gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Beszélgetés Marc Sabat zeneszerzővel
Tiszta hangolás és harmónia

Marc Sabat
© Marc Sabat

Marc Sabat Berlinben élő kanadai zeneszerző a 2019-es Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál egyik fellépő vendége. Budapesti látogatása alkalmából válaszolt kérdéseinkre alkotómunkáját és művészi felfogását illetően.

 
Mi késztette arra, hogy kanadai tanulmányai után a 90-es években Berlinbe költözzön? Milyen volt a zenei közeg akkoriban Berlinben?
 
A szüleim gyermekként kerültek Ukrajnából Kanadába, a náci és a kommunista erőszak elől menekültek a második világháború alatt. Édesapám matematikus lett, édesanyám pedig újságíró. Szülőként engem, a fivéremet és a nővéremet mindig arra bátorítottak, hogy kreatív utakat kövessünk a zenében, a művészetekben, a táncban, és hogy használjuk ki új, kanadai identitásunkat. Számomra ez azt jelenti, hogy nyitott vagyok minden kultúra iránt, és hogy mentes vagyok minden nacionalizmustól. Szerintem ez az egyetlen és legfontosabb „avant garde” a mai kultúrában: hogy történelmeken átívelően tudjunk beszélgetni egymással, és hogy félretegyük az ideológiák szülte kényszert. Azt gondolom, hogy ha mi, emberek arra vagyunk predesztinálva, hogy bolygónk ökológiájának részeként fennmaradjunk, akkor arra kell összpontosítanunk, hogy megértsük a világérzékelésünket és tapasztalatainkat azok minden formájában – azaz, hogy összhangban éljünk a természettel, és ne csak az emberi élet előnyeit tartsuk szem előtt.
 
Ötéves korom óta tanulok zenélni, először hegedűn játszottam és ezzel egyidejűleg kis darabokat komponáltam. Amikor egyetemre mentem – először Torontóban, aztán New Yorkban a Juilliard School-ra – még teljesen a hegedűjátékra összpontosítottam. Ám nem sokkal később egyre inkább az kezdett érdekelni, hogy kialakítsam a saját zenémet. Ezzel először előadóként és improvizációk útján kísérleteztem, majd fokozatosan visszatértem a kottához, és ilyen megközelítésben hódoltam a harmóniát és a tiszta hangolású kompozíciókra irányuló mind hevesebb érdeklődésemnek. Néhány évet töltöttem Torontóban előadóművészként és zeneszerzőként, amikor 1997-ben lehetőségem adódott rá, hogy a Stuttgart melletti Akademie Schloss Solitude intézetbe mehessek művészeti ösztöndíjjal, két évvel később pedig annak meghosszabbításával Berlinbe. Peter fivérem, aki képzőművész és filmrendező, és akivel számos különböző projekten dolgoztam együtt az évek során, abban az időben Berlinben élt, és én el voltam ragadtatva, hogy megismerhetem a várost. Azokban az években Berlin még az átalakulás hihetetlenül izgalmas korszakát élte, nem volt még olyan nagyvárosi, mint ma. Őrült, vad évek voltak azok, és nagyon inspirálók.
 
Sok zenésszel kötöttem ismeretséget az Echtzeitmusik területéről, amelynek zenei központja Berlin volt, dolgoztam együtt Robin Hayward-dal, Chiyoko Szlavnics-csal, Stefan Bartling-gal és Wolfgang von Schweinitz-cal a tiszta hangolás kutatásán, és együtt megalapítottuk az online Plainsound Music Edition-t. Wolfgang és én kidolgoztunk egy módszert a tiszta hangolás lejegyzésére, az úgynevezett Extended Helmholtz-Ellis JI Pitch Notation írást, amelyet azóta a legtöbb munkámnál használok.
 
Miért érdekli annyira a hangzás és a harmónia, ami, úgy tűnik, minden zeneművének és zenei struktúrájának a legalapvetőbb eleme?
 
A harmónia számomra azt a tapasztalatot jelenti, hogy a különböző hangok, amelyek esetleg össze vannak kötve egymással, esetleg részei valamiféle hangforrásnak vagy hangtestnek, valójában függetlenek egymástól. Ezeket összekötni egyfajta költői tapasztalat, és az is költői ténykedés, ahogyan valaki a hangokat zenészként a maga számára fölfedezi, és ahogyan aztán bánik velük; számomra ez az egyediség és a jelentőségteljesség kulcsa a zenében. A harmónia kulcsa a hangolásban rejlik, leginkább abban, hogy meg tudjuk-e idézni egy harmonikus jelenség tisztaságát és érzékelhetőségét: legyen az rezonancia, ritmus, ütem, metrum, összeolvadás, konszonancia, disszonanciát stb. A nyugati kultúrában előnyben részesítjük a temperált hangrendszert, amelyben ezek a jelenségek másodlagosak a teltebb hangzáskombinációk javára, és amelyben egyúttal megvan az a lehetőség is, hogy a hangmagasságban mikrotonális változtatások nélkül tudjunk ide-oda modulálni. Ez rengeteg csodálatos zenéhez vezetett, végső soron azonban mégis zsákutcába, hiszen az atonalitás és a szerializmus kudarca után sok zenész a neo-tonalitás irányába indult el, vagy a zaj és a komplex vagy meghatározhatatlan hangstruktúrák, a field recording stb. felé. Hogy ismét a megfelelő hangmagassághoz jussunk, ahhoz a hangzás kérdéseit kell átvizsgálni és olyan kultúráktól tanulni, amelyek megmaradtak a tiszta hangolásnál. Ilyen a klasszikus indiai Dhrupad műfaja, a bizánci ének, a török zene stb. Azt hiszem, Harry Partch, Ben Johnston, James Tenney és La Monte Young voltak az úttörők ezen a téren, és én megpróbálom követni ezt az irányt.   
 
Miért használja a tiszta hangolást a zenéjében?
 
Mert lenyűgöznek azok a nagyon egyedi hangzások, amelyeket csak ilyen módon tudunk megközelíteni és differenciálni. A gyakorlatban imádom a hangzást, és az akusztikus hangszerek hangszíneit, amikor azok a lehető legközelebb kerülnek a tiszta hangoláshoz, talán jobban is szeretem, mint a tisztán elektronikus vagy digitális megoldásokat annak ellenére, hogy a két megközelítés közötti interakciók igen inspirálók tudnak lenni. Azt gondolom, ha ilyen módon közelítjük meg a hangmagasságot, vagyis ha különböző potenciális hangzásvilágokat kínálunk, akkor számtalan lehetőség nyílik. Nem gondolom azt, hogy egy univerzális rendszerhez kellene igazodnunk.
 
Kortárs képzőművészekkel is együtt dolgozik. Ez egyfajta kísérletezés az Ön számára?
 
Mindig is inspirált, hogy együtt dolgozhassak más művészekkel, legyenek azok zenészek vagy vizuális alkotók. Különösen élvezem azokat az eltérő megközelítési módokat, ahogyan megálmodunk és megalkotunk egy művet. Ez a dialógus kiegészíti a komponálás nagyon is önálló folyamatát, amelyben az ember hosszú ideig egyedül van a lassan megszülető darabbal. Szintén érdekel még a munkámban, hogy milyen viszony lehet a zene mint időalapú forma és azon zene között, amely majdnem plasztikus, úgymond a térbeli lehetőségek halmaza, amelyeket rezgésbe hozunk. Sok darab, amit írok, végtelen sok, egymásba olvadó láncszemként is felfogható, mint a Plainsound Duet, a Claudius Ptolemy, a Jean-Philippe Rameau, vagy a LIGHT GROUND. Ezekben ott van az időalapú mozgás, a forma, amelynek azonban nincs valódi kezdete és vége. Azt gondolom, nagyon termékeny lenne ezt a szobrászati formák, a rajzok, a montázsok kontextusába helyezve megvizsgálni.
 
Minden darabjának a partitúráját megosztotta az interneten. Ez is része modern művészetfelfogásának?
 
Azt hiszem, az én ideálom az, hogy úgy dolgozhassak, mint egy kutató feltaláló, tehát úgy hozhassak létre műveket, hogy azok mások számára is szabadon hozzáférhetők legyenek. A nyílt forráskódú modell sokkal közelebb áll hozzám, mint a régi copyright-felfogás vagy a művészet pénzzé tétele. Így a partitúráimat és a felvételeimet online is közzéteszem, mellette pedig készítek művészeti kiadványokat is. Olykor megjelentetem a munkáimat egy-egy olyan lemezkiadóknál, amelynek szimpatikus a katalógusa, vagy ahol nyitottak az új dolgokra, a kísérletezésre. Ilyen például a care of editions számára készített nagylemezem vagy a CD lemezeim a World Edition gondozásában, és még sorolhatnám. De a jövő az, hogy online osztjuk meg a munkáinkat, és én boldog vagyok, hogy élhetek mindazon új lehetőséggel, melyet ez az út kínál.