Interjú Forgách András műfordítóval
„Kicsit modernizáltam... egyszerűen azért, mert Brecht is így tett volna”

A Pesti Színházban március 1-től ismét színre került a Baal, Bertolt Brecht korai darabja. Az új feldolgozáshoz Forgách Andrást kérték fel egy új fordítás elkészítésére, mégpedig az 1918-as első változat alapján. A mitológiában Baal a teljes életet jelképezi, Brechtnél magányos, lázadó művész, aki szembekerül a társadalommal. Az új rendezés radikalitását erősíti Dobri Dánielnek a darabhoz újonnan írt zenéje. Rendező és koreográfus Horváth Csaba, Baal szerepében Wunderlich József, Ekart szerepében Ember Márk. A darabról és a fordítás nehézségeiről Forgách András műfordítót kérdeztük.

Fordított-e már korábban is Brechttől verseket vagy drámát? Könnyű volt-e ráhangolódni a Baal-ra?

Dolgoztam több Brecht-előadásban. Például a Kecskeméti Katona József Színházban én fordítottam le több hiányzó Brecht-songot (névtelenül) a Koldusoperába (abban az előadásban Gábor Miklós is játszott, a Ruszt-társulat búcsúelőadása volt 1978-ban), mert Vas István nem adta a színháznak oda a dalfordításait, mert rosszul esett neki, hogy az előadás szövegkönyve alapvetően Blum Tamás fordítására épült. Dolgoztam Ács János Szecsuáni jólélek-rendezésében is, a régi Új Színházban, de most először fordítottam le egy egész Brecht-darabot. Könnyű volt ráhangolódni, éspedig azért, mert már fordítottam Wedekind-darabot (a Tavasz ébredését, és a Lulut, annak is az ősváltozatát, az úgynevezett „szörnytragédiát”), és Brechtnek ez a nagyon korai műve még erősen Wedekind hatása alatt született.

Mi a legfontosabb eltérés a Baal különböző szövegváltozatai között, változott-e a szöveg stílusa, vagy csak Baal történetének elemei variálódtak?

Legélesebben az első és az utolsó között érzékelhetők a különbségek, bár Brecht az utolsó, 1955-ös változatot (amelyik Brechtnek egyfajta szellemi végrendelete is lett, ezért különös, hogy a Brecht-összes legelső darabjaként szerepel, holott valójában ez az utolsó műve) inkább a második, 1919-es változat alapján írta, bár használt elemeket az 1925-ös változatból is (nem beszélve arról, hogy nyomtatásban is megjelent még két, mindegyiktől ebben-abban különböző változata az 1920-as években). Ez a mű valamilyen értelemben Brecht ars poeticája. A későbbi változatokban megjelenik egyfajta Brecht-barokk: dagályos, túlsűrített forma, időnként titokzatos, parabolisztikus beszédmód, Büchner és Wedekind nyomán. A legeslegelső változat viszont nyílegyenesen hatol előre, a sietség miatt Eugénnek, aki csak később lett Bertolt, nem volt ideje kiszűrni belőle a belső ismétléseket, ezáltal van az ősváltozatban egyfajta monotónia, de ez is modern, olyan, mint egy Polaroid-kép arról az ötletéről, hogy megcáfolja a későbbi könyvégető náci, akkor még csak nemzeti érzelműnek és expresszionistának számító Hanns Johst: Der Einsame című, Münchenben 1918 márciusában (abban a hónapban halt meg Brecht első nagy mestere Wedekind is) épp nagy sikerrel bemutatott, Christian Dietrich Grabbéról szóló művész-darabjának esztétikáját. Brecht nagyon sok elemet átvett Johst darabjából, szereplők neveit, egész jelenetek szüzséjét, leginkább a Baal első változatában, de persze gyökeresen más filozófiával és érzéki anyaggal dolgozott. A későbbi átdolgozási kényszer részben emiatt is léphetett föl (vagy amiatt, hogy az első Baal-bemutatók nem voltak éppen sikeresek), habár Brechtnek soha nem okozott gondot lopott anyaggal dolgozni. Az utolsó, ’55-ös változatot továbbra is zseniálisnak érzem, bár sokszor zavar a túlcsavart, túlagyalt szerkezet és nyelvezet: de minden működik benne színházi értelemben, ha kicsit talán be is fülledtek már a használt metaforák és a szereplők viszonyai. Az ősváltozat fordítása ehhez képest olyan volt a számomra, mint friss levegővel teleszívni a tűdőmet.
 
Kellett-e aktualizálni, frissíteni a szöveget, vagy „kortalan” művel van dolgunk?

Kicsit modernizáltam, itt és ott beletettem frissebb, maibb szavakat, de tényleg csak érzésre, ahogyan a szakácskönyvek mondják, gondolomformán, egyszerűen azért, mert Brecht is így tett volna, és hogy jobban megéljen a szöveg a színpadon. A darabban amúgy meglehetősen semlegesek a helyszínek (lakás, kocsma, szerkesztőség, varieté), a jelenetek többnyire polgári környezetben, veszélyeztetett életszínvonalú polgárok körében játszódnak, és már akkor adott volt Brecht áramvonalas, keresetlen, közvetlen, szókimondó stílusa, ami leveti magáról a díszítéseket vagy affektálást. Brecht kiváló latinos volt, a háború alatt pedig sok-sok verset és publicisztikát írt, először háborúpárti, később háborúellenes éllel, nem szerette a túlságosan is áttételes beszédet. Az utca embere sem eljátssza, hogy ő az utca embere: meggyőződésem, hogy Brecht nyitott füllel járt és egy az egyben tett bele éppen hallott mondatokat a műveibe. A darabbeli songok és versek is ilyenek, tele vannak ritmikai szabálytalanságokkal, önkényesek, hol rímelnek, hol nem, váratlanul az instrukció is verssorrá változik: az egész szöveg valósággal robban a spontaneitástól. Mint tudjuk, Brecht azért is tudott olyan gyorsan elkészülni vele, mert diktálta az apja igazgatta papírgyár három titkárnőjének, mikor ki ért rá. Ez is érződik a szövegen.

A fordítás során mindig nagyon szoros kapcsolat alakul ki a fordító és a szöveg, a fordító és a mű szereplői között. Mennyire érzi magához közelinek Baal alakját, személyiségét?

Baalt inkább Brechthez érzem közel, nem magamhoz. Brecht tényleg egy ilyen féktelen, nárcisztikus és olykor önpusztító karakter volt – és mutatis mutandis maradt felnőtt- és öregkorára is (habár egy gyerekkori fertőző betegsége miatt, ami miatt nagyon sok időt töltött szanatóriumokban, és amelynek következményeit egész életén át viselte, és korai halálában is szerepe volt, szeszt alig ivott, igaz, bőszen szivarozott, mint jómagam, szóval ő is tudott vigyázni magára, ha kellett, habár fogalma sem volt róla, mert az orvosok sem tudták, hogy a szívdobogásai, pánikrohamai egy igazi szívbaj következményei). Én nála sokkal óvatosabb duhaj vagyok, bár a határátlépés különböző formái nem idegenek tőlem, az életrajzom, ha belegondolok, voltaképp elég kalandos, de persze nem vagyok ennyire nyílt, érzéketlen és gátlástalan életem tényeivel kapcsolatban, inkább visszahúzódó és szemérmes alkat (Baalhoz és Brechthez képest mindenképpen), és képtelen vagyok azonnal reagálni, mint teszi Baal: nekem évek, sőt évtizedek kellenek, amíg az életem egy-egy eseményét retrospektíve fel tudom dolgozni. Baal (és Brecht) gitárral a kezében azonnal le akarja nyűgözni legjobb barátait, a lányokat, a közönséget – tőlem mi sem áll távolabb. Más anyagunk nincs, mint a saját életünk, ebben persze erősen hasonlítunk egymásra.