gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Pro és kontra
Szükségünk van-e a „politikai korrektségre”?

Igen, szükségünk van rá, mert ez a garancia arra, hogy diszkriminációtól mentesek maradjanak a vitáink, mondja Max Tholl. Nem, nincs rá szükségünk, állítja Alexander Grau, mivel a politikai korrektség valójában „morális” korrektséget jelent, tehát totalitárius.

Igen, mivel megélt empátiáról és a másság elfogadásáról van szó.

A „politikailag korrekt” nyelvhasználattal arra teszünk kísérletet, hogy megfelelően reagáljunk a társadalmi változásokra, mondja Max Tholl.
 
Fáradságos és zavarba ejtő dolog a politikai korrektség (PC), hiszen tabukkal sújtja azt, ami nemrégiben még a hétköznapi nyelvhasználat része volt. Aki „Flüchtling”-et mond „Geflüchteter” helyett, az máris az „idegenellenesség” gyanújába keveredik. És Isten óvja azt, aki manapság még Astrid Lindgren „néger királyáról” mesél a gyerekeknek, vagy szőke nős viccekkel szórakoztatja a társaságot. Nem csoda hát, ha újabban már a társadalom centrumából is kritika fogalmazódik meg a politikai korrektséggel szemben, és egyes politikusok is – például Sigmar Gabriel vagy Winfried Kretschmann – attól tartanak, hogy „belefulladunk” az „eltúlzott” politikai korrektségbe. Csakugyan káros lenne tehát a politikai korrektség? Semmi esetre sem.

A „politikai korrektség” tapintatot és megélt empátiát jelent

A politikai korrektség esetében mindenekelőtt arról van szó, hogy mi az, amit még mondhatunk, illetve gondolhatunk, és hol kezdődik a diszkrimináció. Megbízható választ egyelőre nem kaptunk még erre a kérdésre, heves viták folynak viszont egyes megnevezésekről. Mondhatjuk-e még azt, hogy „Ausländer” (magyarul: külföldiek), vagy mondjuk inkább azt, hogy „Menschen mit Zuwanderungsgeschichte” (magyarul: migrációs háttérrel rendelkező emberek)? És hozzá kell-e vajon igazítanunk gender-felfogásunkhoz a német nemzeti himnuszt? „Ezt azért talán csak mondhatjuk még!” – harsogják a politikai korrektség ellenfelei az efféle viták kapcsán, a véleményszabadság korlátozását és „a kisebbségek zsarnokságát” emlegetve.
 
A politikai korrektség ellenfeleinek többségét azonban nem csupán a nyelvhasználat érdekli: valójában a társadalomban betöltött hatalmi pozíciójukat féltik ezek az emberek. Nevezetesen attól tartanak, hogy most már szóhoz juthatnak mások is, vagyis nem egyedül az ő véleményük számít többé. És tartanak persze attól is, hogy a túlerőltetett politikai korrektség végül abszurditásba torkollhat. A politikai korrektséggel szemben megfogalmazott kritikájukban végső soron az egyértelműen szabályozott világrend utáni vágyakozás rejlik, ami kétségtelenül haladásellenes.

Téved, aki úgy gondolja, hogy a politikai korrektség korlátozza a véleményszabadságot vagy a kritikához való jogot

Hiszen pontosan erről van szó a politikai korrektség esetében. Alapvető hatást gyakorol az együttélésünkre az, hogy tarkábbá, sokrétűbbé válik a társadalom. A nők nem játszanak többé alárendelt szerepet a férfiakkal szemben, a külföldiek és a más hitet vallók integráns részét képezik a lakosságnak, és teljesen normális a szexuális sokféleség. A politikai korrektség pedig arra tesz kísérletet, hogy megfelően reagáljon ezekre a változásokra. Az olyan fogalmak ugyanis, mint a „Neger”, a „Schwuchtel” (magyarul: buzi) vagy a „Weib” (magyarul: nőszemély), azokból az időkből maradtak ránk, amikor diszkrimációra használták ki a különbségeket ahelyett, hogy elfogadták volna őket.
 
Téved, aki úgy gondolja, hogy a politikai korrektség korlátozza a véleményszabadságot vagy a kritikához való jogot. A politikai korrektség ugyanis egyiket sem érinti, hanem azt garantálja csupán, hogy a viták mentesek maradjanak a diszkriminációtól. Márpedig ezt előírja az alaptörvény is, nem beszélve arról, hogy jó német hagyományról van szó.
 
A politikai korrektség tapintatot és megélt empátiát jelent. Ebben rejlik az ereje, ezért van rá szükség. A politikai korrektség világossá teszi, hogy komolyan vesszük mások érzelmeit és elfogadjuk mások sajátos mivoltát, még akkor is, ha a magunk részéről nem osztjuk őket. Nem kell feltétlenül a gender-csillag hívéül szegődnünk ahhoz, hogy tiszteletben tartsuk az érintettek benne kifejeződő érzelmeit.
 
Olyan erő a politikai korrektség, amely nemcsak nyelvhasználatunk, hanem egyszersmind világképünk megváltoztatását is követeli. Azt tehát, hogy éljük bele magunkat egy fekete bőrű vagy egy interszexuális ember helyzetébe. Vajon diszkriminatívnak éreznénk-e abból a perspektívából a világot? El kell-e fogadnunk a jogtalanságot pusztán azért, mert már régóta fennáll, és mert a többség nem is tekinti annak? Nem.

A véleményszabadság korlátozása helyett a politikai korrektség valójában elősegíti a vélemények szabad cseréjét

Sok minden tisztázásra szorul még a politikai korrektség hívei körében is azt illetően, hogy mit szabad mondani, és mit nem. De az ennek érdekében tett erőfeszítések roppant fontosak, mivel jelzésértékűek. A politikailag korrekt nyelvhasználat világossá teszi, hogy egyenrangú félként fogadjuk el a másik embert. Vagyis a véleményszabadság korlátozása helyett a politikai korrektség valójában elősegíti a vélemények szabad cseréjét.
 
Természetesen előfordulhat, hogy túlerőltetjük a politikai korrektséget, amelynek ráadásul ellenzőinek érveit is tiszteletben kell tartania. Nem tekinthetünk mindenkit automatikusan macsónak, rasszistának, homofóbnak vagy általában véve a diszkrimináció hívének, aki kritikusan viszonyul a politikai korrektséghez. A politikai korrektség olykor csakugyan túllő a célon, ettől azonban még nem válik haszontalanná. Erős társadalom a miénk, amely sok mindent elvisel, sok mindent képes tolerálni. A mindennapokban tapasztalható diszkrimináció azonban nem tartozik az ilyen dolgok közé. Ez ellen minden bizonnyal jogunkban áll szót emelni.
 
Max Tholl újságíró, aki büszke luxemburginak vallja magát, a „The European” című vitamagazin és a „Tagesspiegel” szerkesztője volt. Max Tholl a „The Idea List” társalapítója, és a legszívesebben arról ír, hogyan változtatja meg társadalmunkat a popkultúra.
 

Elfogadhatatlan a morális alapon végrehajtott nyelvtisztogatás.

Jó oka van annak, hogy az egyén morális felfogását magánügynek tekintik a liberális demokráciák, állítja Alexander Grau.
 
Politikai korrektség: Első hallásra jól, és mindekelőtt ártatlanul cseng ez a kifejezés a nyugati ipari társadalmak felvilágosult polgárainak fülében. Hiszen ki akarna inkorrekt lenni, kiváltképp politikai értelemben? De mit is jelent tulajdonképpen a politikai korrektség? És legfőképpen: Ki dönti el, hogy mit jelent?
 
Hogy még az ilyen egyszerű kérdéseket is alig tudjuk megválaszolni, az alapvetően a „politikailag korrekt” kifejezés sajátos nyelvi konstrukciójából fakad. A szó latin alapjelentéséből kiindulva ugyanis korrekt az, amit korrigáltak, vagyis az, ami hibátlan, ami helyes, illetve – átvitt értelemben véve – méltányos, megfelelő.

A „politikai” jelző szándékos ködösítés

Csakhogy valójában szó sincs politikai méltányosságról abban az esetben, ha a fogalom a nyilvános térben zajló civil érintkezésre vonatkozik, bármit is sugall a banális „politikai” jelző. Az említett szó ugyanis jelen esetben szándékos ködösítés csupán, amely arról igyekszik elterelni a figyelmet, hogy nem a közjó érdekében végrehajtott megfelelő cselekvésről, hanem kőkemény ideológiáról beszélünk. Hiszen a „politikai” jelző itt egész egyszerűen – a voltaképpeni értelmet elfedve – a „morális” jelzőt helyettesíti. Elkötelezett, elsősorban a tudományos szférában tevékenykedő híveinek értelmezése szerint a politikai korrektség valójában a morális korrektséget jelenti, ezt pedig szószólóinak szándéka szerint az egész közéletben, akár társadalmi szankciók bevezetésével is – ilyenek például a nyelvszabályozások, az átnevezések, illetve a műalkotásoknak a közösségi terekből való eltávolítása – érvényre kell juttatni. Totalitárius törekvés ez. Jó oka van ugyanis annak, hogy az egyén morális felfogását – néhány pontosan meghatározott kivételtől, például a testi épséghez, az önrendelkezéshez vagy a tulajdonhoz fűződő jogok megsértésétől eltekintve – magánügynek tekintik a liberális demokráciák. Senki másra nem tartozik tehát az, hogy ki milyen világnézetet képvisel, milyen hitet vall. Az efféle meggyőződések csakis akkor jelenthetnek problémát, ha a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetek fakadnak belőlük.

A politikai korrektség szószólói nem hajlandók elfogadni azt, hogy a problematikus vélekedések képviselőit is megilleti a szabad véleménynyilvánítás joga

A liberális társadalmak legfőbb értékei közé tartozik a véleményszabadság. Amíg nem szólít fel bűncselekményre, addig az olyan szabadelvű államokban, mint Németország, a polgárnak – néhány pontosan meghatározott megszorítással – joga van azt gondolni és azt mondani, amit akar. Joga van erre még akkor is, ha egyeseknek ez nem tetszik.
 
És éppen ez az, amit nem hajlandók elfogadni a politikai korrektség szószólói: nevezetesen, hogy a problematikus vélekedések képviselőit is megilleti a szabad véleménynyilvánítás joga. Céljuk az átnevelés, eszközük a nyelv- és szimbólumpolitika: morális tisztogatásnak akarják alávetni a köznyelvet, el akarják távolítani a nemkívánatos megfogalmazásokat a régi könyvekből, saját felfogásukhoz akarják igazítani az utcaneveket, az emlékműveket, a múzeumokban kiállított tárgyakat, stb.
 
Lényegében véve kultúrharcot hirdetnek, és ennek a kultúrharcnak vajmi kevés köze van a morálhoz, a kisebbségek védelméhez, illetve a humanizmushoz. A politikai korrektség ideológusai valójában forradalmasítani akarják a társadalmat. Többnyire úgy tartják, hogy a „politikai korrektség” érdekében tett módszeres erőfeszítések az 1980-as években kezdődtek az Egyesült Államokban. Véleményem szerint azonban ennél sokkal régebbre, egészen az 1920-as évek neomarxizmusáig nyúlnak vissza az ideológiai gyökerek: Mivel nyilvánvaló volt, hogy az adott gazdasági viszonyok nem fognak forradalom kirobbanásához vezetni, ezért a neomarxizmus képviselői a kulturális hegemónia megszerzését, vagyis a közvélemény uralását tűzték ki célul, mégpedig a céltudatos nyelvpolitika és a kultúra, illetve média kulcspozícióinak elfoglalása révén. Forradalmi stratégiájuk célja pedig a polgári társadalom központi jelentőségű formációinak – a családnak, az egyetemnek, a kulturális intézményeknek – diszkreditálása, végső soron tehát a polgári társadalom lerombolása volt.
 
Erre a kultúrforradalmi elképzelésre nyúltak vissza a ’60-as évek vége felé a ’68-as mozgalom ideológusai. A filozófus Herbert Marcuse például nyíltan síkra szállt a „nyelvi lázadás” mellett, hangsúlyozva, hogy „a tolerancia megvalósítása intoleranciát” követel „az uralkodó politikai módszerekkel, felfogásokkal és véleményekkel szemben”. Ezt a stratégiát pedig a társadalom patologizálása legitimálja. Páciensnek tekintik az átlagos, elfojtott haragtól fűtött kispolgárt, és megpróbálják a megfelelő nyelvterápiával „meggyógyítani”. Önhitt, visszataszító, bizarr próbálkozás ez.

A politikai korrektség elutasítása nem jelenti azt, hogy helyeseljük a diszkriminációt

Fent vázolt benyomásunkat tovább erősíti az a tény, hogy az említett próbálkozás kétségtelenül magán viseli a felülről irányított osztályharc jegyeit: Jó módban élő aranyifjak egy maroknyi elitcsoportja abba az illúzióba ringatja magát, hogy átnevelheti az állítólag sztereotípiák fogságában vergődő tömegeket. Tekinthetnénk az egészet pusztán elkényeztetett ficsúrok saját lehetőségeiket túlértékelő ostobaságának is, de sajnos nem ilyen ártalmatlan a helyzet, ugyanis sok olyan ember, aki a jó ügyért kiállva fellép például a kisebbségek védelmében, akaratlanul is részesévé válik a nyugati társadalmak átalakítására tett agresszív kísérletnek. A politikai korrektség elutasítása azonban nem jelenti azt, hogy helyeseljük a diszkriminációt. Annyit jelent csupán, hogy megvédelmezzük a szabadságunkat.
 
Alexander Grau filozófus és szabadfoglalkozású kulturális, illetve tudományos újságíró, többek között a „Cicero” munkatársa. A közelmúltban jelent meg „Hypermoral. Die neue Lust an der Empörung” („Hipermorál. A lázadás új gyönyöre”) című könyve a müncheni Claudius Kiadónál.

2018. április 25.