gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

A ’68-as mozgalom és következményei
„A szex mint az igazsághoz vezető út”

Heinz Bude
Heinz Bude | Fotó: Darwin Meckel

Mi marad ’68-ból? Heinz Bude szociológus elmagyarázza, miért volt forradalmi tett az Agenda 2010, miért nincs köze a szexnek az igazságossághoz, és miért kellene több kockázatot vállalnia a mai ifjúságnak.

A hatvanhárom esztendős Heinz Bude a legbefolyásosabb kortárs szociológusok egyike, aki elsősorban generációs problémákkal, többek között a Második Világháború idején még kiskorúként légvédelmi szolgálatra behívottak (Flackhelfer) és a ’68-asok nemzedékével foglalkozik. A jelenkor problémái közül Budét mindenekelőtt az foglalkoztatja, hogy miképpen hatnak a gazdasági feltételek a kollektív lelkiállapotokra. A szociológus „Adorno für Ruinenkinder” („Adorno a romok között felnőtt gyerekek számára”) című, új könyve a ’68-asokról szól, akik a háború utáni időszak zűrzavara és értékkáosza után a Frankfurti Iskola elméleteiben leltek útmutatásra.
 
SPIEGEL ONLINE: Bude úr, mi marad a ’68-as mozgalomból?
 
Bude: Ha a gyakorlati politikát tekintjük, akkor Gerhard Schröder és Joschka Fischer Agenda-politikája. Egyetlen másik országban sem kaptak második esélyt a ’68-asok, a vörös-zöld koalíció vezetői viszont megragadták a második esélyt, és éltek is vele a maguk bevett szokása szerint: fütyültek az egészre, miközben megváltoztatták. Nem történt nagyobb intézményi átalakulás a háború óta a Schröder és Fischer kezdeményezte reformnál. Churchillhez méltó pillanat volt ez, mégpedig éppen a ’68-asok főszereplésével.
 
SPIEGEL ONLINE: Ön ’68-as hitvallásra vezeti vissza az Agenda 2010-et, amelyet sokan a neoliberalizmus kezdetének tekintenek Németországban? Ez legalábbis magyarázatra szorul.
 
Bude: Persze. Sokan úgy vélik a ’68-asok közül, hogy kortársaik ezzel a projekttel elárulták 1968 eszméit, hiszen neoliberális munkaerőpiac-politikát vezettek be emancipatív állampolgári jogok mögé rejtve. Én viszont arról beszélek, hogy honnan eredt a szakításhoz szükséges erő. Schröder és Fischer a ’68-as nemzedékhez, vagyis azok közé a romokon felnőtt gyerekek közé tartozik, akikről a könyvemet írtam: a háború alatt és közvetlenül utána születettek generációja ez, azoké, akik pinceperspektívából tekintettek a világra gyerekkorukban. Csakis a romokon felnőtt gyerekek vehették maguknak a bátorságot a társadalmi viszonyok ilyen gyökeres felforgatásához.
 
SPIEGEL ONLINE: Az Agenda-reformoktól eltekintve ön nem értékeli túlságosan nagyra a ’68-asok teljesítményét, és nem az ő számlájukra írja a holokauszt feldolgozását, illetve a szexuális felszabadulást. Miért?
 
Bude: Nem akartam heroikus történetet mesélni arról, hogy hogyan jutottak érvényre új értékek a Német Szövetségi Köztársaságban, és tényleg nem is játszottak jelentős szerepet ebben a ’68-asokhoz köthető kezdeményezések. Könyvem alakjai nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a nemzetiszocializmussal és az európai zsidóság megsemmisítésével való szembenézésnek, és nem a demokrácia, hanem a forradalom lebegett a szemük előtt.
 
SPIEGEL ONLINE: Ezek szerint nem a ’68-asok témája volt az apák, vagyis a tettesek nemzedékével való leszámolás?
 
Bude: Dehogynem, részben legalábbis. De nem abban a mértékben, ahogyan azt az értelmezők többsége vélelmezi. Az előző generáció, a Második Világháború idején még kiskorúként légvédelmi szolgálatra behívottak (Flackhelfer) nemzedéke – például Jürgen Habermas, Joachim Fuchsberger, Hans-Ulrich Wehler vagy Paul Kuhn – sokkal konkrétabban foglalkozott a nemzetiszocializmus bűneivel, és tagjai fontos tanulságokat is megfogalmaztak ennek alapján a maguk számára. Lakonikusak, de következetesek voltak. A ’68-asok kezdettől fogva elméletibb síkon, elvontabban, végső soron nem igazán kézzelfoghatóan közelítették meg ezt a problémát.
 
SPIEGEL ONLINE: És mi a helyzet a szexualitás liberalizálásával?
 
Bude: Jóval 1968 előtt megkezdődött már Németországban ez a folyamat, gondoljon csak Hildegard Knefre, Beate Uhséra vagy Oswald Kolléra. A ’68-asok viszont – amint a légvédelmi szolgálatosok nemzedékének egyik francia kortársa, Michel Foucault megállapította – diszkuriválták a nemiség kérdését, azaz az igazsághoz vezető utat kerestek a szexben.
 
SPIEGEL ONLINE: Úgy tűnik, hogy azoknak a ’68-asoknak, akiket bemutat a könyvében – íróknak, professzoroknak, a nők jogaiért küzdő aktivistáknak – minden felszabadultságuk ellenére még mindig nem sikerült túljutniuk a maguk háborús traumáin. Tényleg a kollektív veszteség volt a későbbi forradalmárok meghatározó alapélménye?
 
Bude: A magam részéről a szóban forgó nemzedék sebezhetőségét, érzelmi túlterheltségét gondolom a legfontosabbnak. A romokon felnőtt gyerekekről van szó, akik négy vagy öt esztendős korukban élték át az éjszakai bombázásokat. Ahogy az író Rolf Dieter Brinkmann a ’60-as évek elején megfogalmazta: „Odúkban éltünk.” Reménytelenül túlterhelt anya, a fronton elesett vagy megrokkanva hazatért apa, akiről ráadásul nem egyszer kiderült, hogy háborús bűnös.
 
SPIEGEL ONLINE: És könyvének címe mintha arra utalna, hogy Theodor Adorno, a kritikai elmélet egyik jelentős képviselője egyfajta pótapává válik az apa nélkül felnőtt nemzedék számára.
 
Bude: Nem, nem erről van szó. Ez az apró termetű, nagy szemű emberke maga is azok közé tartozott, akik épp hogy csak megmenekültek a soából. A ’68-asok pedig odafordultak hozzá, és egyre csak ismételgették, amit mondott, jóllehet semmit nem értettek belőle. Adorno volt az, aki átvezette őket a poklon. És meneteltek, egyre csak meneteltek, pedig semmiféle fény nem látszott az alagút végén. Mégis volt valami felszabadító ebben a melankóliában.
 
SPIEGEL ONLINE: Nem a melankólia a legelső szó, ami eszébe jut az embernek a ’68-asok akcionizmusa kapcsán.
 
Bude: Pedig éppen ez a mélyebb megértésük kulcsa. Adorno nyomdokaiba lépve a ’68-asok kísérletet tettek apokaliptikus alapélményük felidézésére és a teljes kilátástalanság elfogadására, amiből egzisztenciális bátorságot meríthettek. Túlélőtechnikává fejlesztették az olvasást és a beszédet. A szó akkor is veled van, ha nincs melletted senki.
 
SPIEGEL ONLINE: De hogyan jutottak el ettől a magánytól a kollektív ellenállásig?
 
Bude: Adorno, aki megnyitotta a lehetségesség rezonanciaterét a lehetetlenben, megmutatta, hogyan lehet egyszerre elfogadni a fennálló viszonyokat, miközben egyszersmind meg is szabadulunk tőlük. A ’68-asok pedig egyszerre csak észrevették, hogy szerte a világon – Japánban, Olaszországban, Berkeleyben és Párizsban – hasonló helyzetben voltak a fiatalok. A felszabadulás nagy pillanata volt ez, mindenki felkerekedett, pedig senki sem látta világosan, hogy hová vezet az út. Maga a folyamat volt az elsődleges, nem az eredménye.
 
SPIEGEL ONLINE: Annyi mindenesetre bizonyos, hogy hamarosan problémává is vált ez a szakadatlan vonulászás: Nem tartja tragikusnak, hogy sokan monumentális apapótlékokat kerestek ennek az apa nélkül felnőtt generációnak a tagjai közül, vagyis Mao-plakátokat cipeltek ahelyett, hogy Adornót olvastak volna? Miből fakadt az autoritás utáni vágy ebben az antiautoriter mozgalomban?
 
Bude: Romokban hevert a háború utáni időszakban az anyából, apából és gyerekből álló családi háromszög. Nem volt se apa, se törvény, egyszerűen nem volt hová fordulniuk azoknak, akik autoritásra vágytak. Ezt az űrt, az apa és az anya megürült helyét töltötték be az olyan nyomasztó figurák, mint Mao. A szenvedések és a felszabadulás kerete viszont egyaránt a társadalom volt. Fellelhető volt ebben a titokzatos másikban valami, ami a család romjaiból hiányzott. Jellemző tény, hogy menekültcsaládban született a ’68-as nemzedék jó néhány központi figurája, például Rudi Dutschke és Bernd Rabehl is. A haza elveszítésének élménye pedig Dutschke esetében az új haza utáni már-már krisztologikusnak mondható vágyakozáshoz vezetett.
 
SPIEGEL ONLINE: Ezért forgatták tehát sokan úgy Marxot és Maót, mint a Bibliát. Honnan ez az olthatatlan vágyakozás a szent, forradalmi szóra?
 
Bude: Tényleg sokan úgy hitték, hogy léteznek olyan könyvek, amelyekből kiolvasható az igazi igazság, a saját énem igazsága, a világ igazsága. Manapság teljességgel elképzelhetetlen már az ilyesmi. Soha nem tulajdonítottak ilyen átfogó jelentőséget az írásnak 1968 óta.
 
SPIEGEL ONLINE: Akkor hát megismétlem a kérdést: Mi marad ’68-ból? Talán mégis a lázadás példája? Nem minden fiatal éli meg pozitívan az Agenda-politika következményeit.
 
Bude: Nem. A mai fiatalok kénytelenek beletörődni abba, hogy nincs többé felszabadulás. 1968-ban hatalmas vágy támadt a világra, és az a nemzedék kész volt megkérdőjelezni mindent. A jelen viszont pragmatikus, kiveszett belőle ez a hevület.
 
SPIEGEL ONLINE: Előző könyvei egyikében, amely „A félelem társadalma” („Gesellschaft der Angst”) címet viseli, ön leírta már az ifjúság tehetetlenségét ebben az uralhatatlannak tűnő világban. De nem tapasztalhatunk-e manapság sokkal aktívabb politikai részvételt, mint a ’90-es és a 2000-es években? Nem érzékeljük-e sokkal pontosabban a jogtalanságokat?
 
Bude: Nem hiszem. Olyan aktivizmus ez, amelyet nem alapoz meg semmiféle utópia. Muszáj kockáztatnod, ha nyerni akarsz valamit, csakhogy a mai huszonévesek és harmincasok többsége nem hajlandó efféle kockázatvállalásra. A ’68-asok unokái az igazságosságot állítják a középpontba, az igazságosság azonban messze nem ugyanaz, mint a felszabadulás.
 
SPIEGEL ONLINE: Megvilágítaná ezt egy konkrét példával a társadalom valamelyik szegmenséből?
 
Bude: Vegyük például a szexet, hiszen ez talán a legérzékenyebb téma a #metoo-mozgalom idején. Az 1956-ban született Judith Butler, aki ilyenformán ugyancsak a kései ’68-asok közé tartozik, igazságossági kérdést csinált az erotikából, pedig ez a ’68-asok konfrontációs technikáinak szöges ellentéte. Butler szerint az a kérdés, hogy mi jár nekem. Hiányzik ebből a gondolkodásból a létezés bátorsága. A szenvedély ugyanis azt jelenti, hogy vállalom a kitettségemet, pedig nem tudom, mi lesz a vége. A megengedettről és a megengedhetetlenről kötött megállapodásoknak ehhez semmi köze.
 
SPIEGEL ONLINE: Az egyértelmű megállapodások elejét veszik azoknak a félreértéseknek a szexualitás területén, amelyeknek rendszerint a nők esnek áldozatul. Ne haragudjon, de az ön követelésében nem nehéz ráismerni arra a macsó mentalitásra, amely meglehetősen elterjedt volt a ’68-asok között is.
 
Bude: Meglehet. De a fiatalabbak szexuális élete sem más, mint a vágyak zöreje a szükségletek tükrében.
 
SPIEGEL ONLINE: Hogy érti ezt?
 
Bude: A fiatalabbak úgy gondolják, hogy a „safe spaces” definiálása, a „kulturális elsajátítás” ostorozása vagy a születéssel járó jogtalan előnyök tudatosítása révén megragadhatják azt a megfoghatatlan valamit, ami a szexben, a politikai mozgalmakban hajtja, illetve saját énjének keresésére sarkallja az embert. Adorno viszont azt mondja erről, hogy valójában csak a társadalom legbensőbb alapelvét juttatja kifejezésre az elsősorban önmagát védelmező szubjektum, amely abszolút ellentétbe állítja magát a társadalommal.
 
SPIEGEL ONLINE: Hiába várnak tehát a fiatalok a felszabadulásra. Ön miért ilyen pesszimista? Mi az, amit jobban csináltak a ’68-asok?
 
Bude: A ’68-asok nemzedéke az utolsó, amely megtapasztalta még a háborút. Tudták: a legrosszabbon, a világháborún, a népirtáson már túl vagyunk. Mostantól csakis jobbra fordulhatnak a dolgok. A fiatalabbak viszont úgy vélik, hogy a legrosszabb még csak most következik, márpedig ez a világnézet módszeresen ellehetetlenít minden cselekvést. Széles körben elterjedt az előzékenység kultúrája, de vele együtt az önmagunk elvétésétől való félelem is.
 
SPIEGEL ONLINE: Nem tanulhatjuk meg a ’68-asoktól legalább azt, hogy miképpen legyünk úrrá ezeken a félelmeken?
 
Bude: Muszáj lenne ráhagyatkoznunk az objektív véletlen alakító erejére ahhoz, hogy megszabaduljunk azoktól a tévképzetektől, amelyeket magunkra erőltetünk. Muszáj néha mindent megkérdőjelezni, beleértve magát a valóságot is. És ez az, amiben tényleg sikeres volt a ’68-asok nemzedéke.