gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Social Robotics
Robotokkal együtt élni

„Szociális” robotok: sokszor van bennük valami emberi
„Szociális” robotok: sokszor van bennük valami emberi | Fotó (részlet): picture alliance / BSIP | BSIP

Ha gépek is részt vesznek az életünkben, a társadalomnak új szabályokra van szüksége. Beszélgetés Johanna Seibt filozófussal, aki az Aarhusi Egyetemen a „robofilozófia” nevű új kutatási terület kutatója, és egy kétévente megrendezett konferencia életre hívója – a konferenciát 2020-ban augusztus 18. és 21. között rendezték meg online.

Seibt asszony, mi vár ránk, ha robotok is részt vesznek az életünkben?
 
Körülbelül két évtizede létezik a robotikán belül a social robotics, vagyis a szociális robotika kutatási ág; az ipari robotokkal ellentétben az úgynevezett „szociális” robotokat úgy építik meg és programozzák, hogy külsejükkel, mozgásukkal, nyelvi reakcióikkal és interaktív működésükkel szociális interakciós partnerek benyomását keltsék.
 
Érdekes módon a „szociális intelligenciával” rendelkező robotok fejlesztése eredetileg tisztán elméleti célokból kezdődött, de hamar nyilvánvaló lett a gyakorlati hasznuk is. Azok a robotok, amelyekkel úgy tudunk bánni, „mintha személyek volnának” – ahogy Cynthia Breazeal 2002-ben megfogalmazta a társadalmi robotika „álmát”, – első megközelítésben emberek – vagy legalábbis más emberekkel való együttműködés keretében egyes emberi műveletek – helyettesítését teszik lehetővé.
 
Az artificial intelligence (mesterséges intelligencia – MI) legújabb eredményei, különösen az érzelemfelismerés és a nyelvfeldolgozás területén, a jelek szerint tényleg közelebb viszik a „szociális” robotikát ennek az álomnak a megvalósulásához, és a politikai döntéshozók máris azon törik a fejüket, hogyan lehet alkalmazni a szociális robotikát az idősek gondozásában, a nevelésben, a közigazgatás bizonyos szolgáltatásaiban és így tovább. Japánban a szociális robotika fejlődése kifejezetten a társadalom elöregedéséhez és az emiatt kialakult szakemberhiányhoz kötődik – amint az Jennifer Robertson Robot Sapiens Japanicus című, 2018-as könyvéből kiderül.

Az ipari robotokkal ellentétben az úgynevezett „szociális” robotokat úgy építik meg és programozzák, hogy külsejükkel, mozgásukkal, nyelvi reakcióikkal és interaktív működésükkel szociális interakciós partnerek benyomását keltsék.

Johanna Seibt

A nyilvánosságban zajló vita jelenleg főleg a mesterséges intelligenciát alkotó szoftverek alkalmazásának előnyeiről és veszélyeiről szól, de amint ezek a szoftverek „lábat kapnak”, egészen más dimenziók nyílnak meg az emberi cselekvésterekbe való beavatkozás előtt, pozitívak és negatívak egyaránt. Az industry 4.0 szlogenje elfedi az automation age (McKinsey, 2017, A Future that Works) politikai dimenzióját. Az automation age azt jelenti, hogy minden tevékenység számára megadható lesz egy automation potencial. Ez a potenciál jelenleg a nagy mértékű szociális interakciót igénylő tevékenységeknél még elég kicsi, de minél nagyobb haladást érünk el a szociális robotikában, annál nagyobb lesz ezeknek a szociális tevékenységeknek az automatizálhatósága.
 
A COVID19-járvány újabb perspektívát nyit meg a „szociális” robotok felhasználása előtt – mégpedig a telekommunikációban. Mindannyian tudhatjuk, milyen fontos a kommunikációnk során, hogy agyunk három dimenzióban, fizikai valójában lássa az interakciós partnert – az egyszerű információközlés talán jól megy a Zoommal, de egy döntési folyamat és a közös kreatív gondolkodás sokkal nehezebb, én úgy tapasztaltam. Az úgynevezett kommunikációs robotok, amelyek lehetővé teszik, hogy a fizikailag távol levő beszélgetőpartnerek jelei más helyen „testet öltsenek”, új formát adnak a „jelenlétnek”.
 
Ön egy „álmot” idéz, és a robotok forradalmi fejlődéséről beszél. Valamilyen utópiáról szól a „szociális” robotika?
 
Remélem, el tudjuk érni, hogy az úgynevezett „szociális” robotok használatát ne a piac határozza meg, hanem politikai intézkedésként vezessük be és szabályozzuk – nyilvános értékviták nyomán, demokratikus legitimációval. Ehhez azonban olyan új interdiszciplináris kutatási struktúrákat, képzésirányokat és szakmai profilokat kell megteremtenünk, amelyek biztosíthatják, hogy a társadalmi értékviták ne torkolljanak pánikkeltésbe vagy techno-utópikus álmokba, hanem maradjanak tudományos mederben. Manapság a politikában – több európai országban – megfigyelhető egy olyan kombináció, amely egyfelől technológiára fixálódott innováció-menedzsmentből, másfelől humanities bashingből tevődik össze, amelynek az az eredménye, hogy a bölcsészettudományokat társadalmilag lényegtelennek és ezért kevésbé támogatandónak tartják. Ha azt akarjuk, hogy a „szociális” robotika mint politikai intézkedés sikerüljön, akkor annak központi alkotórészeként nagy szükség van a kulturális szakértelemre. Egyszerűen szólva: a társadalom- és bölcsészettudományok még sohasem voltak olyan fontosak, mint most – minél inkább behatol a technológia közvetlenül, egy társadalmi cselekvő szerepében az emberi interakció fizikai és szimbolikus terébe, annál inkább szükség van arra a fajta szakértelemre, amellyel a mérnökök nem rendelkeznek.

A „szociális” robotika valósága rendkívül sokrétű, és olyan mélyreható társadalom- és értékpolitikai kérdéseket vet fel, amelyeket ma még megfogalmazni sem tudunk, nemhogy megválaszolni.

Johanna Seibt

Hogy ezt megmagyarázzam, hadd térjek vissza még egyszer a „szociális” robotokról szóló „álomhoz”. Miről álmodunk voltaképpen? Nem új dologról van szó – a mechanikus segítővel kapcsolatos emberi álom ősrégi, a korai ókortól kezdve foglalkoztatja a nyugati és keleti kulturális képzeletet. Ez az álom egy olyan fáradhatatlan, elnyűhetetlen segítőről szól, aki gyakran emberfeletti erővel vagy képességekkel rendelkezik. Manapság Hollywood ennek a régi és pszichológiai szempontból gyermekesnek tűnő álomnak az új változatát viszi vászonra a hűséges – R2D2 vagy C3PO a Star Warsból – vagy az önironikus – TARS az Interstellarból – robotok alakjában. Csakhogy egy álom kultúrtörténeti régisége nem garancia az álom politikai megvalósíthatóságára. Az álmok nem konzisztensek, és főleg nem teljesek. A „szociális” robotika valósága rendkívül sokrétű, és olyan mélyreható társadalom- és értékpolitikai kérdéseket vet fel, amelyeket ma még megfogalmazni sem tudunk, nemhogy megválaszolni.
 
A jövőbeli társadalmi viszonyaink alakítását nem bízhatjuk (csak) azoknak a fiatal robotkészítőknek a kulturális képzeletére, akik persze a legjobb szándékokkal dolgoznak. Vannak  egyedi tanulmányok, de jelenleg még messze állunk attól, hogy a robotok széles körű alkalmazásának pszichológiai, szociológiai és politikai következményeit felbecsülhessük. A bölcsészettudományi szakértelem bevonása segíthet abban, hogy a robotika kulturálisan fenntartható formáját fejlesszük ki, amelyet aztán politikailag is meg tudunk valósítani.
 
A „Human-Robot Interaction Research” már másfél évtizede létezik, hol tart most a gyakorlati alkalmazásról folytatott vita?
 
Igazából világosnak kéne lennie, hogy ha a kvázi-szociális szereplők valamely új formájával nyúlunk bele a társadalmi valóságba, akkor minden releváns tudomány szakértelmét igénybe kellene vennünk. Ennek ellenére a „szociális” robotikával és a HRI-vel – Human-Robot Interaction Research – még ma is elsősorban a robotika, a pszichológia és a formatervezés szaktudományai foglalkoznak, márpedig ez figyelmen kívül hagyja társadalmi-kulturális valóságunk sokrétűségét.
 
Nagyon leegyszerűsítve: furcsa módon nem veszik figyelembe, mivel tud hozzájárulni az antropológia és a filozófia az újfajta társadalmi gyakorlatok elemzéséhez, és furcsa módon a másik oldalon sok antropológus és filozófus sincs tisztában azzal, milyen fontos feladatokat kellene megoldani a „szociális” robotika területén. G. Verruggio 2004-ben felhívást tett a Robo-Ethics megalkotására, és én a kollégáimmal 2014-ben Aarhusban létrehoztam Robophilosophy néven egy új tudományterületet, mivel nemcsak etikai, hanem messzeható elméleti kérdésekkel is foglalkoznunk kell. A Robophilosophy Conference Series, amelyet kollégámmal, Marco Nørskovval alapítottam és szervezek, időközben a legnagyobb rendezvénysorozattá vált a Humanities Research in and on Social Robotics témájában. Most épp a 2020. augusztus 18. és 21. között megrendezendő konferenciát készítjük elő Robophilosophy 2020: Culturally Sustainable Robotics címmel, ezúttal online formában. Dániában most már addig eljutottunk, hogy az európai uniós kutatási támogatásokra szóló minisztériumi ajánlások is figyelembe veszik a robot-technológia területén a kulturális dimenziót, és Németországban is kezdik belátni, hogy kulturálisan fenntartható alkalmazásokat csak olyan interdiszciplináris fejlesztőcsapatok tudnak létrehozni, amelyekben kezdettől biztos helyük van a bölcsészeknek is.
 
Meg tudná világítani egy példán, milyen kérdéseket vet fel a „szociális” robotika?
 
Képzelje el, hogy a McDonalds egy attraktív nő külsejéről mintázott eladórobotot alkalmaz minden éttermében. Milyen kulturális és társadalompolitikai jelentése lenne ennek? És milyen jelentése lenne az ápoltak és hozzátartozóik számára annak, ha az idősek otthonaiba nagy játékmackó formájú emelőrobotokat szereznek be? Ezeknek a kérdéseknek a szakszerű megválaszolásához szükség van az etika és a kultúratudomány elemző fogalmaira és módszereire, amelyek ma még nem integrálódtak teljes mértékben a szociális robotika multidiszciplináris eszköztárába.
 
A robotetika már régebben felhívta a figyelmet a formatervezői döntések társadalmi-politikai következményeire. De itt mélyebben fekvő problémák vannak. A különböző tulajdonságokkal rendelkező robotok az embereknél az előzetes társadalmi kogníció mechanizmusait indítják be. A „szociális agyunk” jelzése alapján hajlamosak vagyunk bizonyos kinézetű és meghatározott mozgásmintákkal rendelkező robotokat fajtársainkként, sőt morális szubjektumokként félreérteni. Hajlamosak vagyunk ilyen robotoknak – nem is kell emberszerűen kinézniük – tudatos szándékokat, érzéseket, sőt jogokat tulajdonítani. A szociális robotika kezdetben arra törekedett, hogy ezt az antropomorfizáló tendenciát célzatosan kihasználja. Időközben óvatosabbak lettünk. Az a tény, hogy a robotokat olyan készségesen befogadjuk a társadalmi cselekvők, sőt a morális szubjektumok körébe, együttérzéssel és szimpátiával fordulunk feléjük, az olyan alapvető probléma elé állít minket, amely túlmegy az etikán – a leírás problémájával szembesülünk. A szociális robotok nem szerszámok – ők valami olyasmik, amikre még nincs kategóriánk.

A „szociális agyunk” jelzése alapján hajlamosak vagyunk bizonyos kinézetű és meghatározott mozgásmintákkal rendelkező robotokat fajtársainkként, sőt morális szubjektumokként félreérteni.

Johanna Seibt

A szociális kogníciónk olyan leírások használatára késztet minket, amelyek egyszerre hamisak és nem teljesen hamisak. Egy robot nem „felismer”, „válaszol”, „lát”, „kérdez”, „hoz”, „választ” – ehhez olyan tudatra és más kognitív képességekre lenne szüksége, amelyeket eddig kizárólag az embernek tulajdonítottunk. Ezek a leírások tehát hamisak. Másfelől: ha ezek a leírások igazak lennének, akkor az ember társadalmi cselekvésének fogalmait a tisztán külső viselkedésre redukálnánk – „a robot felismer engem” akkor megfelelő leírás, ha a „felismerést” egy bizonyos viselkedés kivitelezésével azonosítjuk. Ilyen reduktív értelmezéseket gyakran használunk állatoknál – egy kutya felismeri és üdvözli a gazdáját. De itt világos, hogy egy másik fajta, metaforikus „felismerésről” és „üdvözlésről” van szó, hiszen a kutya nem mondja: „De jó, hogy megjöttél!”
 
A „szociális” robotoknál viszont meg kell kérdeznünk, hogyan lépjünk tovább a fogalmak és a normák tekintetében: hagyjuk el az idézőjelet a „szociális” robotoknál? Tehát vegyünk búcsút a társadalmi cselekvés régi fogalmaitól, és engedélyezzük, hogy minden, ami bizonyos minták szerint viselkedik, az szociális ágens? Ha az állatoknak vannak jogaik, akkor a robotoknak miért nincs? Vagy tartsuk meg a régi fogalmi rendszert, és ragaszkodjunk hozzá, hogy csak annak vannak jogai, aki átéli a tudat fenomenológiáját, és beszélni is tud róla?
 
Ezek már az elméleti filozófiának, tehát a szellem filozófiájának, az ontológiának és a politikai filozófiának a kérdései. A nyugati demokratikus társadalmak a politikai autoritást egy olyan személyfogalom segítségével legitimálják, amely a felvilágosodás korából származik. Ezt a személyfogalmat, amely szorosan kapcsolódik az emberi társadalmi szubjektivitás képességeihez, a „szociális” robotika megkérdőjelezi. 2016 májusában az Európai Parlament javasolta, hogy a magasan fejlett robotoknak adjuk meg az electronic persons státuszát. Az ezt követő vita megmutatta, mennyire megrendül a politikai gondolkodásunk, ha az, ami mindig összetartozott – személy, társadalmi szubjektum, értelem, intelligencia, érzés – hirtelen szétesik.
 
Gyakran elhangzik, hogy robotok elveszik a munkánkat. Ön ezt hogyan látja?
 
Ez a „szociális” robotika társadalompolitikai dimenziója – korábban már említettem. A „szociális” robotok óvatos alkalmazása esetén, amelyet a kulturálisan fenntartható robotika elvei szerint terveznek meg, úgy hiszem, épp fordítva lesz – új szakmai profilok keletkeznek, és a fókusz a „szociális” robotokkal való együttműködésre esik. És akkor alaposan meg kell vizsgálni, az együttműködés milyen formái – címszó: puszta koordináció versus kooperáció versus teamwork – lehetségesek és előnyösek. És főleg azon múlik majd a dolog, mindezeket hogyan írjuk le, ugyanis valójában – épp ez a paradoxon – a robotok (vagyis dolgozók) nem „dolgoznak”.

Új szakmai profilok keletkeznek, és a fókusz a „szociális” robotokkal való együttműködésre esik.

Johanna Seibt

A filozófia szakértelmére egyre nagyobb igény lesz, főleg ha a politika az Integratív Társadalmi Robotika modellje mellett dönt, de attól függetlenül is. Az MI-cégek – például a Deep Mind – máris etikával foglalkozó szakembereket keresnek. De, és ez benne rejlik a robofilozófia mint philosophy of, for, and by social robotics új területének definíciójában, a „szociális” robotika azt is megengedi a filozófiának, hogy új formákat vegyen fel. A robofilozófusok technikai megoldásokat tudnak javasolni etikai problémákra, és ezeket kísérletileg is meg tudják vizsgálni. Például mi Aarhusban most éppen azt vizsgáljuk, hogy azokat a társadalmi igazságtalanságokat, amelyek az állásinterjúk alkalmával gendes bias – vagy más, a jelentkezők külsejével kapcsolatos előítéletek – révén keletkeznek, csökkenteni lehet-e azáltal, hogy a beszélgetést semleges kinézetű, emberformájú telekommunikációs robot közbeiktatásával folytatják le.
 
Mostanában sokat beszélnek a botokról a politikai kommunikációban. Azokat hogyan kell elképzelnünk ebben az összefüggésben?
 
Itt különböző dolgokról van szó. Az Integratív Társadalmi Robotika modelljében fizikai, „szociális” robotok kulturálisan fenntartható alkalmazásának kifejlesztéséről van szó egy transzparens, értékvezérelt, részvételi folyamat keretében, amely minden releváns szaktudomány szakértelmét magában foglalja, különös tekintettel a kulturális szakértelemre. A botok esetében, amelyek napjainkban a politikai folyamatokat zavarják a kommunikációtól a választások meghamisításáig, épp az ellenkezőjéről van szó – rejtett, manipulatív folyamatokról, amelyeket hatalmi érdekek irányítanak.
 
Függetlenül a politikai biztonság problémáitól, amelyeket az automatikus profilképzés okoz, úgy vélem, alábecsüljük, hogy milyen mértékben üresíthetnék ki a jelenlegi mesterséges intelligencia tanulási algoritmusai a politikai és jogi döntésfolyamatok megalapozásáról szóló eddigi felfogásunkat. Eddig ezek a döntésfolyamatok etikai normákhoz igazodtak, amelyek szakértői vitákon és más normatív gyakorlatokon alapultak. Most kezdjük „a szakértői vita reflektív egyensúlyát” a normaindukció automatikus folyamatával helyettesíteni, amely bizonyos számú, esetleg nem is reprezentatív jellegű nem-szakértő etikai intuícióihoz igazodik. Egészen alapvetően az a kérdés vetődik fel, hogy gyakorlatilag és elméletileg is búcsút mondunk-e az emberi értelemnek és azoknak a diszkurzív folyamatoknak, amelyek régtől fogva az értelmes döntések meghozatalában segítségünkre voltak. 


Stefan Heidenreich (carta.info) emailben folytatta a beszélgetést.