Gryllus Dorka és Isabelle Stever
Film

Isabelle Stever német rendező és Gryllus Dorka magyar színésznő együtt dolgozott a „Das Wetter in geschlossenen Räumen" („The Weather in Closed Rooms”) című 2015-ös filmben.

A rendezőnővel a közös munkáról és a Magyarországhoz való kötődéséről beszélgettünk.

Isabelle Stever: Dorkával együtt dolgozni az öröm állandóan megújuló forrása volt. Dorka puszta jelenlétének, természetességének, kitartásának és beleérző képességének köszönhető, hogy ilyen szerencsésen alakult a projektünk. 

A „The Weather in Closed Rooms” egy 50-es éveiben járó, egyedülálló nő magányának történetét meséli el, aki viszont szakmailag kétségkívül igen tekintélyes, igazából emberséges indokok vezérelte hatalmi pozíciót tölt be. A film a hatalom szükségszerű kiegyensúlyozatlanságát, illetve lassú hanyatlását kívánja bemutatni, amely az intézményesített segítségnyújtás sajnálatos velejárója, valamint a segíteni kívánók függőségét a nyomortól, a rászorultságtól.    

Magyarországhoz az köt, hogy a legközelebbi barátnőim mind magyarok. A 80-as évektől kezdve gyakran voltam ott. Magyarországon voltam a vasfüggöny leomlása előtt és után is. 1989-ben egy reményekkel teli időszakot tapasztaltam a közvetlen környezetemben is.
Vajon túl naiv vagy túl Európa-centrikus lettem volna, amikor azt hittem, hogy egy tisztességesebb, és hogy ezzel az agyoncsépelt kifejezéssel élve „demokratikus” időszak köszönt végre Európára: „A történelem vége”?

Szükségszerűség szülte-e vagy csak a szerencsétlen körülmények összejátszása, hogy a demokráciát aláásó és a sajtószabadságot korlátozó törvény született Magyarországon?
A művészet kiváltsága, hogy nem kell szükségszerűen politikailag álláspontot foglalnia. Hogy teret nyithat a gondolkodásnak. Ám a félelem és fenyegetettség érzéseinek e bizonytalan időszakában egyre több emberben alakul ki egyfajta retrográd nosztalgia a konzervatív értékek, az egyértelmű válaszok, a nacionalizmus és a másként gondolkodók kirekesztése után. És akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan tudnám én ezt, mint művész ellensúlyozni? Elég-e, ha a munkáimat „filmszerűtlenül”, vagyis az úgymond konvencionális filmekhez képest rendhagyó módon mesélem el? Elég-e, ha a filmek perspektívákat kínálnak sokunk valóságának cizelláltabb értelmezéséhez, amelyek bonyolultabban ugyan, de egy komplexebb képet hivatottak megteremteni, mint az önkényes államfők egyértelmű válaszai?

Laila Niklaus: Mit adna útravalóul a mai fiatal rendezőknek a saját tapasztalataiból?

IS: Igencsak csábító olyan filmeket készíteni, amelyek megismétlik azt, ami egyszer már sikert hozott. Nincs is ezzel semmi baj. Ám nagy gondban lennénk, ha minden filmes így tenne. Akkor a társadalmunk kulturális szempontból, elég erős kifejezéssel élve gyakorlatilag éhen halna. Az innováció pedig hosszú távon is elengedhetetlen még a filmes piac számára is.
Ma teljes szívemből azt tanácsolnám azoknak a fiataloknak, akik valamilyen módon a filmszakmában képzelik el a jövőjüket, hogy ne kövessék a trendeket és ne a már jól bevált módokhoz igazodjanak, ne kitaposott ösvényeken járjanak saját filmes nyelvüket tekintve, hanem a saját, legbensőbb narratív formáikat próbálják meg megtalálni, tartsanak ki mellette, és próbálják ki, hogy hogyan is működik ez egy konkrét filmben.

LN: Magyarország számos szokatlan, hogy azt ne mondjam, rendkívüli, női producerrel és rendezővel büszkélkedhet. Néz magyar filmeket is?

IS: Cantu Mari, Kiss Marian, Horvát Lili és Altorjay Gábor nevén kívül így kapásból rögtön Tarr Béla, Fliegauf Benedek és Nemes László jut eszembe.


Isabelle Stever rendezői és forgatókönyvírói munkája mellett többek között a DFFB (Deutsche Film- und Fernsehakademie Berlin) - [(egykor Nyugatnémet országban alapított) Berlini Német Film- és Televízió Akadémia – a ford.] és a Baden-Württembergi Filmakadémia docenseként dolgozik.
  

Gryllus Dorka

immár 20 éve ingázik Németország és Magyarország között, színészi munkájában pedig folyamatosan igyekszik összehozni és valamiképpen összekötni a két kultúrát egymással.

Dorkával is a közös munkáról beszélgettünk:


Laila Niklaus: Volt-e valami, ami igazán izgalmas volt Selma szerepében, amelyet Ön alakított, illetve az Isabelle Stever-rel való közös munkában?

Gryllus Dorka: Isabelle egy szabad és inspiráló művész, aki tudja, hogy mit akar, és mégis nagyvonalúan sok teret hagy a köztes dolgoknak. Nagyon izgalmas projekt volt, amelyet többek között Jordániában is forgattunk Maria Furtwängler színésznővel. A forgatás során szerzett tapasztalataim kapcsán a mai napig a csodálat és a lenyűgözés között ingadoznak a gondolataim. Az ilyen segítői munka gondolata és a szándék, hogy magam is támogassam az ottani embereket, bennem is megvan. Az azonban, ahogyan a dolgok a helyszínen történnek, és ahogy szó szerint elvárják ezektől az országoktól, hogy nyugati, európai szinten működjenek, abszurd. Hogyan lehet támogatni egy másik kultúrát anélkül, hogy elmerülnél benne?

LN: Milyen hasonlóságokat illetve különbségeket lát Németország és Magyarország között?

GD: Vegyük példának okáért a kulturális különbségeket. Magyarországon két puszival köszönünk, ha valakivel csak összefutunk is, a németek inkább az ölelést preferálják. Magyarországon ritkán fogunk kezet.

A különbségek az apró részletekben, az apró mozdulatokban rejlenek. Ebből kisebb zavarok keletkezhetnek, és az ember furcsának találja a másikat. Fontos, hogy találjunk egy olyan közös horizontot, amelyen egymást is megtalálhatjuk - és remélhetőleg együtt nevethetünk.

Személyes tapasztalatom szerint számos párhuzam van Budapest és Berlin között. Azt hiszem, a magyarok és a németek is hajlamosak a melankóliára. Valószínűleg ezért van annyi megható szöveg és film mindkét országból, mert mindkét nemzetnél mindig egy kicsit a felszín alatt mozgunk.

De személyes kötelékeim is vannak Németországhoz. Valamikor az apai dédszüleim Németországból jöttek át. Bizonyos szokások nem változtak a családi kultúránkban. Budapesten nőttem fel, de sok időt töltöttem a dédnagymamámnál, aki „nagyon” német volt, a szó szoros értelmében. Szabályokat állított fel a problémák megoldására és igyekezett megtalálni a kompromisszumokat. A németeknek sajátja a párbeszédre való hajlandóság. Ezt akkor fedeztem fel újra, amikor először utaztam Németországba. Arra gondoltam, hú, ezek teljesen úgy beszélnek, mint a nagyszüleim, nem semmi!

Amikor Németországba jöttem, azonnal elkezdtem németül tanulni az ottani Goethe Intézetben. Fantasztikus élmény volt, és az Intézet számos szabadidős foglalkozást is szervezett számunkra. De ez is nagyon emlékeztetett a jól szervezett nagymamámra. (nevet)