Hiánytalan Európa A romák és a képzőművészet

Balázs János: Teremtés
Balázs János: Teremtés | © KuglerArt Szalon

Nem elég jók a roma festők képei? Esetleg nincs mögöttük professzionális menedzsment? Előítéletesek a kurátorok, vagy a közönség cigányellenességétől tartanak? A kérdés megválaszolása nem is olyan könnyű.

A budapesti Goethe Intézet a RomArchive projekt keretében zajló Roma-ábrázolások a képzőművészetben című konferenciához kapcsolódóan szervezett pódiumbeszélgetést 2017. április 3-án. A beszélgetés egyik fő témája volt, hogy miért hiányoznak a roma képzőművészek alkotásai a múzeumokból és közgyűjteményekből? Ezt a kérdést időről-időre felteszik a roma közélet tagjai és a kérdéssel foglalkozó néhány újságíró. (E sorok írója legalább egy tucat olyan konferencián, beszélgetésen vett már részt, ahol ez a kérdés valamilyen formában felvetődött.)

A festészet mint kultúrahordozó

Egy biztos: a roma képzőművészet nem elválasztható annak etnográfiai aspektusától, hiszen mi mástól lenne egy képzőművészet roma képzőművészet, ha nem attól, hogy az alkotók cigány perspektívából láttatják a világot?
 
A festészet mint kifejezési eszköz korántsem organikus sajátja az első sorban verbális roma kultúrának. A látásmód azonban a cigánytelepek, a kitaszítottság, a nyomor sorsközösségéből, valamint a roma kultúra értékeiből, a népdalokból, a mesékből, sőt a viseletből táplálkozik és áll össze egy nem egységes, de mégis markánsan jellemző világgá. A roma festészet az elmúlt évtizedekben a roma kultúra egyik legjelentősebb zászlóhordozójává, ezáltal pedig identitás-formáló erővé is vált.
 
E látásmód persze távolról sem mentes a kulturális toposzoktól, ami egyrészről betudható a híresebb művészek hatásának is. Péli Tamás képzett festőként például szinte a semmiből hozta létre a sokszor a romákkal kapcsolatos pozitív sztereotípiákra, a vándorlásra, a bujaságra, a lovaglásra, stb. építő, de – a többségi festőkkel ellentétben – a cigányok életét belülről láttató formavilágát. A bevált és ikonikus stílusjegyek pedig érthetően jelzőfényként funkcionálnak ma is sok kezdő roma festő identitás- és útkeresésekor. Így válik a toposz, az eredendően torzított kép az identitás és a kultúra szerves részévé. Ami persze nem egyedi jelenség: Liszt Ferenc például a korszellemnek megfelelően magyar népzenének hitte a cigányzenét és írta meg a cigányzene (magyar nóta) taktusait idéző magyar rapszódiákat.
 
Az utóbbi évtizedekben a kezdetleges, de hiánypótló roma civil mecenatúrának köszönhetően több tucat roma festő emelkedett ki a festőtáborok, kultúrházak világából, és vált ismert és részben keresett művésszé. Időszakos roma kiállítások, roma kiadványok és roma könyvek sora tette és teszi ma is elérhetővé alkotásaikat.

A festészet mint biznisz

E művek azonban jószerével láthatatlanok a roma kultúra iránt kevésbé érdeklődő művészetkedvelők számára, hiszen a jelentős múzeumokban, közgyűjteményben és galériákban alig találni roma festő alkotását.
 
A ritka kivételek egyike Balázs János, a legjelentősebb roma festőművész, akinek az örökségét a Kieselbach Galéria ápolta évekig. A galéria, azon túl, hogy elkötelezetten korteskedett Balázs művészetének megismertetése mellett, természetesen üzleti lehetőséget is látott az egykor körülrajongott, aztán évtizedekre elfeledett művészben – a festő életművének nagy része jelenleg a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban és egy magángyűjtőnél van.
 
Csak annak van értéke, amit ismernek, ehhez pedig manapság nem csak az alkotásnak kell teret adni, hanem a művész imidzsét is fel kell építeni, ez pedig időbe és pénzbe kerül.
 
Sokak szerint a professzionális menedzsment az egyik terület, ahol a roma festők hátrányt szenvednek. A legyengült és néhány kivétellel autodidakta mecenatúra ugyanis egyelőre nem képes önálló brandeket építeni, hatékonyan lobbizni, mert jelenleg a roma képzőművészet megteremtése, hovatovább megmentése a prioritás, a roma művészet többségi standardoknak történő megfeleltetése pedig háttérbe szorul.
 
A roma művészek fősodorba kerüléséhez persze arra is szükség lenne, hogy alkotásaikkal képesek legyenek kilépni az etnográfiai viszonyítási keretből és önállóan értelmezhetővé váljanak.
 
A mai roma művészek közül OMARA (Oláh Mara) tudta megugrani ezt a lépcsőfokot, aki a kilencvenes évek elején felfedezett roma naiv festőből lett elismert kortárs művész, miközben éppen cigányasszonyi nézőpontja hitelesíti és nyomatékosítja képeit. „Omara nem mások, hanem kizárólag a saját nevében beszél, de a néző mégis tisztában van azzal, hogy kijelentéseinek címzettje az egész társadalom” – fogalmaz a művésznő képeiből néhányat megvásárló Ludwig Múzeum honlapja.

A festészet mint szakma

A naiv festők mellett az utóbbi évtizedben megjelent az egyetemen végzett, professzionális roma képzőművészek új generációja is, akik igyekeznek saját brandet építeni, amihez a többieknél is nagyobb szükségük lenne profi háttérre és persze helyet követelnek maguknak a kiállítótermekben is.
 
Csakhogy állandó kiállítóhely és gyűjtemény alig található Magyarországon, sőt, nemrégiben az egyik legjelentősebb gyűjtemény sorsa vált kritikussá, amikor a Józsefvárosi önkormányzat kiürítette a Roma Parlamentnek helyet adó épületét. A hajléktalanná tett több száz festmény szakszerű tárolása azóta sem megoldott.
 
Pedig a rombolás helyett a roma képzőművészet szintlépéséhez és integrálódásához éppen az olyan műhelyeknek a megerősödése kellene, ahol a tehetséget időben észreveszik, tudatosan kinevelik, majd menedzselik. Milyen messze vagyunk ettől? – ezt a kérdést még párszor fel fogjuk tenni az elkövetkező években. Addig is a már említett salgótarjáni múzeum mellett az érdeklődők a budapesti Gallery8-ban és a szintén fővárosi KuglerArt Szalonban ismerkedhetnek neves roma képzőművészek alkotásaival.