Heinrich von Kleist Barátom, Kleist

Mein Freund Kleist_Magazin
Kleist művei | Foto: Hernád Géza

Egyszer, sok évvel ezelőtt eltöltöttem három hónapot a Wannsee mellett, a Literarisches Colloquium Berlin épületében. Január végén érkeztem: sötét volt, hideg volt, a tó vastagon be volt fagyva, és a házban rajtam kívül hetekig nem lakott senki. Azért kértem a Stiftung Preußische Seehandlung ösztöndíját, hogy megszabaduljak Heinrich von Kleist nyomasztó közelségétől, attól a szellemi és érzelmi tehertől, amelyet a Kohlhaas Mihály és egyéb Kleist-művek kevéssel korábban elvégzett fordítása jelentett a számomra.

Ehhez képest a Wannsee partján laktam, a régi potsdami országút mellett, százötven lépésnyire Kleist öngyilkosságának helyszínétől. A fogadó helyén, ahol Kleist és Henriette Vogel az utolsó éjszakájukat töltötték, most is vendéglő van, a Loretta; oda jártam ebédelni. Onnét néhány lépésnyire, a Kis-Wannsee partján van a sírjuk, csónak- és vitorlásegyletek telepei közt. Ennyit a Kleisttől való eredményes eltávolodásról. Ja, és még annyit, hogy a közelben van a Kohlhasenbrück nevű helység is, amely a történelmi Kohlhaséról van elnevezve, aki arrafelé követte el bűncselekményeinek egy részét. Mellesleg Hans Kohlhase volt a neve, nem pedig Michael Kohlhaas.
Heinrich von Kleist akkoriban, az 1990-es évek közepén a barátom volt. Tulajdonképpen most is az, csak időközben eltávolodtunk egymástól. Vagyis én távolodtam el tőle, a most élő a kétszáz éve halottól. Már csak ritkán foglalkozom vele.

Az, hogy barátságról beszélek, persze félig tréfa, de csak félig. Barátság akkor jön létre, ha az egyik ember a másikat az élete részévé teszi, ha megszólítja és megszólítva érzi magát, ha választ kap és válaszol; ha megismeri a másik ember észjárását, és az hatással van az ő észjárására; végül pedig, ha tesz valami kézzelfoghatót a másikért. Nem éltem Kleist korában, nem lehettem életének tanúja; ő viszont tanúja lett az én életemnek. Az, hogy Kleist elbeszéléseit nálunk újabban kortárs magyar prózaként szokás olvasni (nem utolsósorban a fordítások pontosságra törekvése és stílusimitációja miatt), szintén a barátság jelének tekinthető.

Az, hogy a fordító gondosan elemzi a fordítandó művet, és rekonstruálja az ötlet kidolgozásával együtt a szerző észjárását is, nem mindig jelent barátságot. Goethével például, miközben a Faust-ot fordítottam, nem lehetett barátkozni. Őt nem lehetett tegezni, ahogy Kleistet minden további nélkül. Ő elvárta a három lépés távolságot és a „méltóságos úr” (hochgeborener Herr) megszólítást. Novalis egyáltalán nem volt megszólítható. A Grimm-testvérek közül Wilhelm volt az, aki hajlandó lett volna válaszolni kérdéseimre és észrevételeimre, de Jacob mindig belefojtotta a szót.

Kleist fordítása közben jöttem rá, hogy hiába rendelkezem a profi műfordító eszköztárával, fordításra méltó irodalmi alkotást csakis íróként, írói mivoltomban vagyok képes átültetni. Ez nem azt jelenti, amit egyébként sok markáns stílusú író művel, hogy saját stílusjellegzetességeit beleviszi a fordításaiba is, hanem az ellenkezőjét: kilesni a másik nyelven alkotó kolléga trükkjeit, blikkfangjait, furfangjait, és ezeket úgy vinni át a magyar nyelvbe, hogy életben maradjanak. Számomra ekkor, Kleist fordítása közben fogalmazódott meg az írói cél: úgy írni, mintha olvasnék, és úgy olvasni, mintha írnék.

Kleist prózastílusáról sokan sokféle okos dolgot elmondtak már. Sokrétű és bonyolult, ugyanakkor kristálytiszta és áttekinthető. Betonkemény, ugyanakkor nem nehézkes. (Persze könnyednek sem mondanám.) Mellőzi a statikus leírásokat, viszont kedveli az akciók színpadi utasításra emlékeztető, dinamikus megjelenítését. A nézőpont észrevétlen közelítésével-távolításával egyik pillanatról a másikra belöki az olvasót az események sűrűjébe, az életanyag látszólag, de csak látszólag rendezetlen kavargásába. Ha valahol, akkor Kleist prózájában olyan rend van, mint az antik tragédiaíróknál. (A drámáiban szerintem kevésbé, de most nem azokról van szó.) Nem igazán lep meg, hogy Erich Auerbach a német nagyrealizmus ki nem teljesedett ígéretét Kleistben látta. Miután a fordítói munka lezárult (a Kohlhaas Mihály mellett lefordítottam még egy elbeszélést, A lelenc-et, valamint a Herrmann csatája című drámát), íróként szerettem volna fenntartani a barátságot Kleisttel. Akartam írni valamit, amit ő nem írt meg, noha lett volna köze hozzá. Akartam tudni valamit, amit ő nem tudott. Egészen konkrétan: regényt írni. Kleistnek több regényterve is volt, de egyik sem valósult meg. Olyan regényt akartam írni, amelynek alaptörténetét ő egészen biztosan ismerte, de nem használta fel.

Elhatároztam, hogy végigolvasom azt az 1731-ben megjelent, három kötetes dokumentumgyűjteményt, amellyel Kleist is dolgozott, hiszen ott szerepel Peter Hafftitz krónikájának Kohlhaséról szóló részlete. (A kiadvány címe: Diplomatische und curieuse Nachlese der Historie von Ober-Sachsen und angrentzenden Ländern.) Ebből azonban magyarországi könyvtárakban egyetlen példány sincs. Egy ismerősöm utánajárt, és megtudta, hogy Berlinben van egy példány, méghozzá a Porosz Állami Titkos Levéltár könyvtárában.

Berlini tartózkodásom második napján átmentem Dahlembe, ahol a levéltár van. Körülbelül tizenöt perc múlva ott volt előttem a három kötet. Találomra kinyitottam az egyiket: egy beadvány volt olvasható, amelyet egy Jacob Wunschwitz nevű kelmefestő özvegye írt 1604-ben a császárhoz. Wunschwitz lecsillapított egy polgárlázadást Guben városában, megakadályozta a vérontást; a lázadás vezetőit szabadon engedték, Wunschwitzot azonban, elrettentő példa gyanánt, bírósági tárgyalás és ítélet nélkül kivégezték.

Éreztem, tudtam, hogy ez lesz az én történetem. Egy olyan történet, amelyet Kleist biztosan ismert, de nem kellett neki, mert neki a bosszúállás angyala, Kohlhaas Mihály kellett.

Egy idő múlva elkezdtem dolgozni az összegyűjtött anyagon. Egy idő múlva elolvadt a Wannsee jege. Egy idő múlva megjelent a Jacob Wunschwitz igaz története című regény. Egy idő múlva ennek a regénynek elkészült és megjelent a német fordítása is. Egy idő múlva a kísérteties barátság két író – egy Goethe-kori és egy jelenkori személyiség – kapcsolatává alakult.