vera és Ságvári Bence 2019-ben publikált elemzése azt vizsgálta, hogy a magyarok mennyire befogadóak a külföldön élő magyar nemzetiségűek, a külföldön élő nem magyar nemzetiségűek, a szegényebb európai országokból érkező emberek, valamint az Európán kívüli szegényebb országokban élő emberek irányában. Az adatok alapján 2002-ben az embereknek még több mint 70%-a nem utasított el teljes mértékben egyetlen vizsgált népcsoportot sem, 2015-re azonban az embereknek már csak alig fele tartozott ebbe a csoportba. A magyarok lettek a legelutasítóbbak a bevándorlókkal szemben egész Európában. A kutatás szerint annál nagyobb a bevándorlók elfogadásának hajlandósága egy országban, minél nagyobb a politikai és gazdasági döntéshozókkal szemben táplált bizalom, minél magasabb az iskolázottsági szint, minél inkább multikulturális közegben élik mindennapjaikat az emberek, és minél nagyobb a közbiztonság. A magyarországi adatok abban eltérnek más országok mutatóitól, hogy nálunk sem a politikai orientáció (jobb- vagy baloldali), sem a jövedelmi különbség nem játszik lényeges szerepet; a bevándorlók elutasítása általános.

A szexuális kisebbségekkel szembeni előítéletek

A homofóbia a szexuális kisebbségekkel szembeni elutasítás, kirekesztés, gyűlölködés jelensége. Az LMBTQ+ csoportba a leszbikus, a meleg, a biszexuális, a transznemű, a bizonytalan nemi identitású, az interszexuális – azok, akik elsődleges és/vagy másodlagos nemi jellegeiket tekintve nem tartoznak bele egyértelműen az orvosi értelemben vett női vagy férfi kategóriákba –, az aszexuális – szexuális vonzalmat nem érző –, valamint a pánszexuális – nemtől függetlenül éreznek vonzalmat más emberek iránt – emberek tartoznak.

Az Eurobarometer 2019-es felmérése szerint az Európai Unióban a magyarokat zavarja a legjobban, ha egy munkatársukról kiderül, hogy homoszexuális, 10-ből 7 magyart zavar, ha két férfi megfogja egymás kezét, ugyanakkor az európai átlagnál többen mondják azt, hogy nagyon ritka a szexuális orientáció alapján történő hátrányos megkülönböztetés. Az európaiak 53 százaléka látja úgy, hogy az országukban elterjedt a szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés, 76 százalék pedig egyetért azzal, hogy az LMBTQ+ embereknek ugyanolyan jogokkal kell rendelkezniük, mint a heteroszexuálisoknak. A svédek 98 százaléka szerint az LMBTQ+ személyeknek egyenlő jogokat kell biztosítani, a magyarok 48 százaléka gondolja ugyanezt, és a legalacsonyabb arány a szlovákoké (31 százalék). A magyarok 55 százaléka nem fogadja el, hogy semmi rossz nincs az azonos neműek szexuális kapcsolatában, ez több mint kétszerese az EU-átlagnak (24 százalék). Az azonos neműek házasságát a magyarok 61 százaléka utasítja el, az EU-s átlag ebben 26 százalék. Az EU-ban nálunk utasítják el a leginkább azt, hogy a transznemű vagy transzszexuális emberek identitásuknak megfelelő személyazonosító okmányt kapjanak. Magyarországon ez 72 százalék, az európai átlag 29 százalék. A magyarok tiltakoznak a legnagyobb arányban az ellen (77 százalék), hogy a hivatalos dokumentumokban a „férfi” és a „nő” mellett egy harmadik lehetőség is legyen. Abban is negatív listavezető Magyarország, hogy itt ellenzik a legtöbben, hogy az iskolai tananyag része legyen a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos ismeretek.

A fenti adatok összességében nem festenek jó képet a magyar társadalomról. A számok alapján jelentős részben türelmetlen, bezárkózó, bizalmatlan közösségnek látszunk. Ennek oka részben lehet a gyűlölködést erősítő politikai kommunikáció, de feltehetően ennél mélyebb társadalmi problémákra utalnak. A saját problémáinkkal való szembenézésnél könnyebb, kevésbé fájdalmas megoldás a „másokban”, az „idegenekben” keresni a hibát. Az okok feltárása és orvoslása nélkülözhetetlen. Hogy eljussunk végre arra a minimális társadalmi konszenzusra, hogy az ember az ember, a család az család, az élet az élet.



[1] Ilyen tulajdonság a törvény szerint az érintett személy vagy csoport neme, faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, nemzetiséghez való tartozása, anyanyelve, fogyatékossága, egészségi állapota, vallási vagy világnézeti meggyőződése, politikai vagy más véleménye, családi állapota, anyasága (terhessége) vagy apasága, szexuális irányultsága, nemi identitása, életkora, társadalmi származása, vagyoni helyzete, foglalkoztatási jogviszonyának vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyának részmunkaidős jellege, illetve határozott időtartama, érdekképviselethez való tartozása, valamint egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője.