Nem vagy többé az apám
(1) 18.-23.o.
Egy héttel azután, hogy apám hazahozta a szakácskönyvet, jelenésünk volt anyám szüleinél. Apám viszont kitalálta, hogy délelőtt elvisz engem múzeumba. Ez nagyon feldobott, mert általában nagyon keveset voltunk együtt. Apám nemigen tudott velem mit kezdeni: szánalmasnak tartotta, hogy szeretek babázni, később pedig azt, hogy meghatódom a szerelmes filmeken. Egyáltalán, elég sok mindent nevetségesnek tartott, ami engem érdekelt.
– Ebédre anyáméknál kell lennünk, nem késhettek el – mondta anyám.
Apám igyekezett megnyugtatni, hogy időben ott leszünk, majd cinkosan rám nevetett, hogy jelezze, anyám már megint feleslegesen aggódik.
Ő viszont egyáltalán nem nyugodott meg.
– Megint valami elvont dologra viszed a gyereket? – kérdezte, de apám csak fölényesen mosolygott, és én is igyekeztem utánozni az arckifejezését, persze úgy, hogy anyám ne lássa.
A múzeumban fém- és műanyaghulladékból összeeszkábált tárgyak közt bolyongtunk, amelyekre olyan címeket biggyesztettek, mint „Menekülés az élet elől”, „Világvége”, „Feltámadás” és „Végtelen idő”. Hosszan néztünk egy-egy kiállítási darabot, és apám időnként a homlokát ráncolva közelebb hajolt hozzájuk, hogy szemügyre vehessen minden apró részletet.
– Nagyon érdekes, ahogy itt a különböző vastagságú anyagok érintkeznek egymással, mintha ez az egész egy hajó lenne – jelentette ki egy idő után egy halom gubancos drót láttán.
Vadul bólogattam, és csücsörítve igyekeztem jelezni, hogy nagyon elgondolkodtat, amit látok.
– Ezek a tejfölöspoharak vajon mit jelenthetnek? – szólaltam meg egyszer csak óvatosan.
Apám a homlokát ráncolva gondolkodott, de nem tudta a választ.
Két órát töltöttünk a kiállításon, mégis csupán egyetlen termet tudtunk megnézni. Apám ugyanis ki nem állhatta, ha valaki illendőségből csak úgy végigrohan a termeken.
– Utálom a felületességet – jegyezte meg nyomatékosan, amikor először voltunk együtt a Műcsarnokban, és különféle kibelezett járműveket néztünk meg. A hangfalakból nyikorgás és kopácsolás hallatszott hol halkabban, hol hangosabban. Előreszaladtam, és amikor apám két teremmel arrébb megtalált, szinte átdöfött a tekintetével. Onnantól kezdve világos volt számomra, hogy mit kell tennem, ha nem akarok bunkónak vagy ostobának tűnni a szemében. Mert olyan nincs, hogy valamit unok vagy nem érdekel.
Mindenesetre az alapos műelemzésnek köszönhetően ezen a szombaton sikerült elkésnünk a nagyszüleimtől. Anyám már őrjöngve várt minket a bejáratnál.
– Egyszer bírnál pontos lenni! – támadt neki apámnak, aki azonban úgy tett, mintha meg sem hallaná a szemrehányást.
Mindenki az asztalnál ült, amikor beléptünk a konyhába. A levest már megették, és nagyanyám épp a pörköltet adagolta a tányérokba. Apám farkaséhes volt, és nagy lendülettel látott neki az evésnek, de az első falat után megállt a kezében a kanál. Óvatosan forgatta a szájában az ételt, és a tányérjába meredt.
– Zúzapörkölt – közölte vele nagyanyám. – Szereted, ugye?
– Persze – válaszolta apám, majd letette a kanalat.
Anyám kétségbeesetten megbökte a könyökével, és a pillantásával könyörgött, hogy folytassa az evést. Apám elhúzta a száját, de végül szót fogadott: legyűrte a krumplit, és kitunkolta a szaftot a tányérból. A zúzához azonban nem volt hajlandó hozzányúlni.
Márti mama a főzésben ugyanúgy ragaszkodott a szokásaihoz, mint a politikai nézetek terén. Egyáltalán nem haladt a korral, és egyáltalán nem érdekelték ősei hagyományai sem. A zsidó vallást már gyerekkorában is csak annyiban tartotta fontosnak, hogy nekik így nem kellett hittanra járniuk. A családja nem volt vallásos, és a háború után végképp megszakított minden kapcsolatot a Mindenhatóval. Márti mama azon a véleményen volt, hogy ebben az országban csak magyarok élnek, akár zsidónak, akár kereszténynek születtek, és ha annak idején mindenki így gondolkodik, holokauszt sem lett volna.
Sokáig nem tudtam, mire utal ez a szó, de amikor nagyobb lettem, nagyanyám leültetett maga elé, mély levegőt vett, és kijelentette, most valami nagyon fontosat kell nekem elmondania. Igyekeztem komoly képet erőltetni magamra, de közben hatalmasra tágult orrlyukait figyeltem. Eközben ő komor arccal magyarázott a nácikról és a nyilasokról, valamint arról, hogy ő Tóth Juci néninek köszönheti a megmenekülését, aki annak idején hamis papírokat szerzett neki, és bújtatta.
– Ő az a kedves néni, akivel már találkoztál azon a szép díjátadón, emlékszel? – kérdezte negédesen.
– Arra a bibircsókos nénire gondolsz? – kérdeztem viszolyogva, és eszembe jutott az a délelőtt, amikor nagyanyám elcipelt egy nagy, porszagú terembe, ami tele volt öregekkel, és ahol órákon át mozdulatlanul kellett ülni.
– Ne halljak ilyet többet. Neki köszönheted az életed! – ripakodott rám Márti mama, és elzavart játszani.
Én pedig sírásra görbült szájjal elsomfordáltam, és kezdtem megérteni, hogy vannak dolgok, amikről jobb nem kérdezni semmit, és amikért akkor is hálásnak kell lennem, ha nem értek belőlük semmit.
A zsidóság tehát nem létezett nagyanyám számára, aki ennek jegyében tanult meg főzni is. Az akkori szokásoknak és társadalmi küldetéstudatnak megfelelően zsíros, magyaros ételeket ettek állandóan, amitől nagyanyám évről évre kövérebb lett. A kedvence a körömpörkölt volt, meg a töltött káposzta, a kocsonya és a töltött paprika, és imádott pogácsát sütni. Időnként engem is befogott kuktáskodni: nekem kellett szaggatnom a tésztát, vagy megkennem tojásfehérjével a tészta tetejét.
Apám viszont ki nem állhatta a zsíros, mócsingos ételeket. Bár az ő családja sem vezetett kóser konyhát, és imádta a disznóhúst, a belsőségek olyan lélektani határt jelentettek nála, amit képtelen volt átlépni.
Ebéd után a család bevonult a nappaliba. Nagyapám kávét főzött a felnőtteknek, nagyanyám madártejet szolgált fel, sürgött-forgott, egy pillanatra sem hagyta, hogy valakinek üres maradjon a tányérja.
– Ülj már le, anyu, mindenki ki tudja szolgálni magát – szólt rá anyám, amikor Márti mama harmadszor kínált körbe mindenkit.
Miután nagyanyám megnyugodott, hogy senki sem fogja rossz háziasszonynak gondolni, visszaült a foteljába. A felnőttek a tüntető taxisokról beszélgettek, akik miatt állítólag sokfelé megbénult a forgalom, én pedig az asztal körül sündörögtem, és lopkodtam az édességet.
– Meglátjátok, be fogják vetni a hadsereget, ezek semmitől sem riadnak vissza – jelentette ki Márti mama.
– Ezek nem az oroszok – szúrta neki oda anyám idegesen.
Nagyanyám sértettem kortyolt bele a kávéjába, majd felemelte a mutatóujját.
– Csak várjátok ki a végét, visszasírjátok még az oroszokat – jegyezte meg, mire anyám felcsattant.
– Nehogy nekem megint a zsidóüldözéssel meg a Horthy-rendszerrel gyere, ezek a dolgok már elmúltak!
– Rendben, nem mondok semmit – bólintott nagyanyám, mire anyám elnevette magát.
– Értsétek már meg, ez egy más világ lesz, felzárkózunk pár év alatt.
– Naiv vagy és tudatlan – mondta Márti mama megvetően, nagyapám pedig belefogott egy fejtegetésbe a kapitalizmus és a vallás bűneiről, a kizsákmányolásról és a proletárok elnyomásáról, amin viszont apám kezdett el hangtalanul nevetni.
– Már nincsenek is proletárok, viszont annál több a káder, aki elszívja mások elől a levegőt – jegyezte meg élesen.
Erre mindenki elhallgatott. Csak az autók ütemes zúgása hallatszott be az utcáról.
– Kellett neked megszegni a törvényt – szólalt meg végül nagyanyám, nagyapám pedig egyetértően bólogatott.
Apám erre nem válaszolt, inkább kiment az erkélyre elszívni egy cigit.
(2) 162.-165.o.
Féltem, hogy Simont kirekesztik, pedig nem volt túl sok rossz élményem ezen a fronton. Csak gyerekkoromban volt néhány kisebb ügy, zsidózás a játszótéren a gyerekek között, vagy az általános iskolában a kosárlabdapályán. Ekkor még bátor voltam, és odamentem szólni, hogy hagyják abba. De később rászoktam egy másik módszerre, amit a családomban és a környezetemben láttam. A legtöbben egyszerűen nem verték nagydobra a származásukat, és kínos helyzetekben némák maradtak. Úgy gondolták, jobb a békesség, és csak olyanokkal beszéltek erről a fontos, ám kényes kérdésről, akik nagy valószínűséggel elfogadók. És ennyi nagyjából elég is volt.
A zsidóság olyan volt, mint egy izgalmas titok, aminek azonban nincs túl nagy szerepe az életünkben. Ami néha érthetetlen módon büszkeséggel tölt el, máskor viszont jobb lenne szabadulni tőle. Amiről érzed, tudod, okozhatja akár a vesztedet is, mégsem vagy képes ezt teljesen felfogni.
Nagyszüleim születési anyakönyvi kivonatán kívül semmilyen kézzelfogható nyoma nem volt annak, hogy zsidó vagyok. Ezt a papírt is csak egyszer láttam, amikor gyerekként Izraelbe utaztam, és bizonyítanom kellett a származásom. Az irat ott pihent a hitközségnél, ha akartam, úgy tehettem, mintha nem is létezne. Minden vonatkozásban ugyanolyan életet éltem, mint mindenki más ebben az országban. Úgy okoskodtam én is, mint sok más zsidó: baj esetén az a legjobb, ha nincsenek nyomok, és akkor egyszerűen csak le kell tagadni az egészet. A körülmetélést viszont nemigen lehet letagadni.
– Apád is körül van metélve, igaz, csak egészségügyi okokból, de sosem bántotta senki. Esetleg kérdezd meg, mit gondol – javasolta anyám, miután elmeséltem neki Tamás ötletét.
– Nélküle is el tudom dönteni – vágtam rá.
Néhány nappal később, amikor épp Simonnal sétáltam egy parkban, megcsörrent a telefon a zsebemben. Ismeretlen számról hívtak.
– Kérlek, ne tedd le! – szólt bele egy ismerős hang a kagylóba.
Apám volt az.
– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.
– Jól vagytok? – érdeklődött.
Nem válaszoltam.
– Anyád mondta, hogy min gondolkodsz.
– Nem kell a segítséged.
– Én nem tenném a helyetekben, ma nem olyan idők járnak. Tamás ezt nem értheti.
– Nálad biztosan jobban érti – jelentettem ki.
– De minek van erre szükség?
Nem válaszoltam, lecsaptam a telefont.
Felgyorsítottam a lépteimet, ropogtak az apró kövek a babakocsi kerekei alatt. Simon nyöszörögni kezdett. Leültem az egyik padra, hogy megszoptassam. Hangosan cuppogott, aztán elaludt a mellemen.
Idősödő férfit pillantottam meg nem messze. Két kisgyerekkel focizott, cseleket mutatott nekik, és megdicsérte őket, ha gólt rúgtak. Egy közeli padon egy nő épp tisztába tett egy kisbabát, a párja biciklizni tanított egy nagyobbacska lányt. Engem anyám tanított biciklizni, és csak az anyám járt velem játszótérre. Apám azt sem akarta, hogy testvérem legyen. Azt mondta, két gyerek túl sok lenne neki.
Megbüfiztettem Simont, és óvatosan visszatettem a kocsiba.
– Apád elért végül? – kérdezte anyám, amikor hazaértem. – Fogalmam sincs, miért beszélt ilyen butaságokat. Szerintem igenis jó ötlet a brit milá – tette hozzá.
– Nem érdekel a véleménye, én már döntöttem – mondtam. – Keresek egy jó rabbit.
(3) 252.-256.o.
Kiszálltunk a kocsiból, és felmentünk a sáros, töredezett lépcsőn. Fertőtlenítőszag csapta meg az orromat, ahogy benyitottunk az épületbe. Hívtuk a liftet, és hallgattuk, ahogy sírva, nyikorogva megindul alattunk az ósdi szerkezet.
Amikor a kórterembe értünk, apa kabátban, kalapban lerogyott az ágyára. A másik ágyon kopasz, nagy hasú férfi feküdt fülhallgatóval a fején, és rádiót hallgatott. Odabiccentett felénk, de aztán nem sokat törődött velünk.
Apám pár percig csak pihegett, aztán vetkőzni kezdett, és megkért, tegyem a ruháit a szekrénybe. Először a kabátját vette le, majd az ingét gombolta ki. Lehúztam a cipőjét, a nadrágját, és pizsamába öltöztettem.
Még sosem nyúltam így apámhoz. Olyan érzés volt, mintha a gyerekem lenne. Csak épp a teste volt taszítóbb. Löttyedt bőr, hús, szőr és csont az édes kicsi formák és illatok helyett. Illetlennek, természetellenesnek éreztem az egészet.
Megigazítottam apám feje alatt a párnát, betakartam, adtam neki vizet, és odakészítettem a szekrényére az evőeszközeit. Ő pedig elhelyezkedett az ágyban.
– Lassan mennék, elég későre jár – mondtam, amikor mindent elrendeztünk.
Szerettem volna már szabadulni. Túl sok volt egyszerre ennyi, a vizsgálatok, a rosszullétek, apám kiszolgáltatottsága és a gyengesége, aztán a figyelmessége a pénzzel, majd a meztelensége. Biztonságosabbnak éreztem korábbi távolságtartásomat.
De apámnak fogalma sem volt, mi zajlik bennem.
– Várj – nézett rám, és megfogta a kezem. – Szeretnék még mondani valamit.
Kelletlenül visszaültem a székre. Apám csak bámult maga elé.
– Hidd el, nem így akartam ezt az egészet – szakadt ki belőle hirtelen.
Összevillant a tekintetünk, de aztán gyorsan lesütöttem a szememet – könnyebb volt elviselni az egészet úgy, hogy a földet bámulom.
Ekkor apám beszélni kezdett: a múltról, arról, hogy amikor fiatal volt, úgy képzelte, nekünk egészen más lesz a kapcsolatunk, mint neki volt az apjával, és hogy ő egészen más apa akart lenni, mint a nagyapám. Egyenrangú viszonyt szeretett volna kettőnk között, valami barátságfélét. Láttam, hogy várja, mondjak valamit, talán hogy megnyugtassam, legalább egy kicsit sikerült ezt megvalósítania.
Ugyan mit mondhattam volna?
Egyre jobban feszengtem, miközben beszélt. Eszembe jutottak azok az esték, amiket tinédzserkoromban kettesben töltöttünk a lakásában. Láttam magam előtt a sötét nappalit, az antik dohányzóasztalt és a bőr karosszéket, amiben úgy ültem vele szemben, mintha orvosi vizsgálaton lennék. A bölcs, nagy hatalmú apa minden alkalommal kegyesen megadta a válaszokat a buta, szeleburdi kislánynak.
Olyan volt, mintha megint ezt a játékot akarná játszani. Csak éppen úgy, hogy most ő az elveszett gyermek, és nekem kell a bölcs felnőttet alakítanom.
De én nem akartam se a kicsi lánya, se az anyja lenni.
Ő mégis folytatta, noha nem számíthatott a feloldozásomra. Hosszan elemezte az életét, mintha most próbálná végre megérteni, mi történt vele eddig. Beszélt a nőkről, az anyám előtti nagy szerelméről, akitől az anyja eltiltotta, mert nem volt zsidó. Aztán anyámról, arról, hogy egy darabig jól megvoltak, és mindketten azt hitték, megtalálták az igazit. Beszélt a válásról, ami állítólag élete legnehezebb döntése volt. Aztán Katalinról, akit egyenrangú partnernek hitt, és akit még mindig nagyon szexinek tartott, ám akivel ennek ellenére – vagy éppen emiatt – folyton csak marták egymást, és végül nem bírt mellette megmaradni. Mesélt Olgáról is, akihez azért menekült, mert azt remélte, mellette nyugalma lesz, és akit egyáltalán nem tekintett nőnek, ám úgy gondolta, talán épp ezért lesz tartós a kapcsolatuk. Aztán kiderült, hogy ez sem működik. Épp szakítófélben voltak, amikor megbetegedett.
– Mindig úgy éreztem, nem jó helyen vagyok, hogy hiába próbálom meg újra és újra, valami nem működik – mondta. – Lehet, hogy épp itt volt a gond – hajolt hozzám közelebb.
Rám emelte égő tekintetét, és a mellkasára mutatott.
– Miért kell erről épp most beszélni? – kérdeztem halkan.
– Tudod, olyan ez, mintha hiányozna valami a testemből. Nekem mindig az agyammal kellett mindent megértenem. Kellettek a nők, hogy tudjak érezni – folytatta, mintha nem is hallaná, amit mondok. Aztán visszahanyatlott az ágyára.
Lejjebb csúsztam a székemen, és a padlót bámultam. Hevesen dobogott a szívem, a halántékom lüktetett, de képtelen voltam megszólalni. Apám pedig csak mondta, mondta, mintha az sem érdekelné, hallgatja-e valaki.
– A nők csak egy darabig segítettek, érted? Csak egy darabig. Utána minden újra üres lett. Egyszerűen nem éreztem itt semmit – kocogtatta meg újra a mellkasát. – Elfáradtam, Eszter, elfogyott belőlem az erő. Nincs kedvem újrakezdeni.
Hirtelen felpattantam.
– Befejezted? – sziszegtem rá.
Összerezzent, és zavaros tekintettel nézett rám.
– Azt hittem, kíváncsi vagy… Azt hittem tudni, szeretnéd, mi miért történt… – hebegte.
– Mégis, mit képzelsz? Mit jössz nekem ilyenekkel?
Remegő kézzel felkaptam a kabátomat és a táskámat, feltéptem az ajtót, és köszönés nélkül elrohantam.