Az 1959-ben született Judith Kuckart nem számít már újoncnak az irodalmi életben, jóllehet a táncszínház felől érkezett. A táncszínházi kezdeteket idézik plasztikus figurái, narrációjának finom ritmusa és komoly szívóerőt kifejtő érzelmi intenzitása is. A víziókkal átszőtt visszaemlékezések alkalmat adnak annak feltárására, ami félresiklott a hősnő életében, de lehetővé teszik az emberi agy működésének elbeszélői megközelítését is, hiszen éppen azt kutatja a neurobiológusnő, ami agyunkat a közvetítés és kapcsolatteremtés szervévé teszi. Mellesleg ugyancsak agyunk állítja elő és legitimálja a számmágiát is: több konstellációban is előfordul a szövegben a 18-as szám az életkor vonatkozásában.
A jelenetek előre és vissza ugrálnak az időben, de ez nem okoz zavart, hanem organikusan hat, hiszen saját élettörténetünket sem kronologikus rendben szoktuk elmesélni. A jelenetek közé pedig beékelődnek a jelenről szóló feljegyzések, amelyek a szubjektivitást feladva külső nézőpontra, a játék perspektívájáról a munka perspekítvájára váltanak. Érdekes megfontolásokat indíthatnak el az olvasóban ezek a váltások is, mégpedig azt illetően, hogy nem az-e valójában az ember, amit elfelejtett. A történetek ugyanis nem érnek véget ott, ahol maguk a könyvek véget érnek.
