Magyar műfordítók
"A rendszer legvédtelenebb szereplői"

Alacsony honoráriumok, meg-megcsúszó kifizetések, folyamatos küzdelem a kiadókkal – Nádori Lídia, a Műfordítók Egyesületének alapító tagja biztos megélhetés helyett sok munkát és tanulást ígér a leendő műfordítóknak.

Miben tud az egyesület segíteni a fordítóknak? 

Fő partnereink a könyvkiadók, náluk próbáljuk képviselni az érdekeinket. Magyarországon nagyon sok fordítónak folyamatosan feszült a viszonya a kiadójával, amiért az keveset, késve vagy csak felszólításra, ne adj’ isten, soha nem fizet.

Más ellentétek is vannak? 

A gyakorlat az, hogy kiadó megvásárolja a műfordítótól a fordításhoz fűződő felhasználói jogokat. Mármost, ha a kiadó elég ügyes, és olyan könyveket ad ki, amikre szerezhető támogatás, a fordítás nem kerül pénzébe. Maga a könyv persze költséges, a lektorálástól a nyomdáig és a marketingig, és ez nagy kockázat, főleg most, hogy a vásárlók száma drámaian zsugorodik. E költségek nagy részét a kiadó sokszor a fordítástámogatásként kapott pénzből fedezi, miközben a műfordító kifizetése csúszik. Hiába dolgozik akár fél évet is egy könyvön, pénzt ebből legkorábban a kézirat leadása után egy-két hónappal láthat. Rosszabb esetben csak akkor, ha a könyv kikerül a kereskedelembe, ami további hónapokat jelenthet. 

Hogyan lehetne ezen javítani?

Nehéz megmondani. Ha mondjuk az igényes irodalom piacképesebb lenne, de ebben nemigen bízhatunk. Viszont vannak olyan szépirodalmi és társadalomtudományi művek, amiknek meg kell jelenni magyarul, ha nem akarunk kimaradni az európai kultúrkörből. Thomas Pynchon Súlyszivárványa nélkül szegényebb lenne a magyar kultúra, de nem várható el, hogy egy ilyen könyv fedezze saját bekerülési költségét. Sok kiadó ezért a keresztfinanszírozást választja, és egyfajta kulturális missziót teljesítve a piacképesebb, de irodalmilag kevésbé igényes művek bevételéből támogatja meg a neki fontos műveket. 

Létezik körbetartozás a könyvpiacon is?

Magyarországon a rendszerváltozás után a könyvek bizományosi értékesítése honosodott meg. A könyvpiac valamennyi szereplője végső soron a kereskedőt hitelezi: szerző, fordító, szerkesztő, grafikus és a nyomda a kiadón keresztül, a kiadó pedig közvetlenül. Ha a kereskedő nem fizet időben, a kiadó sem képes finanszírozni a saját beszállítóit. A nagy könyvkereskedő cégek (Libri, Pécsi Direkt / Alexandra, Líra és Lant) egymással versengve hatalmas értékesítői hálózatot építettek ki, melyek polcai soha nem látott mennyiségben szívták fel a könyveket. Mivel egyre nagyobb megrendeléseik voltak, a kereskedők egyre inkább az erő pozíciójából tárgyalhattak: nőttek a fizetési határidők és a kereskedelmi árrés. Amíg nővekedett a piac, mindenki megélt. Az azonban 2007 körül megállt, és a könyvkereskedelemben 2010-re több milliárdos belső adósság halmozódott fel. A rendszer legvédtelenebb szereplői a szerzők, a műfordítók és többi könyvipari szakmunkás. 

Európa más országaiban, és nem feltétlenül tőlünk nyugatra, a műfordítók a magyarországi három-négy-ötszörösét keresik.* Példaként Lengyelországot szokták említeni.

Tudomásul kell venni, hogy mi, magyar nyelven olvasók soha nem leszünk többen. Nem fogjuk soha produkálni azt a keresletet, amit egy Lengyelország méretű piac. Egy azonban biztos: a kereskedői árrés, ami a könyv fogyasztói árából a kereskedőnél marad, Magyarországon hihetetlenül magas, ötven-ötvenöt százalék. Ha alacsonyabb lenne, több pénz jutna a kiadónak, amiből egészen biztosan részesülne a fordító is. Nem feltételezem, hogy akik Kantot vagy Proustot adnak ki, kedvezőbb árrés-feltételek mellett ne fizetnének többet a fordítóknak.

Mennyi a műfordítók munkadíja? 

A Magyar Műfordítók Egyesülete rendszeresen készít felméréseket a honoráriumokról. Eszerint ma prózai szöveg esetén, annak nehézségétől függően, egy ív után 25 ezer és 70 ezer forint közötti összeget lehet elkérni. A lírai szövegért soronként három-hatszáz forintot fizetnek. Ugyancsak a darab nehézségétől függően – színművenként 300 ezer forint és 700 ezer forint között – változik a drámai művek fordítói díja. Európai összevetésben ezzel a magyar műfordítók a legrosszabbul fizetettek. Ez a termékenységükön is meglátszik: amíg európai kollegáik átlagosan 45-50 ívvel is elszámolnak évenként, addig az itthoni átlag 35 ív.

A sok nehézség ellenére van utánpótlás?

Jelentkező van bőven, de a szemlélet is változott. A „nagy öregek”, sok esetben maguk is költők, írók, a fordítást az alkotói interpretációs tevékenységük részének tekintik. Sokan úgy látják közülük, hogy kialakulóban van egy fordítói generáció, amely kifejezetten a szépirodalom fordítására specializálódik, de szükséges az irodalmi műveltség, felkészültség nélkül. Mintha a műfordítást úgy képzelnék, mint a tolmácsolást. Ezért érzek némi távolságot az idősebbek és fiatalabbak között. Ezért szervezzük évente a Műfordítók Szakmai Hétvégéjét, amin bárki részt vehet, és ahová a „nagy öregek” közül többen is eljönnek. Ez alkalmat teremt arra, hogy a fiatalok lássák, milyen az észjárása, hogyan nyúl a szöveghez egy tapasztalt fordító. És azt is, hogy a műfordítás nem átváltási műveletek sora, jóval több annál. Egy fiatalnak nagyon sokat kell fordítania, akár a fióknak is, és ezt ma nagyon kevesen vállalják. Fontos, hogy ne akarjanak azonnal könyvet, inkább sok-sok folyóirat-publikációt. Abból megtanulhatják, milyen, amikor lektorálják őket, milyen szöveget előállítani, stilizálni és a többi. És ha ezek megvannak, akkor el lehet gondolkodni egy könyvön is.

A folyóiratokban jó eséllyel lehel műfordítást publikálni?

A magyarországi irodalmi folyóiratok jelentős része szívesen fogadja érdekes, főként kortárs szövegek jó minőségű fordítását. Csak senki ne gondolja, hogy ebből meg lehet élni… 

*Sári Júlia: „Közbiztonsági kérdés, olvasnak-e Platónt“– irodalmijelen.hu, 2011. április 16.